A Nioh az egyik legékesebb cáfolata annak, hogy a hosszú éveken át hol fiókba, hol fejlesztői pokolba kerülő játékok, ha el is jutnak a megjelenésig, akkor csak katasztrofálisak lehetnek. Kevesen tudják, 2004 óta milyen hosszú út vezetett odáig, hogy az Akira Kuroszava egy félkész forgatókönyvén alapuló és a Koei társalapító Kó Sibuszava újkori Japánba szakadt szőke idegenről szóló szerelemprojektje több platformváltást követően a Team Ninja gondozásában végül elkészült. A PS4-es debütálást három ingyenes demó is megelőzte, így a játékosok visszajelzései alapján a csapat az utolsó pillanatig tökéletesítette, ami meg is érződött a rendkívül kiforrott és élvezetes, Japánon kívül is nagy sikert arató játékon (a PC Guru tesztjét a februári számban olvashattátok). A Team Ninja újra önmagára talált, most pedig itt a mindenkit teljes meglepetésként ért PC változat az összes DLC-vel.
Daimjók és démonok
A korábban történettel nem sokat foglalkozó csapat először nem igazán tudott mit kezdeni Sibuszava arra vonatkozó ötletével, hogy a főszereplő mintájául egy valóságban is létezett, ám nem japán történelmi személy, William Adams szolgáljon, aztán megértették. A hazájából Japánba elsőként eljutó és a sógun Tokugava Iejaszu tanácsadójává, majd az első nyugati szamurájjá váló angol tengerész alakja a japánok körében igen közkedvelt (ők Miura Anjin néven ismerik), ugyanakkor jó kapcsolódási pont a nyugati közönség számára is, míg a kora újkori japán történelem mindkét tábor számára izgalmas.
A hadakozó fejedelemségek korának is nevezett vérzivataros Szengoku periódus derekán járunk, az 1600 tavaszán Japán partjainál kikötő William azonban egy történelemhűségtől meglehetősen távol álló, a polgárháborúba démonokat is bedobó konfliktus közepén találja magát. Ő sem angol tengerész, hanem egy Towerből megszökött ír kalóz, aki látja a lelkeket, és Edward Kelley-t követte a világ másik felére, a gaz alkimista ugyanis elrabolta és varázserejű lélekkövek felkutatására használja legkedvesebb társát, a Saorise nevű kelta őrző szellemet.
A szórakoztató sületlenség kategóriába sorolható történet során egyre több japán történelmi figura is szerephez jut, a korabeli hiedelemvilágból megelevenedő szellemekről és démonokról nem is beszélve, és mindkettő nagyban hozzájárul a Nioh egyediségéhez, amely a szamurájos címekben nem bővelkedő PC-n talán még vonzóbbá teszi.
PC-re termett a szamuráj?
Arra a kérdésre, hogy hogyan muzsikál a PS4 Pro adottságait elsőként tisztességesen kihasználó játék számítógépeken, nem egyértelmű a válasz, aggodalomra azonban semmi ok, mert a portolás a Koei Tecmóra korábban jellemző katasztrofális szinttől nagyon távol áll.
A jó hír az, hogy a játék a minimum konfiguráción 1080p-ben gond nélkül játszható, noha a 60 fps-t nem tudja stabilan tartani. A 4K-s felbontáshoz kisebb erőmű kell, pláne magas minőségű árnyékokkal, de ha nincsenek ilyen igényeid, valószínűleg nem lesz gond. A PC verzió átvette a PS4-es lassabb, de szebb Movie-t, illetve a pörgősebb, de a felbontást néha lejjebb skálázó Action Mode-ot, valamint az ezekre jellemző 30 és 60 fps-es megkötést, talán azok kedvéért, akiknek nincs kedve beállításokkal bíbelődni. Szintén furcsa, hogy az összes grafikai beállítást csak egy indításkor kiválasztható launcherben érjük el, amely az első pár alkalommal nem jegyezte meg a változtatásaimat, de a nem túl sok opció zömét (pl. mozgási elmosódás, dinamikus tükröződés) játékon belül is piszkálhatjuk.
A grafika alig szebb a PS4 Prón látottaknál, úgyhogy telepítéskor nem a magas felbontású textúráknak, hanem a DLC-knek kell közel 80 GB (!) szabad hely, akinek pedig az erősebbik Sony konzolra már megvan a játék, semmiről nem marad le, két jópofa apróságot kivéve. A Nioh támogatja az Nvidia kártyák Shadowplay Highlights és Ansel funkcióit, vagyis nemcsak az acsijaink megszerzéséről készíthetünk videót, de elképesztő(en idétlen) képeket is lőhetünk.
