Már régen kinéztem a Mirror’s Edge-et, hiszen látszott rajta, hogy nem egy sablonjáték lesz, ráadásul igencsak szemrevaló hölgyeményt választottak főhősnek. Engem hamar levett a lábamról, és miután az Xboxomon keresztül megtörtént az első randevúnk, rögtön tudtam, hogy ez a kaland emlékezetes marad.
Rögtön egy érdekességgel kezdeném, ugyanis a játék kezdeti koncepcióiban Faith csupán egy ötödrangú multiplayer skin volt. A csábos hölgy csak azután került a tűzközelbe, miután szanálták a konkrét többjátékos funkciót, de valamelyik jó ízlésű kolléga felhasználta a karaktert a sztorimód egyik mellékszereplőjeként. Végül győzött a józan ész, és Faith került a középpontba egzotikus szépségével.
Sajnos őt magát nem igazán fogjuk látni, sokkal inkább a végtagjait, mivel belső nézetből zajlanak az események egy teljesen szokatlan játékstílusban, elsősorban az ügyességünkre és reflexeinkre alapozva. Hasonló kategóriába tudnám sorolni, mint a Portalt, csak itt egy pehelykönnyű akrobatikus lánnyal kell boldogulnunk gyalog, felhőkarcolók tetején ugrándozva. Egy 9 fejezeten át tartó történet bontakozik ki, miközben szédítő magasságokat szelünk keresztül, falon futkározunk, rámpákon himbálózunk -– jobbára nem megdöntve a newtoni elméleteket. Egy abszurd és nem mellesleg korrupt világba csöppenünk, ahol egy „futót” alakítva szállítjuk a féltett és bizalmas információkat. Sajnos a munkánk nem túl közkedvelt a legfelsőbb körökben; megpróbálnak ránk kenni egy gyilkosságot, így a rendőrök is vérünket akarják, illetve más haragosaink is akadnak. Szóval sietni kell; hol a pisztolygolyók miatt, hol a szükséges lendület megszerzéséhez -– tehát általában hasítanunk kell előre árkon-bokron, vagy inkább korláton-háztetőn.
Nagyszerű érzés mindezt virtuálisan átélni, sokat dob a csodálatos alternatív zene is -- melyet ráadásul ingyenesen letölthettek --, a jól megtervezett irányításról nem is beszélve. Nincs agyonbonyolítva, a funkciók kézre esnek, és kis gyakorlás után elsajátíthatóak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fog meggyűlni a bajunk, hiszen a játék közepétől eléggé bekeményítenek a terepek is, ahogyan egyre keményebb ellenfelek törnek az életünkre. Ilyen esetekben sem a harcon van a hangsúly -– CliffyB ezt szóvá is tette --, hanem a gyorsaságon és a továbbjutáson. Nem véletlen, hogy több achievement is jár a kevésbé agresszív megoldásokért, például csinálj meg egy fejezetet, hogy el sem találnak, vagy éppen fegyverhasználat nélkül. Persze lehet harcolni, sőt, lőni is, de érdekesebb egyszerűen csak lefegyverezni az ellenfelet egy látványos mozdulatsorozatot követően. Ez utóbbi esetében fontos az időzítés, itt jön képbe a bullet time is, amivel egy rövid időre belassíthatjuk a játékot, helyzetelőnyhöz juttatva Faith-t, hogy a megfelelő pillanatban kapja el az ellenfél grabancát, és technikásan hatástalanítsa a fegyverhordozót. Amíg van skuló a megkaparintott csúzliban, addig lehet használni is, de hamar el kell hajítani, hiszen gépfegyverrel nem lehet falra mászni, pisztollyal is csak néha. Tehát hiába a belső nézet, a tűzpárbajoknak nem sok jelentősége lesz, persze vannak részek, ahol rákényszerülünk a továbbjutás érdekében, de nem ezen lesz a hangsúly.
