Ilyen volt a What Remains of Edit Finch, vagy nemrégiben a Donut County is. Az ezektől akciódúsabb Neon White-ot már tavaly bejelentették, de csak a mostani E3-pótlék időszakban jött a felismerés, hogy hamarosan kezünk ügyébe is kerülhet. A program már az első előzetes során izgalmasnak ígérkezett, hiszen a parkour és a precíz, arcade-es FPS műfajt keverte egyedi látvánnyal és hangulattal. A program megérkezett, és a fenti egyvelegnek megfelelően – spoiler! – elégedettséget váltott ki belőlünk.
Merthogy itt is egyedi és újszerű az alapötlet: hősünkkel a lehető legrövidebb idő alatt kell teljesíteni az adott pályákat, úgy, hogy közben minden bigyóköpő démont purgálunk a terepen. Ebben a pályákon felvett kártya-skillek (támadások) segítenek, amelyekkel harcolhatunk, vagy eldobhatjuk őket. Úgy lesz stratégiai elem a kártyák elvetéséből, hogy ezek ilyen formában alt-mozgásokat hoznak elő, például egy robbanó rocket-jump gránát, vagy a mindig élvezetes duplaugrás formájában. Namost, az egyes pályákat nem elég egyszer teljesíteni. A sztori megköveteli, hogy bizonyos mértékben túlteljesítsük az alap elvárásokat. Nem elég a bronz serleg, sokszor elérhetetlennek tűnő időlimitekben méri a játék az értékesebb trófeákkal illetett szinteket. Ezt egy speedrunner izommemóriába égetett gyakorlással tudja megugrani, itt viszont, ahogy egyre jobbak vagyunk a pályán, úgy nyílnak meg a segítő lehetőségek, friss felvehető tárgyak, hint-villanások, például addig át sem látott geometriai alakzatokra való ráutalásokkal. Így a játék felfogható egy speedrun-parkour-puzzle-FPS játéknak, ami a maga nemében szinte tökéletesre csiszolt, penge gameplay-jel van felvértezve, és a speedrun szemléletére is tanít. Emlékeztek a Titanfall 2 elején arra a bizonyos tanulómisszióra? Nem jártok messze a Neon White általános játékmenetétől.
Beszéljünk egy kicsit a játék technikai oldaláról, mert egy ilyen ritmust és pontosságot igénylő alaphoz elengedhetetlen a minimum 60 fps, ehhez pedig megfelelően belőtt szoftveres technológiára van szükség. Szerencsére ez a része adott a játéknak, és hát a grafikusok sem voltak eget rengetően ambiciózusok, ha szabad így fogalmazni. A játék nem túl látványos, cserébe elfut egy hajszárítón is. Úgy jött ki a lépés, hogy nyaralás közben, Steam Decken nyomultam vele, és a gőzdeszka is lazán elbírja a játékot. Konkrétan 720p-ben, mindent maxra tekerve, 60-as fps felső korlátot beállítva a Deck 12-13 W körül papizott csak, ami még annak fényében is meglepő, hogy ugye Switchre is kijött a cucc, ahol meg nem így néz ki. Na, mindegy, ezt csak egy apró mellékzöngeként vetettem fel.
A Neon White esztétikája amúgy, akármennyire is letisztultnak tűnik, egy jó nagy maszlag, ha az ember kicsit a szétszórt kultúrmorzsák közt kezd szemezni. Ott van az az okkult vaporwave világ, amilyet pl. legutóbb a Paradise Killer villantott fel, ráadásul hasonló manga-szerű figurákkal van benépesítve ez a létsík is. Amit ráadásul a japánok által sokszor kifacsart keresztény barokkal pumpálnak fel, na meg démonokkal, ONI-maszkos hősökkel… Szóval a sokat látott lelkem is rövid időn belül elfáradt ebben maszlagban. A játék zenéjéről még annyit, hogy Machine Girl írta, akit, ha nem ismersz (mint ahogy előtte én sem ismertem), jobb, ha felderíted és radarodra teszed – már csak azért is, hogy a zenei palettád egy kicsit kiszélesítsd.
Amiről még nem beszéltem, hogy a Neon White a „missziók” közben durva hangsúlyt fektet egyfajta visual noveles történetmesélésre. Itt megismerhetjük a többi szereplőt, azokkal viszonyt alakíthatunk ki, informálódhatunk, és a mennyek birodalmának NPC-szolgálatait is igénybe vehetjük. Ezek a szakaszok néha megtörik a flow-élményt, így kicsit olyan, mintha csak azért lennének benne a játékban, hogy ne csak a gyorsan lepörgő akció adja a gameplay idejének az érdemi részét, hanem legyen valami, ami pörgeti a köztes időben is a perceket.
A negatívumok mellett azonban nem lehet azt mondani, hogy a Neon White gyenge lenne, sőt egy kiemelkedő játékmechanikával ellátott, kult-gyanús próbálkozás lett az új Ben Esposito-cím is. Abszolút nem pihentető, sőt az egész egy vérmes vesszőfutás, egy sebes adrenalindzsúsz, ami viszont minden lefaragott másodpercnél, minden kiokoskodott környezeti fejtörőnél vállon vereget, és egy kicsit megmasszírozza az addigra neonfehérben úszkáló egódat.