A PC-s átirat fő bűne az egértámogatás hiánya, ami meglepően trehány mulasztás az egyébként tisztességes port egészét nézve, és bár a Nioh elvileg billentyűzettel is játszható (a PDF kézikönyvben taglalt kötött gombkiosztás láttán ez erős túlzás), a valóság az, hogy Williamet vagy kontrollerrel terelgeted, vagy sehogy. Sokakat ez nem érint érzékenyen, hiszen nem ördögtől való PC-n kontrollert használni, de legalább ugyanennyi ember számára ezzel el is vérzett a PC-s Nioh, legalábbis amíg nem patchelik be a katana egérrel suhogtatásának lehetőségét.
Arigato, Team Ninja!
Habár a PC változat nem használja ki a platformban rejlő lehetőségeket, minden okunk megvan az örömre, amiért megkaptuk a három DLC-vel együtt bő százórányi tartalmat nyújtó Nioh: Complete Editiont. Ha egyszer ráérzünk az ízére, nem ereszt, ráadásul a fejlesztőcsapat kreatív rendezője szerint a fehér főhős ellenére ez a legjapánabb játék, amit valaha készítettek, és ha belegondolunk, hányféleképpen közvetíti az ország kultúráját, megértjük, mire gondol.
Az olyan viszonylag kicsi, de szövevényes helyszínek, mint egy halászfalu, egy enyészetnek átadott szentély vagy egy hadúr palotája, a William kezébe adható rengeteg korhű fegyver és ráaggatható páncélszettek, valamint az izgalmas külsejű ellenfelek mind profi művészeti rendezésről árulkodnak, és az olykor kissé avittas grafikáról is elvonják a figyelmet. Ellenfélből nincs sokféle, viszont a többségük nagyon emlékezetes, különös tekintettel a főellenfelekre, akik kinézetéhez edo-kori művészek híres ábrázolásai adták az inspirációt, és a hátterükre vonatkozó leírást is érdemes elolvasni.
A Nioh sajátos humornak sincs híján. A játék egyik korai átvezetőjében az ifjabb Hattori Hanzo előkap egy macskát a ruhája alól, majd rápillantva megállapítja, hogy hamarosan virrad. A macskaóra állítólag egy létező nindzsa technika a Szengoku periódusból, amelynek lényege, hogy a macskák szemét a napórához hasonlóan az idő leolvasására használták, mivel a pupillájuk a fény erejének megfelelően tágul vagy szűkül. Borús napokon talán nem túl megbízható módszer, mindenesetre az ehhez hasonló vicces és valóságban gyökerező jelenetek sokat hozzátesznek a hangulathoz, még ha magyarázat híján némelyiket nem is értjük.
Sötét lelkek, sebes nindzsák
Nem titok, hogy a fejlesztők rajonganak a Dark Soulsért, hiszen a Ninja Gaiden sorozat tanúsítja, hogy maguk is hasonló játékok készítésére szakosodtak. A Bloodborne hatása sem csak a villámgyors összecsapások során érződik, de a készítők a producerek jó tanácsát is megszívlelték, miszerint egy „masocore” játéknak sosem szabad indokolatlanul nehézzé válnia, és fontos, hogy a játékos mindig kapjon bátorító visszajelzést. A Nioh a Team Ninja erősségeire fókuszál, és épp a Dark Soulstól eltérő tulajdonságaiért lehet leginkább szeretni. Ilyen a fegyvertípusok és a háromféle fegyvertartás központi szerepe a harcok során, az ARPG-kből átemelt, de saját igényekhez igazított addiktív lootrendszer, az alaptulajdonságokon túl tanulható kombókkal és őrző szellemekkel feldobott karakterfejlődés, és a már dicsért keleti körítés.
A Nioh egy rugalmas, rengeteg lehetőséget és egy végletekig egyénire szabható harctudású főszereplőt kínáló fantasztikus akció-szerepjáték, amely a sok hasonlóság ellenére nem csak a Souls-rajongókat kívánja megszólítani, és a máshonnan ismerős alapok mellett szép számmal vonultat fel egyedi ötleteket is. Ha szereted a From munkásságát és nyitott vagy valami újra, a Nioh viszont PS4 híján eddig kimaradt, nem tudom eléggé ajánlani a PC változatot, amelyet részemről a korábbi konzolos végigjátszás ellenére sem tudok megunni.
