A Ninja Gaidenekkel elhíresült japán fejlesztőcsapat, a Team Ninja, még a Dark Soulsokra rálicitált a 2017-es Nioh-ban. Ezután a FromSoftware rukkolt elő az ugyanabban a korszakban és miliőben játszódó, szintén brutálisan gyors harcrendszert felvonultató Sekiro: Shadows Die Twice-szal. A Team Ninja viszont azt mondta, „fogd meg a szakém!”, majd elkészítette a Nioh 2-t, ami legalább kétszer-háromszor nehezebb a Sekirónál, és ha nem is tartalmaz annyi érdemleges újítást, hogy jogos legyen 2. résznek nevezni, egy érdekes mechanizmussal mutat alternatívát a FromSoft középkori japános Souls-játékának védekezős-hárítós rendszerére.
Jókai és Japán
A Nioh 2 már sztoriszinten sem valódi folytatás. Búcsút inthetünk az első rész hősének, Williamnek (persze, ha akarjuk, nem, mert van egy Williames külső a játékban): a sztori 1555-ben, jóval a Nioh történései előtt játszódik. A Szengoku-kor („hadakozó fejedelemségek kora”) Japánjában járunk, amikor gyakorlatilag káosz uralkodott a szigetországban, és hadurak ragadták magukhoz a hatalmat a tartományokra széteső birodalomban. Persze, akár a Sekiróban, úgy a Nioh 2-ben is sem csak ellenséges katonákkal és szamurájokkal, hanem démonokkal, azaz jókaikkal (nem Jókai Mór elődei) is meg kell küzdenünk. Karakterünket egyszerűen csak „Hidé”-nek hívják, aki két világ határán áll: apja ember, édesanyja jókai, és ahogy az lenni szokott ilyen eleve halálra ítélt kapcsolatoknál, ez a furcsa família sem élhet boldog családi életet. Így hősünk mintegy roninként járja a vidéket, idővel társakra lel, és belekeveredik a politikai intrikákba is.
Williammel ellentétben a Nioh 2 hőse lehet férfi vagy nő, és mi alakíthatjuk ki a külsejét az elképesztően részletes karakterkészítőben. Ami nem tetszett, és szerintem sokaknak nem fog, hogy a bár szűkszavú, de azért beszélő Williammel szemben ő bizony egy árva mukkot nem ejt ki a száján, legfeljebb nyög, amikor harc közben padlóra küldik. És nemcsak ez a „néma kacsa” karakter elég klisés, hanem maga a szamurájos animéket idéző sztori is (na, meg visszaköszön pár jelenet A Gyűrűk Urából és a Trónok harcából), ami pár fokkal érdektelenebb, mint a Sekiro szintén vékonyka, de sötét tónusú története, habár azért szórakoztató a maga módján. A Nioh-rajongók nem fognak meglepődni azon, hogy itt jól megférnek egymás mellett a démonok, a komikus társak és a „cuki” kis lények.
„Miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle.”
Nioh 1.5. Avagy minek is megbolygatni azt a rendszert, ami szinte tökéletesen működött az első részben? A Nioh azért volt emlékezetes, a soulslike műfaj kereteit meghaladó játék, mert a végletekig fokozta a nehézséget, a játékosok szenvedéseit, ami miatt néhányan már unfairnek is nevezték. Ez azonban csak azon múlott, hogy hajlandóak voltunk-e elfogadni és megtanulni a játék összetett harcrendszerét, amelybe beletartoztak a háromféle támadási típuson túl a mozdulatokat finomhangoló készségek, a védekezés, a kitérés, ezzel összefüggésben a Ki-csíkunk (a kvázi fáradátság jelző) figyelése és a démoni-szellemi képességeink. Aki játszott az első résszel, annak ez már nem jelenthet nagy meglepetést, igaz mindenkinek van lehetősége gyakorolni a különböző, többször végigjátszható tréningpályákon, így a vállalkozó kedvű újoncok is bátran belevághatnak, főleg hogy ugye a Nioh sztoriját nem kötelező ismerni a folytatáshoz. Ugyanígy maradt a tárgyak rendszere, a fegyver- és páncéltípusok sem nagyon módosultak (egy-két újfajta gyilkoló alkalmatossággal találkozhatunk), a készségfa és a bónuszokat adó presztízsrendszer is csak átláthatóbbá vált, illetve újfent teljesíthetünk mellékküldetéseket is.
