Azt a mindenit! Három teljes év telt el azóta, hogy utoljára Need for Speed-játékról írhattam tesztet. Hosszú idő, de megvolt az oka: valahányszor új NFS jelent meg, már előre viszketett a tenyerem, mert tudtam, hogy legfeljebb közepes termék lesz az eredmény, és bár nem tagadom, hogy például a tavalyi Most Wanted nem volt rossz autós játék, Chrisszel máig élénk vitába keveredünk, valahányszor szóba kerül, hogy megérdemelte-e a Criterion alkotása az NFS betűhármast. Szerinte igen, szerintem viszont nem; az a baj, hogy teljesen más irányvonalat képviselt, mint a legendás széria, és hiába aggatták rá a Need for Speed nevet, a program ettől még ízig-vérig Burnout maradt (akárcsak a 2010-es Hot Pursuit). A „csalásnak” meg is lett az eredménye még több kiábrándult rajongó képében, akik hozzám hasonlóan csak legyintettek a Rivals bejelentésének hírére. „Nextgen NFS? Aha, tehát szebb grafika, de ugyanolyan unalmas és hangulattalan játékmenet!” – vágták rá sokan kórusban. Aztán történt valami. Megjelentek az első videók és játékmenet-bemutatók, a játékosok pedig bizakodni kezdtek. Noha minden pozitív jel ellenére nem lehettünk biztosak abban, hogy a Rivals végre valódi Need for Speed lesz, most, hogy kipróbáltuk, játszottuk és élveztük a Ghost Games alkotását, kijelenthetjük, hogy az NFS visszatért, és mindent hajlamosak vagyunk megbocsátani neki.
Én vagyok a riválisod!
Na jó, mindent azért nem. Tény, hogy pozitívumai mellett hibái is akadnak a Rivalsnek, de a korábbi téves lépések után akkor is örömteli egy igényes és élvezetes autós játékot látni. Fentebb egyébként nem véletlenül vettem elő a 2010-es Hot Pursuitot, a helyzet ugyanis az, hogy a Rivals a Need for Speed III által lefektetett alsorozat legfrissebb inkarnációjaként fogható fel. Adott Redview County, az illegális utcai versenyzők paradicsoma, ami leginkább egy zanzásított Kaliforniára hajaz. A mesés táj havas hegycsúcsoktól kopár, vörös sziklákkal szegélyezett sivatagokon át egészen a természet erejét szimbolizáló, embertelen ormok között meghúzódó álmos kisvárosokig terjed – csoda, hogy ide özönlik boldog-boldogtalan, már ha van pénze egy menő sportkocsira?
A helyzet lassan tarthatatlan, az utcák életveszélyesek, a rendőrségnek pedig fel kell vennie a kesztyűt. Megindul a háború az aszfalt feletti uralomért, és itt nincsenek szabályok: a jard volt versenyzőkkel, beépített zsarukkal és kisebb hadsereget megszégyenítő mennyiségű emberrel és járművel tör az egymással is rivalizáló versenyzőkre, akik azonban ahelyett, hogy feladnák, egyre durvábban taposnak a gázba, bizonyítva, hogy nem ismernek sem embert, sem istent. Ebbe a véget nem érő háborúba csatlakozunk be egy Zephyr nevű autós képében, ám még mielőtt megijednétek, szó sincs röhejes történetről vagy magát komolyan vevő átvezetőkről. Ahogy a készítők korábban nyilatkozták, „a Rivals nem a Titanic”, a sztori pedig ennek megfelelően kimerül a két kampány feladatainak összefogásában. A különálló fejezetek előtt lepereg egy rövidke videó, hogy lefektesse az adott epizód küldetéseinek alapjait, és ennyi. A legfőbb rosszfiú (azaz az általunk megformált pilóta) nevét is csak a játék végén tudjuk meg, a lezárásnak ráadásul még értelme sincs, mert a játék a 21. szinten véget érő kampányok után is folytatható.
Kétszer négy kerék
Álljon meg a menet! Kampányok? Szintek? Mi van? Igen, ezek a dolgok magyarázatra szorulnak. A játék címe magyar fordításban riválisokat jelent, és az egész programot a rendőrök és a versenyzők ellentétére hegyezte ki a Ghost Games. A játék elején választanunk kell, hogy zsaruként vagy zabolátlan civilként szeretnénk-e kezdeni, és bár a versenyek között bármikor válthatunk a két párhuzamos karrier között, a törvény képviselője és az illegalitás szabadságát kereső huligán természetesen nem kezelhető egyetlen kerettel. Mindkét kampány 9-9 fejezetre bomlik, amelyek kisebb feladatcsomagokat, úgynevezett speedlisteket foglalnak magukba, ami tulajdonképpen nem más, mint a következő profilszint eléréséhez szükséges küldetéshalmaz, melyek kipipálásával szerezhetünk magunknak új autókat, felszereléseket és festéseket. A speedlistek különlegessége, hogy mindig háromféle utat kínálnak számunkra a továbbjutáshoz, adott a választás szabadsága, és nem muszáj mindegyiket teljesítenünk.
