A Need for Speed-sorozat kapcsán a többségnek mind a mai napig az Underground, annak folytatása, vagy a 2005-ös Most Wanted a favorit, pedig a széria rengeteg epizóddal büszkélkedhet. Az autós játékok a '90-es években és 2000-es évek elején még az innovatív és előremutató ötletektől voltak hangosak, nem pedig a sokadik rókabőrtől. A Need for Speed azokban az időkben egészen kiváló éveket tudhatott maga mögött, aztán sajnos az EA átállt a mennyiségre, méghozzá a minőség rovására. Hiába kerültek elő jó ötletek (lásd: ProStreet, vagy SHIFT), sajnos az újabb részek már nem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, és ez a lejtmenet hosszú évekig tartott. Az EA megállt egy domb tetején, üresbe rakta a szériát, és engedte, hogy az visszaguruljon, egészen a középszerűségig. Hiába szóltak arról a hírek, hogy majd a 2015-ös Need for Speed visszakanyarodik az Undreground szintjéhez, ez távolról sem történt meg. Hiába akarta a Payback a The Run történetközpontúbb babérjait learatni, az egész már a második sztoriküldetésnél kisiklott. És bár a Heat-et már többen szerették, a neonfényekkel telerakott, vagy épp perzselő napfénnyel átitatott város egyszerűen üres volt. Közben az arcade autóversenyzős játékok egyszerűen elhúztak az NFS mellett: mind a Forza, mind a The Crew (leginkább a második rész) köröket vert az EA sikerszériájára, úgyhogy a cégnek sürgősen ki kellett találnia valamit, hogy a régi fanokat visszacsábítsák, de potenciális újakat is megnyerjenek. Így született meg a Need for Speed Unbound.
Nagyvárosi vagányok
Az, hogy ismét a Criterion Games készítette a játékot, egyszerre volt bíztató és rossz ómen. A 2010-es Hot Pursuit az egyik legjobb modernkori Need for Speed, ami valaha napvilágot látott, ugyanakkor a 2012-es Most Wanted már messze nem sikerült túl fényesen, az egy évvel későbbi Rivals pedig igazából csak elődje hibáit javította ki. Ez nem a legjobb ajánlólevél, ám mégis kíváncsian vetettem bele magam a játékba, hiszen az EA fűt-fát megígért az új rész kapcsán, amit elsősorban a régi rajongók fognak értékelni – nos, ez részben meg is valósult. A helyszín immár Lakeshore City, amit Chicago-ról mintáztak. El nem tudom mondani, hogy mekkora pozitív váltás ez a Heat napfényes, tengerpartos Palm City-jéhez képest. A város végre nem tűnik egy üres makettnek: nagyobb a forgalom, több a látnivaló, és – igazi újdonságként – vannak járókelők is. Mielőtt felébredne benned a Carmageddon-szellem, nem, nem lehet őket elütni. Szépen félreugranak. Viszont nagyban színesítik a városképet, ami igen sokat tesz hozzá a hangulathoz.
A sztori papírvékony. Kezdesz egy bitang jó, tűzpiros Lamborghini Countach-al, majd nagyjából egy óra után bejön a szokásos "a játék elvesz mindent" szegmens, mikor is a főszereplőt elárulják, és két évre kiesik az utcai versenyzés világából. Apropó, főszereplő! Bekerült egy részletes karakter-készítő, így a legapróbb részletekig testreszabhatod a versenyződ. Még ruhákat is lehet neki vásárolni, méghozzá a legnagyobb brandek választékából. Az Unbound egy-másfél óra után nyílik ki, és akkor állhatsz neki teljesen szabadon felfedezni Lakeshore City-t. Lehet graffitiket gyűjtögetni, széttörni óriásplakátokat és medve-szobrokat, néha elvinni valakit egy rejtekhelyre, úgy, hogy a zsaruk ne vegyenek észre (ez jó, mert feloldja az adott helyet a térképen) és így tovább. Persze a fő hangsúly továbbra is a versenyzésen van, amit nappal és éjszaka egyaránt megtehetsz. Ezeknek a kezdetén lehet fogadni a többi versenyző közül az egyik ellen, és ha sikerül megverned, akkor extra pénz üti a markodat – de ez opcionális, ki is hagyhatod. Hiába van a játék címében, hogy "unbound", a versenyek bizony kötött pályán zajlanak, és checkpointokon kell átszáguldanod az összesnél. Lényegtelen, hogy éjjel van vagy nappal, a lakeshore-i rendőrség pillanatok alatt megjelenik, és a zsaruk megpróbálnak leszorítani, kilökni, megállítani. Valószínűleg mindegyikük titkon roncsderbi-versenyző akart lenni gyerekkorában, mert úgy zúznak neked (vagy a civil forgalomnak) teljes erőből, hogy azt fájdalmas nézni.
