Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy szükség van az indie játékokra, mert sokszor ezek mutatják az utat a nagyoknak. Számtalan olyan kisebb, független alkotásra találhatsz példát, amelyek játékmechanikáit később eltanulták a legnagyobb fejlesztőstúdiók, vagy épp a mögöttük álló kiadó kebelezte be a tehetséges fejlesztőket. A Limbo annak idején kitűnt fekete-fehér látványvilágával, nyomasztó hangulatával, horrorisztikus pillanataival (brrrr, az a pók!) és a befejezésével, amely több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. A Mistcaller a fejlesztők saját bevallása szerint egyenesen a Limbo-ból táplálkozik, viszont a fekete-fehér képi világot színesebbre, bár legalább annyira nyomasztóra cserélték.
Ködös emlékek
A főszereplő Eve, egy fiatal lány, aki egy különös világban ébred. Nem emlékszik semmire, csak arra, hogy testvérét elrabolták, és neki meg kell őt találnia. Útja során azonban szerencsére nincs egyedül: vele tart egy kicsi, furcsa árny-lény, amely végig követi. Eve meglepődve tapasztalja, hogy a világ, amelybe került, bizony tele van titkokkal és az egészet belepi egyfajta vészjósló köd. A rejtélyek középpontjában két rivális család áll, és mindegyiknek megvannak a maga sötét titkai. Minél többet fedez fel a viszálykodó családok múltjából, és minél közelebb kerül bátyja megtalálásához, Eve annál inkább azt kívánja, bárcsak amnéziás maradt volna.
A történettel nincs semmi probléma. Sablon sztori, de nem kell mindig A Plague Tale: Requiem mélységű történetvezetésre számítani, legalábbis egy ilyesféle platformer esetében semmiképp. A látványvilág szintén a Mistcaller erősségei közé tartozik: gyönyörű, kézzel rajzolt az egész, és mind a hátterek, mind a karakterek aprólékosan kidolgozottak. Tipikusan az a játék, amire jó ránézni. Ahol azonban az egész ígéretes koncepció elvérzik, az maga a játékmenet. Egyszerűen nem hittem a szememnek, amikor az első néhány méter megtétele után egy hatalmas, tüskés kinövés pulzált előttem, aminek a legkisebb bökésére is instant halál fogadott – nem sebesülés vagy életerő-csökkenés, hanem halál. Rögtön. Ha hozzáérsz bármihez, ami veszélyes, vagy elvétesz egy ugrást, Eve azonnal fűbe harap. Unfair módon kegyetlen a játék, de mindezt még nagy nehezen el is tudtam volna fogadni. Csakhogy minderre rátett pár lapáttal a siralmas pályadizájn.
Lepje ködtakaró!
De még mielőtt erre rátérek, pár szóban az irányításról. Space- és E-gomb. Ennyit kér a játék. Nincs futás, meg semmi ilyesmi, helyette lomhán masíroznod kell és kicentizni minden egyes ugrást, mert ha elvéted… igen, jön a halál. Szerencsére a checkpoint-rendszer elég baráti, de ez sovány vigasz arra nézve, hogy a pályák úgy lettek összerakva, mintha valami Platformer Tutorial 2.0 programmal csinálták volna őket. Azt hiszem, először akkor égett ki az agyam, amikor egy barlangban minduntalan ráléptem a magasból leereszkedő póknak a tojásaira, majd huszadik alkalommal rájöttem, hogy ha várok fél percet, akkor a veszélyes platform eltűnik, és a helyébe kerül egy sima, amire már rá lehet ugrani – ha ez a készítők szerint egy logikai feladvány, akkor sürgősen újra kéne gondolniuk ezt a szakmát. Eve képes a ködöt használni, amihez több puzzle kapcsolódik. Ezek minősége sajnos eléggé változó, de némelyik egész sokáig le tudott kötni.
Úgy gondolom, hogy ha a Chokito annak idején ronda és finom volt, akkor a Mistcaller ennek pont az ellentéte. Ez a játék szép, látszik, hogy a művészeti oldalába fektettek munkát rendesen, csak sajnos a játékmenetre már elfogyott a szufla. A rengeteg instant halál egy idő után azok kedvét is elveheti, akik egyébként rajongói a logikai feladványokban bővelkedő játékoknak. A képi világ tényleg remek, de csak emiatt ne kapj azonnal a pénztárcád után. A Mistcaller sajnos eléggé félrement, így jobban jársz, ha helyette végigtolod inkább a Playdead klasszikusát, vagy ott van a Somerville, amit pont a Limbo (és az Inside) néhány korábbi fejlesztője csinált – hidd el, hogy sokkal nagyobb élményt nyújt!
