Előre le kell szögeznem, hogy a játékban minden hely- és személynév olyan játékos és ötletes, hogy a Macskák musical alapját képező verseket magyarra ültető, legendás műfordító, Romhányi József zsenialitása kéne lefordításukhoz, így én meg sem próbálkozom vele.
Cuddles Nutterbutter élete legtrükkösebb ügye előtt áll – a prominens helyi maffia egyik tagját, Edgar Montameeuwt holtan találták apja éjszakai klubjában, és csakis egy mindig talpra eső detektív találhatja meg az elkövetőt. A város legjobb nyomozója kell ide, de sajnos ő épp szabadságon van. Cuddles viszont, az apró termetű, mindent kéretlenül megnyalogató kandúr elérhető. Meghazudtolva a noir zsáner sablonját, nem egy csábos macskanő, hanem az alvilág és a zsaruk közti törékeny béke megóvására hivatkozva Meow Meow Furrington város rendőrfőnöke kéri fel Cuddlest a feladatra. Innentől felgyorsulnak az események a macskák csodásan rajzolt, 2D városában, Cuddles pedig egy több éjszakán és számtalan helyszínen átívelő, alvilági szálakon mozgó ügybe keveredik bele, ahol semmi sem fekete-fehér, és mindenki gyanús.
“Az idő olyan, mint egy hajvágás. Nem tart ki sokáig.”
Ebben a főleg macskák lakta világban minden létezik, amire egy detektívnoirtól számítasz: bűnbarlangok, drogkartellek, maffiacsaládok közti rivalizálás, családi titkok, gyilkosságok... A tüneményes grafika nem zárja ki a leplezetlenül sötét témákat. Hasonlóképp Cuddles szerethető macskatermészete sem jelenti, hogy ő lesz a történet feddhetetlen hőse. Detektívünk kissé naív, hajlamos elhamarkodottan ítélezni macskatársairól, és makacs viselkedési problémái vannak (mindent megnyal, amit még a cicatársadalomban sem néznek jó szemmel). Cuddles állandó partnere Tabby, a talpraesett aszisztens, aki bájosnak tűnik, de bokszert hord magánál (nem a kutya, a fegyver) és meglepően kiterjedt kapcsolati hálója van illegális körökben. A második legfontosabb személy pedig Ramon, a diktafon, akivel Twin Peaks mintára Cuddles megosztja azokat a totál elvont gondolatait, amiktől egy élő állat agyvérzést kapna.
A tipikus point-and-click mechanikával operáló helyszínek a város különféle pontjaira viszik a nyomozást, sötét sikátoroktól a rendőrkapitányságon át egy klasszikus fürdőházig. A rajzstílus színpompásan játékos, ami jótékonyan elveszi a komor pillanatok és történeti elemek élét, de támogatja a dialógusok permanens komolytalanságát. A humor szerencsére nemcsak macskás szóviccekből és kaparófás poénokból áll, hanem átível a komédia teljes spektrumán. Nem létezik elejtett poén, amit a játék ne tudna túl messzire vinni – könnyű azt hinni, hogy a tortaevő vérfarkasok vagy Egérzilla említése csak egyszeri csattanóként szolgál, de nem, ebben a világban valós probléma a létezésük. A helyzetkomikum és a Rejtő Jenő regényekbe illő karakterek mellett még poénforrás a puszta tény, hogy ezt a sötéten emberi világot antropomorf állatok lakják, akik nem ismerik a számokat (telefonjaik egész érdekesen működnek), ösztönszerűen félnek a kígyószerű dolgoktól (mint pl. az uborka), gyűlölnek vízben fürdeni, és általában más normák mentén gondolkodnak. Éppen ezért egyedi háttértörténetük is van (pl. a Furringtonba illegálisan bevándorolt kidobómacska, aki halott babushkája szellemével diskurál).
“Az ügyfeleim NEM kevernek halott lelkeket a felszolgált koktélokba.”
Ritka, hogy egy indie játék konzisztensen felülmúlja az elvárásaimat, de a Nine Noir Lives minden szempontból kiemelkedik az átlagból. A szereplők hangját adó színészek fantasztikus alakítása, a hangulatos jazz muzsika, a csavaros detektív sztori, a sokrétű humor, az emlékezetes karakterek mind hozzájárulnak, hogy ez a cím még a meglepően hosszú (12+ óra) játékideje és lineáris története ellenére is simán újrajátszható legyen.
Az élmény valahol a Grim Fandango/Monkey Island tengelyen mozog, ami egy kétfős fejlesztőcsapat esetén különösen nagy érdem. Egyetlen negatív észrevételem a sztori ütemezése körül van, ugyanis többször is előfordul, hogy egy, az aktuális események hangvételéből erősen kilógó interakcióba kényszerülünk (vagy a komikum, vagy érzelmi húrok pengetése céljából). Egy emlékezetes alkalommal pedig meglepően hosszú, oda nem illő mellékszálat kell végigjátszanunk a fő történet folytatása előtt, pont amikor az események egyik legizgalmasabb pontjához érnénk, ami engem kifejezetten frusztrált. Nyilvánvaló, hogy a szkript szerzője számtalan részletgazdag ötlettel a fejében vágott neki a sztori megírásának, de végül sajnos nem mindegyik illett tökéletesen a globális egészbe. Ennek ellenére a végeredmény még mindig az év indie játékainak legjobbjai közt van, a kilenc életű detektív történetét csak ajánlani tudom, sőt már most szeretnék egy folytatást.