Az igazi újdonságokat maga a jókai forma, valamint az ehhez kapcsolódó további mechanizmusok és testreszabási lehetőségek jelentik. Ez sem lesz annyira ismeretlen, elvégre az első részben is voltak természetfeletti képességeink, például démoni kardot „varázsolhattunk” magunknak. A Nioh 2-ben a fejlesztők még merészebbé váltak, és ezúttal konkrétan démonná is változhatunk, ami egy rövid időre halhatatlanságot jelent, és sebzésünk, sebességünk is megnövekszik. Ez akkor jön nagyon jól, ha egy kemény bossharc közepén „drága” ellenfelünk átránt minket a jókaik létsíkjára, ahol emberi formánkban sokkal gyorsabban fáradunk, sérülékenyebbek, védtelenebbek vagyunk. Nem kell különösebben ecsetelni, hogy az átváltozással, illetve a két fő démoni képesség (ezt a különféle bossoktól és minibossoktól szerzett Soul Core-okkal variálhatjuk) bevetésével mennyit taktikázhatunk. A képességek egyébként hasonlók, mint az előzményben, tehát például tüzes forgószéllé változhatunk, vagy pár pillanatra megidézhetünk egy óriáskígyót, aki szétharapdálja ellenfelünket.
Jókai mivoltunk gazdagítja a harcrendszert is. A 2. rész egyik legfontosabb funkciója a Burst Counter, amely azt jelenti, hogy ha ellenfelünk körül meglátunk egy vörös aurát, akkor AZONNAL nyomjuk le a PS4 kontrollerén a kört és az R2-es ravaszt, mert csak ilyen módon védhetjük ki ezt a támadást. Ha a Sekiro posture-rendszere ugrik be, nem járunk messze a valóságtól, csak épp ellenfelünk ebben az esetben már egyetlen sikeres hárítás után is lerogy a földre, és ilyenkor bevihetjük neki a kegyelemdöfést. Bossoknál sajnos ez nem működik, sőt volt olyan harc, ahol hiába időzítettem tűpontosan, mivel előtte párszor már megrágott, szétcincált és kiköpött a játék a slendriánságom miatt, ám mégsem tudtam kivédeni például az emlegetett kígyódémon támadását. Viszont összességében jó ötlet ez a Burst Counter, és sokat hozzátesz az amúgy is igen komplex harcrendszerhez. Apróbb, de fontos újdonság még, hogy külön a sztorimódtól van egy elszeparált többjátékos mód is (nem összekeverendő a Soulsokat idéző kampánybeli segélyhívással!), amelyben például az erre kijelölt pályákon többedmagunkkal szeletelhetünk démonokat.
„Azt akarom, hogy szenvedj!”
A Nioh 2 hibái valójában nem hibák. Furcsa is lehet, hogy a játék komplexitását ide sorolom, de úgy éreztem, hogy a Team Ninja kicsit túllőtt a célon. Annyiféle fejlesztési lehetőség van – és még 30 óra után is kapunk jó hosszú tanácsokat arról, mit, hogyan finomhangolhatunk –, hogy a bőség zavara áll fenn. Úgy éreztem, hogy bizonyos szegmenseket lehetett volna racionalizálni és egyszerűsíteni. Például a skillek nagy részének alig veszem hasznát a harc hevében. Persze, ha nem lenne ennyire gyors a harc, akkor lehetne kifinomult kombókra és a Ki-csíkunk visszatöltésére koncentrálni, de az irtó kemény bossfightok közepette erre biztosan nem lesz időnk, csak ütni és futni. A Dark Soulsokat és a Sekirót pont azért szerettem, mert annyira letisztult volt a harc- és fejlődésrendszer, hogy szinte azonnal átláttam, mégis megunhatatlanok voltak New Game+ játékmódban is. A kevesebb ugye sokszor több.