Rendőröknél például lehetünk járőrök (Patrol), beépített zsernyákok (Undercover), illetve erőszakos törvényszolgák (Enforcer), pilótaként pedig versenyzők (Racer), a zsarukat bosszantó rosszfiúk (Pursuit), vagy a vezetési tehetségüket csillogtató autóbolondok (Drive). Az előttünk álló út csak rajtunk múlik, így megtehetjük, hogy csupán Pursuit küldetéseket hajtunk végre, vagy csak beépített rendőrként nyomulunk. Bár a maximálisan elérhető 60-as karakterszint mindkét esetben csakis az összes speedlist teljesítése után jön össze, szerencsére már 21-nél megnyílik a legtöbb autó és extra. Ezzel a fejlesztők elég ügyesen megoldották azt, hogy bőségesen jusson tartalom a tizedik játékóra utánra is. Egyedül az róható fel a játéknak, hogy a későbbi szinteken már nem jutalmaz olyan bőszen, mint korábban.
Merre visz az út?
A speedlistek egyébként egész sokfélék, annak ellenére is, hogy egy-egy kósza kivételtől eltekintve ugyanazon elemekből építkeznek: nyerj meg X számú versenyt, zúzz le Y mennyiségű rendőrt vagy autóst, vess be valamilyen alattomos eszközt, és még sorolhatnánk. Redview County az első pillanattól kezdve szabadon bejárható, és a ránk váró terület hatalmas úthálózattal rendelkezik, a versenyesemények pedig a térképen választhatók ki. Akad sima verseny, rendőrös üldözés, időfutam, valamint egy Interceptornak nevezett mód, amiben a zsernyákok lerázása a cél adott idő alatt. Rendőrautóba pattanva ugyanezek az események fordítva működnek, a dolgunk ugyanis nem az, hogy megnyerjük a futamokat, hanem hogy lekapcsoljuk a résztvevőket – azaz teljes erőből beléjük csapódva vezetésképtelenné tegyük járműveiket.
A játékmódok között különösen izgalmas a Hot Pursuit nevezetű, amikor már futamkezdéskor kapunk a hátunk mögé pár dühödt rendőrt, de a pályán ezen felül is folyamatosan járőröznek a zsaruk, így a sima verseny, sőt, a barátságos autókázás is könnyedén menekülésbe csaphat át. Természetesen minél magasabb az autósok körözési szintje, és minél magasabb körözöttségi szintű pilótát csípnek fülön a rend éber őrei, annál több sebességpontot kaszálnak (és ez fordítva is igaz) – a sebességpont itt pénzként működik, vehetünk belőle bevethető pursuit tech eszközöket, autókat, festéseket, illetve ebből tuningolhatjuk a verdáinkat. Ha pedig már szóba jöttek azok a bizonyos eszközök: a Pursuit Tech menüben a 2010-es Hot Pursuit arzenáljának legjobb darabjait szerelhetjük fel autónkra, minden kocsira kettőt. Van itt turbó, EMP, sokkakna, anti-EMP, néhány opció pedig csak zsaruknak vagy versenyzőknek érhető el (erről lásd még keretes anyagunkat). Hogy melyek a leghasznosabbak, arra a Tippek-trükkök sávban térünk ki, de összességében elmondható, hogy mindegyiket okosan ki lehet használni.
Joggal merül fel a kérdés, hogy rendőrökkel vagy versenyzőkkel jobb-e a Rivals. A válasz szubjektív, mindkét oldal élvezetes lehet, és bár én inkább élem bele magam az ok nélküli lázadó szerepébe, a Rivals világában mindig akad pár játékos, aki szívesen képviseli a békeszerető redview-i állampolgárok érdekeit.
Sosem vagy egyedül
A Need for Speed Rivals érdekes vonása, hogy bár a karrier elméletileg egyszereplős, azaz mindenféle online kapcsolat nélkül is lehet teljesíteni, a játék mégis olyan, mint egy MMOG, hisz folyamatosan kapcsolódunk az Origin szervereire, és más játékosokkal osztjuk meg az utakat. A velük való interakció teljesen opcionális, tehát ha akarjuk, az MI által képviselt, folyamatosan flangáló pilótákhoz hasonlóan a valódi játékosokat is kihívhatjuk egy rögtönzött futamra, illetve becsatlakozhatunk az általuk kezdeményezett eseményekbe. Természetesen akár teljesen figyelmen kívül is hagyhatjuk őket, kivéve, ha rendőrt alakítanak, akkor ugyanis érdekük, hogy szívassanak bennünket, vagy épp együtt dolgozzanak velünk egy-egy ügyön. A koncepció elsőre akár antipatikusnak is tűnhet, továbbá tény, hogy origines barátok nélkül nem sok értelme van (igaz, a földrajzi helyzetünk alapján gyorsan gyűjthetünk párat).