De ha sikerül épségben megúszni, akkor a begyűjtött pénzt elszórhatod a garázsban új alkatrészekre, festésekre, vagy másik kocsikra. Utóbbiakból rengeteg van (143 csak az alapjátékban), és ne csak a modern járgányokra tessék gondolni, mert bekerült például az 1965-ös Chevrolet C10 Stepside Pickup, az 1988-as Ferrari F40, vagy az 1963-as Volkswagen Beetle, azaz a bogárhátú is. Minden járgány a legapróbb részletekig módosítható, a külcsín mellett pedig végre tényleg érezhető a teljesítményben és a vezetési élményen, ha a sima sportautó tulajdonságait drasztikusan megváltoztatod, mondjuk drfit-, vagy offroad stílusra. Viszont érdemes figyelni, mert a nappali versenyeknél, ha minél több büntetőpontot gyűjtesz be, azok még az este folyamán is megmaradnak, így a törvény éber őrei elől nehezebb meglépni. 1-es és 2-es szinten egyébként még semmi para, simán legyorsulod azt a néhány járőrt, akik rád szállnak, azonban, mikor már spéci kocsikkal meg helikopterrel és útzárakkal készülnek, akkor gyakrabban tekintgetsz a minitérképre, hogy merre érdemes menekülni/kerülni, vagy egyszerűen csak levágni az utat.
Ott repül egy Ford Mustang!
A vezetési élmény jó, kontrollerrel pedig még nagyobb az élmény. A rajzfilmes effektek egyáltalán nem zavaróak, és egész fel tudják dobni a versenyeket, ugyanis nemcsak te, de az ellenfeleid is alkalmazzák őket. Különféle kihívások is akadnak, amiket menet közben lehet abszolválni, és ezekért is pénz üti a markod. Jól jönnek, csak nem akkor, amikor épp az első helyért száguldok az utolsó körben, és eszeveszett módon koncentrálok az útra, hogy bele ne rongyoljak valamibe, és akkor hirtelen megjelenik egy dollárjel a képernyőn, hogy akkor itt most egy kihívás teljesült – oké, csak ha pont emiatt megyek neki valaminek, az nem kellemes. Kikapcsolni az effekteket az EA előzetes híreivel szemben NEM lehet, ne is keresd a beállítások között. De mint említettem, egyáltalán nem zavaróak, és nem lógnak ki annyira a Need for Speed világából, hiszen a realisztikus vezetési élményt nem itt kell keresni (hanem mondjuk egy Gran Turismo 7-ben). Az Unbound egy olyan játék, ahol teli nitróval ugratsz több méter magasról, vagy 300 km/h-val rongyolsz bele civil személyautókba, és semmi baja nem lesz sem a karakterednek, sem a kocsidnak.