Ez sem mindenki számára negatívum, de a Nioh 2 még az első résznél is nagyobb mértékben szívat. A Dark Souls 3-nál kiakasztott a legelső területen sokakat órákra megállító Iudex Gundry? Nos, a Nioh 2-ben majdnem szó szerint lépünk kettőt, és kapunk egy akkora démont, hogy fülünk-farkunk behúzva menekülnénk vissza a kezdőponthoz. Persze, miután lecsapott vagy tízszer, eszembe jutott a Team Ninja tanácsa, hogy keressünk alternatív útvonalakat. Úgyhogy szégyenszemre megfutamodtam. Az biztos, hogy akár a Soulsok vagy a Sekiro, a Nioh 2 is alázatra tanít, és mielőtt learatnánk a babérokat, meg kell járnunk a poklokat, azaz ötvenszer meg kell halnunk, hogy ötvenegyedik alkalommal átgondoljuk, és megtörve, de talpra álljunk, hogy új taktikát alkalmazva nekirontsunk a… mezei ellenfeleknek. Mert itt még ők is tízszer keményebbek, mint a Sekiro néhány kisebb főellenfele. Ha nem koncentrálunk, még egy nyavalyás, meztelen seggű katona is simán legyűr, és ha csak csapkodjuk a kontroller támadógombjait, akkor bárki két-három másodperc után a halálba küld minket.
Néha amúgy maga a terület nagyon szemét: vagy mindenütt mérgező tócsák állják utunkat, vagy keskeny sziklákon kell lavíroznunk, és a nyakunkba ugrik egy majomdémon, majd félrelépünk, lezuhanunk, és máris kezdhetjük elölről, a legközelebbi szentélytől (ezek a mentési pontok). Persze vérrel-verítékkel mindent ki lehet tanulni, meg lehet ismerni, és mivel védekezés terén a Nioh 2 sokkal megengedőbb, mint a Sekiro, ezért itt, ha kiismertük ellenfeleinket és okosan használjuk a harcrendszert (a kemény támadással csínján, a közepes mehet mindenki ellen, a jókai birodalomban pedig a gyors, kevés Kit használó támadás ajánlott), akkor már sokkal könnyebben tudunk érvényesülni.
Az ellenfelek egyébként javarészt ismerősek az első részből, a bossok az igazán egyediek. A velük folytatott harcok nagyon nehezek, de megéri szenvedni, mert igen kreatívak, valamint nagyon élvezetesek tudnak lenni, ha ráérzünk az ízükre. A helyszínek is kellőképp változatosak, bár az nekem nem tetszett, hogy akár egy Sekiróhoz képest is elég lineárisak, „csőszerűek”, és amennyire szépek, jól kidolgozottak a karakterek, annyira elnagyolt, mosottas néhány épülettextúra vagy tereptárgy. A Nioh 2-t pedig PlayStation 4 Prón, 4K-s tévével teszteltem, és a 60 fps-t támogató Action Mode mellett van egy felbontást és látványt előnyben részesítő Movie Mode is. De vizualitását tekintve a FromSoftware legutóbbi akciójátékát így sem tudja felülmúlni – a Team Ninja művén érződik, hogy ez már a mostani generáció utolsó játéka. Egyébként számomra a Movie Mode élvezhetetlenül lassú, darabos volt, egy ilyen játéknál a sebesség sokat számít. Úgyhogy reménykedhetünk, hogy az első rész mintájára a Team Ninja pár hónap múlva ezt is kihozza PC-re.
A Nioh 2 fejlesztői forradalomra nem, csak kisebb reformokra vállalkoztak. Többnyire sikerrel is jártak, és azok, akik valódi kihívásra vágynak, és nem szontyolodnak el, ha ezredszer is elverik őket, nagyon jól fognak szórakozni a második résszel. Aki viszont nem bírja, ha egy játék szadista mesterként tanítaná játszani, messzire kerülje el a Nioh 2-t, hiába, hogy kedveli a japán kultúrát vagy az akció-szerepjátékokat! Én személy szerint úgy voltam vele, hogy pár tucat vereséget követően ráordítottam a tévére, kikapcsoltam a PS4-et, de már fél óra elteltével eszembe jutott egy taktika, amivel mégis meg tudom fektetni a legyőzhetetlennek hitt bosst. És ez a szép ebben a játékban!
