Mit vél a Midway?
Tesztem írásának pillanatában a Midway nincs túl jó helyzetben anyagilag, az utóbbi időkben minden játékuk vagy bukás lett, vagy a kukában végezte. A cég bizonyára úgy gondolta, ha előveszi a klasszikus Mortal Kombatot, az majd fellendíti őket és kicsit megtömhetik a pénztárcájukat. Lássuk, sikerült-e?
...na jó, azért még ne ugorjunk ennyire előre, nézzük először is a játék másik főszereplőjét, a DC Universumot! Aki nem tudná, a DC egy képregénykiadó, a Marvel konkurense, amely olyan híres szuperhősökkel dicsekedhet, mint Batman, Superman, The Flash és még sorolhatnám. Persze azt azért hozzáteszem: nem volt könnyű a midwayes fiúknak megpuhítani a DC-t, hogy hozzájáruljon a játék megszületéséhez. A képregényesek egyik fő problémája a ruhák szakadása volt, nem akarták ugyanis, hogy kvázi egy Sub-Zero rongyosra verje a nagy Supermant, vagy egy Kitana padlóra küldje a csodálatos Wonder Womant. Amint láthatjátok, végül is sikerült megtárgyalniuk a srácoknak a dolgot, sőt (bár sajnos elég minimálisan) a hősök öltözékei is rongálódnak egy-egy véres küzdelem során. Persze ez semmiség ahhoz képest, hogy Scorpiont csontig is szétverhetjük (mondjuk ez nem olyan nehéz, lévén a tag egy élőholt nindzsa), de vannak olyan Mortal Kombat karakterek, amelyek akkora monoklikkal fejezik be a harcot, mint a homlokom.
Apropó vér: a régi klasszikus MK-kat egyes államokban be is tiltották annak idején, az agresszió és a vér miatt. Akik e tulajdonságok miatt szerették a szériát, azok az új részben csalódni fognak, ugyanis a MK vs. DCU nem tartalmaz több hektoliter paradicsomlét, ennek következtében a besorolása is változott: ezt a felvonást már nem csak tizennyolc, de tizenhat éven felüliek is nyugodt szívvel játszhatják. Ebben is meglátszik a Midway szándéka: minél populárisabb, széles körben eladható játékot alkotni. Sajnos karakterekben sem bővelkedik a program, mindkét oldalon tíz-tíz, pontosabban tizenegy-tizenegy (ha a két végigjátszással kioldható karaktert, Darkseidet és Shao Kahnt is beleszámítjuk, márpedig bele kell számítanunk) jómadár feszít. Valljuk be, ez azért nem egy nagy szám a mostanság megjelenő verekedős programokhoz képest. Ezt a hiányosságot némileg pótolja az, hogy vannak viszonylagos eltérések a különböző karakterek kivégzései (MK-nál Fatality, a hősöknél pedig Heroic Brutality), kombói és harcstílusai között -- azonban ha már itt tartunk, ki kell emelnem még egy hiányosságot: ezeket a változatos végmozdulatokat sem a játék beépített „move list”-je , sem pedig a mellékelt kézikönyv nem írja le, így kénytelenek leszünk az internetet átkutatni ahhoz, hogy megtudjuk, egy-egy karakterrel milyen módon idézhetjük elő őket.
Vesézzük ki Supermanéket!
No, térjünk is rá a játék történetére -- nem mintha valami korszakalkotó sztorival lenne dolgunk, de nem is számított senki ilyesmire, ugye? Ahhoz képest, hogy a két világ mennyire különbözik, mennyire nincs közük egymáshoz, elég jól össze tudták hozni őket az alkotók, valahogy minden karakter jól mutat a másik mellett. A történet nem más, minthogy a két univerzum fő gonosztevője, Shao Kahn, illetve Superman legádázabb ellenfele, Darkseid egyesül, és így létrehozzák magukból (az elég sablonosan festő) Dark Kahnt, aki valamiféle vírussal fertőzi meg hőseinket. A fertőzés dührohamot okoz, aminek különös ismertetőjegye, hogy a szemek elkezdenek sárgán villózni (nem nevet!), és az adott személy rátámad mindenkire, aki a közelében van, legyen az barát vagy ellenség. A harcok közben mi is aktiválhatjuk karakterünknek ezt a dühöt, amivel jóval több sebzést okozhatunk aktuális ellenfelünknek. Mindkét oldalon hat-hat fejezet van, amit könnyedén végigjátszhatunk körülbelül négy óra alatt. Igazából a baj nem is ez, hanem a nehézség dinamikus változása. Mondok erre egy példát: kikapunk egymás után kétszer is egy húzós ellenség ellen, ezután a játék hirtelen annyira könnyűvé válik, hogy még egy mezei járókelő is fütyörészve nyerné meg a menetet.
Természetesen most is van arcade mód a játékban, ami szintén nem valami nagy durranás, csupán a szokásos móka: egy véletlenszerűen beadott karakterrel kell egyre feljebb és feljebb jutni a „létrán”, miközben az ellenfelek egyre keményebbel lesznek; sajnos itt is érvénybe lép a fent említett negatívum, azaz ha párszor kikapunk egy huzamban, a játék „megpuhul”.
A legnagyobb újítást a minijátékok jelentik, amiket játék közben hozhatunk elő. A baj, hogy ezekből is mindössze háromfélét kapunk, és mindet ugyanazzal a módszerrel kell végrehajtani: a gombok minél gyorsabb nyomogatásával.
Az ítélet napja
A tesztben kiemelt negatívumoktól eltekintve a MK vs. DCU egy korrekt, élvezetes verekedős játék lett. A két univerzum nagyon jól egymásra lett hangolva, a karaktereken látszik a törődés. Ajánlani elsősorban azoknak tudom, akik eddig is rajongtak a Mortal Kombatért, vagy az átlagnál jobban kedvelik a szuperhősöket, ezen belül is a DC-univerzum karaktereit.