Amennyiben viszont vannak cimboráink, akik szintén hajlandók lecsapni a játékra, igazán jól szórakozhatunk, megnyitva egy, a Rivals által eddig takargatott réteget. Az egymással való rivalizálásnak amúgy is kulcsszerep jut a játékban, számtalan olyan szakasz van például Redview County területén, ahol meg lehet szegni a sebességkorlátozást, felállítva egy rekordot, amit később az összes barátunk lát, de igaz ez az ugratókra és az összes versenyre is, magyarán a játék folyamatosan bosszant minket a haverok által elért eredményekkel. Ez nem új keletű ötlet, szintén a 2010-es Hot Pursuitban szerepelt először, de attól még örömmel láttuk viszont a Rivalsben. Jómagam például hülyét kapok, amikor Bate falloutos avatárja vigyorog rám minden sarkon, jelezve, hogy szeretett főszerkesztőnk újabb sebességrekordomat verte bucira a McLaren P1-esemnél jóval vacakabb Porschéjával.
Csillanás a kasztnin
A Rivals a DICE Frostbite 3-as motorját használja, és hála ennek, döbbenetesen jól néz ki. A táj változatosságát már méltattam fentebb, de fontos kiemelni, hogy a speciális effektek, a színek játékos összhatása, a dinamikus napszakok, az időjárás, na meg a hihetetlenül részletgazdag autómodellek még a legmorcosabb grafikamániást is bólintásra késztetik. Ráadásul a PC-s változat gépigénye kifejezetten barátságosnak mondható, főleg úgy, hogy ugyanazt a látványt nyújtja, mint a PS4-es és Xbox One-os verzió. A hangok és a zenék most is jelesre vizsgáznak, igaz, az előbbiek esetében a fejlesztők nem az élethűségre mentek rá. Az autók úgy dübörögnek, hogy azonnal megdobban az ember szíve, de a szimulátorok kedvelői azért észre fogják venni az itt-ott jelentkező apró csalásokat. És ha már itt tartunk, minden autós játéknál szóba kell hozni a fizikát, a törést és a járművek kezelését. Nos, a Rivals egy arcade autóverseny, ennél fogva a vezetési modell nem valami hiteles, élménynek viszont tökéletes, és a realitás hiánya ellenére is érezni a kocsik közti különbségeket (legalábbis addig, míg meg nem vesszük hozzájuk a legerősebb motort és legérzékenyebb futóművet). Egyedül a karambolok láttán fogjuk összehúzni a szemöldökünket, az autók ugyanis úgy csapódnak ide-oda, mintha papírdobozból lennének, ez pedig sokszor komikus látványt eredményez – főleg úgy, hogy a roncsolódás inkább csak belsőleg érinti az járgányt, kívülről jó, ha az ablak bereped egy tízméteres repülés után. A rendőrökön túl egyébként az autó „életereje” a legnagyobb ellenségünk, ezért minden verseny előtt nézzük meg, hol van a legközelebbi benzinkút, amin áthaladva kedves szellemek egy szempillantás alatt pofozzák helyre a haldokló verdát
Kavicsfelverődések
Persze a Rivals sem tökéletes – több furcsa buggal küzd, és ezek közül a szerver elvesztése a legidegesítőbb. Képzelhetitek, milyen fejet vágtam, amikor a leghosszabb, 54 ellenőrzőponton át tartó verseny közepén a játék kiírta, hogy bocsesz, migráljuk a hosztot, mert a 60 megás neted ellenére elveszett a kapcsolat. Szintén idegesítő, hogy egy karambol után több másodpercig látjuk az autónkat külső nézetből, mondván, hogy hű, de látványos – valójában azonban csak arra jó a dolog, hogy büntesse az óvatlan sofőröket. Különösen „vicces”, hogy az ütközések után a játék néha egyszerűen rossz útra vagy ellentétes irányba dob vissza a pályára, illetve, hogy a régi NFS-ekkel ellentétben itt nincs körülhatárolva a versenyszakasz, szóval bármikor továbbhajthatunk egy fontos kanyar mellett, hogy aztán a készítők édesanyját emlegetve próbáljunk megfordulni és behozni a hátrányunkat.
Azonban akármennyit is bosszankodunk, akárhányszor is húzzuk fel magunkat egy elszúrt verseny miatt, vagy mert az MI túl agresszívan vezet, mindez szinte lényegtelen, ha ezt követően mindig visszaülünk a Rivals elé, hogy menjünk még egy kört… aztán még egyet… és még egy utolsót. Ez az, ami miatt mindig is élveztük a Need for Speedeket, és ami az utóbbi években nagyon hiányzott a szériából. Hát most megvan. És imádjuk.