Látvány tekintetében azért a Frostbite még mindig szépen muzsikál, de ez többnyire akkor mutatkozik meg, amikor elered az eső. Valami elképesztő, ahogy kinéz ilyenkor a város. Csillog-villog minden, nemcsak a verdán, hanem a felázott aszfalton is, ami tényleg remekül mutat. A Heat borzalmas licencelt zenéi után végre sokkal színesebb a kínálat, és igyekeztek tényleg változatos előadók dalai közül válogatni. A$AP Rocky az Unbound húzóneve, úgyhogy tőle több track is bekerült, de van itt Princess Nokia, Charli XCX, Diplo, Playboi Carti, meg egy csomó underground rap/trap szám, amik nagyon jól állnak a játék világának. Mondjuk az, hogy a Front to Back Buku-tól a The Crew 2 után ide is bekerült, nekem egy picit fura, mindenesetre örültem neki. A zenék mellett a hangzás is korrekt: a motorhangoktól végigfutott a hideg a hátamon, mikor pedig nagy sebességgel száguldasz végig egy autópályán, és elsuhannak melletted a civil autók, az rendesen hidegrázós élmény tud lenni. Adott a 16 fős multiplayer is, ami különálló a sztoritól (új karaktert kell hozzá kreálnod). A város ugyanaz, de behívhatsz barátokat, vagy láthatod, hogy éppen ki van online, és csatlakozhatsz. Versenyezhettek más játékosok ellen csapatban, de akár egyedül is, sőt akár még nyugisan, szabadon is bejárhatod a kerületeket, opcionálisan többedmagaddal. Persze az igazi kihívást az emberi játékosok elleni futamok jelentik, úgyhogy érdemes előbb mindenképp pár órát beletenni a sztoriba, és csak azután nekimenni az online kihívásoknak, ha már valamennyire kiismerted a térképet.
OK, zoomer
Sajnos az Unbound rákényszerít a pénzfarmolásra, mert sokszor egy-egy verseny főnyereménye is maximum arra elég, hogy a parkolójegyed ki tudd fizetni. Oké, ez nyilván túlzás, de ha új kocsit akarsz venni, akkor rendesen farmolnod kell a pénzt, újra és újra megcsinálni versenyeket, máskülönben csak alkatrészekre jut zseton, és 4-5 nap múlva ez már kevés lesz. A másik problémám, hogy Lakeshore City tele van zsarukkal. Mármint lényegében szó szerint minden sarkon grasszál egy. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez az eddig legjobban védett város a Need for Speed-játékok történelmében. Az egy dolog, hogy az éjszakai versenyeknél feltűnnek, de azért, hogy nappal is tele legyen velük kvázi minden kerület, az egy kissé túlzás. Magasabb Heat-level felett pedig szokásos módon rád tapadnak, próbálnak leszorítani, erősítést hívnak, helikopterrel köröznek feletted és így tovább. Azért még mindig elég frusztráló tud lenni, mikor térnél vissza a garázsba, és előtte két sarokkal kiszúr egy járőr, majd megkezdődik az akár több mint 10 perces üldözés. A mosolyom ilyenkor azért sem volt őszinte, mert ha le is rázod őket, nagyon kevés pénz üti érte a markodat. Szerencsére hátrafelé nem látnak, vagy a visszapillantó tükröt spórolták le a szolgálati autókról, mert 4-es körözéssel is vígan haladtam egy-egy mögött és nem vett észre. A bugyuta sztori meg a zoomer-poénok tömkelege más tészta. Embere válogatja, hogy ez kinek mennyire fekszik, és az EA nyilván a fiatalabb korosztályt próbálja megszólítani, de akik az Underground 1-2 idejében voltak fiatalok, már felnőttek, és nekik már kínos a sok "yo yo wazzup’ bro?" szöveg, és a tinédzsereknek szánt karakter.
A Need for Speed Unbound nem lett egy Underground 3, de a Carbon mellé odafér. Drasztikusan nem fejlődött sokat a Heat-hez képest, de már maga az alapkoncepció is sokkal érdekesebb, és nemcsak az újaknak, hanem azoknak is, akik a 2000-es évek elején a Halálos iramban-filmektől megmámorosodva az osztálytársaikkal együtt csodálkoztak rá az akkori NFS-játékokra. A térkép bár nem lett nagyobb, de sokkal több érdekességet rejt, a vezetési élmény valamivel kifinomultabb lett, a zenei felhozatal pedig bőven hallgathatóbb (akár különállóan is), mint a 2019-es Heat-ben lévő. Nem váltja meg sem a világot, a szériát pedig már végképp nem, de az Unbound lazán a jobb NFS-játékok közé tartozik, ami rendre visszahúz maga elé.
