A szinte semmiből érkezett Hotline Miami óta tudjuk, hogy a látszólag agyatlan lövöldözés is mennyire átgondolt és borzasztóan hangulatos tud lenni, követője mégis relatíve kevés akadt – vagy legalábbis olyan, ami vagy hasonló színvonalon mozog, vagy tud annyi újdonságot felvonultatni, amely megmutatja, milyen ötletek lapulnak még a HM egyszerű alapgondolatában. A cyberpunk tematikájú Ruiner leginkább a tálalásával emelkedett ki, a taktikusabb Neon Chrome pedig a komplexitásával, de az izometrikus nézetből egyikük sem merészkedett tovább, így a My Friend Pedro egy olyan űrt próbál betölteni, aminek a létezéséről vagy nem is tudtunk, vagy nem is gondoltunk rá soha.

A BOSSZÚ BANÁNJA

A My Friend Pedróban viszont nincs komoly, vagy alaposan kidolgozott történet, nevesített főszereplő, a háttérben tevékenykedő főellenfél vagy bárminemű komoly narratíva, amit követni kellene, csupán egy fő feladat: megölni mindenkit a képernyőn, közel négy óra hosszán át, megpróbálva mindezt a lehető legstílusosabban és ezáltal a legértékesebben, mivel minden mozdulatért pont jár. Akkor mégis ki az a Pedro? Egy beszélő banán, aki elmagyarázza a szabályokat, megmutat pár trükköt, és végigkövet a kampány egésze során, de magában az akcióban nem vesz részt.

Miért pont egy banán? Csak! Értelmet, célt keresni felesleges, a hangsúly nem ezen, hanem a lövő akrobatikán van, amely minden elképzelhető ikonikus akciófilmből merít, a Die Hardtól kezdve a John Woo klasszikusokon át egészen a Mátrixig. Főszereplőként egy komplett arzenált kapunk ahhoz, hogy sikerrel járjunk, de alapjáraton két kifogyhatatlan lőszertartalékkal rendelkező pisztolyt fogunk a kezünkbe, és ezzel lehet gyilkolni (akár külön-külön is!). De nem szimplán csak egy helyben állva, sőt – itt pont az a lényeg, hogy folyamatosan mozogjunk, és kihasználjuk a rendelkezésre álló mozgási lehetőségek már-már végtelen repertoárját.

Lehet ugrani, vetődni, gurulni, a falról elrugaszkodni, és ezeket kombinálni, akár időlassítással megfejelve, amely kezdetben opcionális, később szinte nélkülözhetetlen, mikor egymás után kerülünk olyan helyzetekbe, ahol nem szimpla túlerő vár, de egy valóságos hadsereg, akár egy tucatnyi ellenféllel. Akikből fajtára sajnos nincs sok, a kampány csak nagyon ritkán mutat be belőlük újat, és ez a helyszínek zöméről is elmondható, melyek aprócska, általában egy-két színsémát használó betontömbök, kisebb-nagyobb termekkel és zegzugos részekkel. Ezek között hagyományos platformjátékként mozoghatunk, egyik emelvényről a másikra ugorva, kisebb falakat szelve át, azok felett átlendülve, amit később kisebb logikai feladványok színesítenek, ahol kapcsolók, időzített fizikai akadályok és egyebek fogják vissza a gyors előrehaladást. Ez az előrehaladás pedig alapállapotban sem olyan szélsebes, a mozgási sebesség meglehetősen alacsony, a fizikai motor pedig nem éppen életszerű, szinte lebegünk a levegőben, precíziónak és súlynak nyoma sincs, és ez később, a platformer részekre kihegyezett pályákon bizony tud okozni pár frusztrálóbb pillanatot.

AKROBATIKA

Pedig amikor épp izgalmas, akkor a My Friend Pedro bizony baromi jól el tudja hitetni az emberrel, hogy ő minden idők legsikeresebb és legstílusosabb akcióhőse, aki olyan könnyedén vágja le az ellenfelek hordáit, hogy közben meg sem izzad. És amikor mindezt sikerül őrült helyszínekkel és helyzetekkel vagy épp kifejezetten ötletes játékelemekkel kombinálni – például egy serpenyő használatával, amiről úgy tudnak lepattanni a golyók, hogy azok a távolban található célpontokat is gond nélkül leölik –, akkor messzemenően élvezetes tud lenni, de a négy óra alatt ilyen pillanatból sajnos csak nagyon kevés jut. Túl sok a töltelékszakasz és túlságosan egyszerű az alapötlet ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjon: nincs egy ütős soundtrack, a tálalás kifejezetten ronda, a hangulata pedig steril – és ezen még egy beszélő banán se tud segíteni.