A látványvilág remek dizájneri tehetségre vall, noha a pályák teljesen statikusak, és elsőre túl sterilnek hatnak, a meglepő színhasználat viszont telitalálat. Rikító és mégis lágy -– kellemes a szemnek. A képen látható rikító vörös például amolyan segítség, melyek használata szükséges a továbbhaladáshoz. Akinek ez nem tetszik, vagy nehezíteni akar, ki is kapcsolhatja; így nem lesz szín, csak a körülbelüli irány marad az egyetlen támpont, mely segítségül szolgálhat. Szerencsére a helyszínek egész gyakran változnak, járunk metróalagutakban, föld alatti laborban, hatalmas víztározó aknában, de azért elsősorban akkor is a szabad ég és a háztetők dominálnak.
Az eddig megszokott belső nézetes megoldásokat is megújította a DICE, azaz a fejünk érezhetően külön mozog a testünktől, ha csak oldalra szeretnénk nézni vagy le. A karakter mozgása is hihetetlen gördülékeny és realisztikus: hatalmasakat rúgkapál a komolyabb ugrásoknál, aztán a földet érésnél, amikor kipörgi az esést Faith, a kamera is forog szemszögünkből -– remek a hatás. Ha már hatásvadászat, akkor a képregényszerű grafikával életre keltett átvezető animációk is szimpatikusak voltak, melyekből láthatunk egyet minden fejezet végeztével.
A sztorimód mellé kapunk egy úgynevezett „Time Trial” mókát, mely mondhatni a játék igazi kihívását képezi. Itt a sztoriban megismert és kioldott pályákon (szerencsére jó sok van belőlük) kell időre ellenőrzőpontokon átjutni, mígnem befutunk a célba. Ha sikerült megdöntenünk a gép által felállított három időt, az bónuszokat és achievementeket jelent. A rekordjaink online is kikerülnek egy globális ranglistára, ahol megpróbálhatjuk megdönteni bárkinek az egyéni rekordját. Ilyenkor egy szellemkép formájában láthatjuk az illető karakterét -– de lehet külön a barátaink idejét is felülmúlni. Ugyan egyszerre nem játszhatunk egymással, de így is szórakoztató és hosszú-hosszú időre a tévé elé szegeződünk a végigjátszás után is, ugyanis ezek a pályák már igencsak nehezek és a századmásodperceken is sok múlhat, a vágy meg mindig ott van, hogy na majd most összejön – letehetetlen.
Kapunk kioldható extrákat is, különböző artworkök és korai skiccek, a játék háttérzenéi és átvezetői formájában. Másik bónusz, hogy vannak rejtett csomagok a történet helyszínein, fejezetenként mindig három van a legváratlanabb helyeken, melyeket opcionálisan felkutathatunk. Tartalom tehát akad elegendő, főleg ha azt vesszük, hogy egy könnyed egyjátékos kalandnak indult az egész. Én végtelenül elégedett vagyok a produktummal, végre valami forradalmian új élmény a Portal óta, nem valami elfuserált folytatás. Az EA és a DICE párosa nagyszerűt alkotott, úgyhogy várjuk az esetleges folytatást, és még több ehhez hasonló kreatív ötletet. Valamiért a Mirror's Edge nem kapott semmiféle lokalizációt (csak kézikönyv magyar), pedig szükség lett volna a gyors szövegek és elhadart instrukciók teljes megértéséhez, de ezúttal nincs magyar felirat. PC-re is csak csúszva érkezik - de legalább érkezik -, méghozzá jövő januárban.
Utolsókból lesznek az elsők
Rögtön egy érdekességgel kezdeném, ugyanis a játék kezdeti koncepcióiban Faith csupán egy ötödrangú multiplayer skin volt. A csábos hölgy csak azután került a tűzközelbe, miután szanálták a konkrét többjátékos funkciót, de valamelyik jó ízlésű kolléga felhasználta a karaktert a sztorimód egyik mellékszereplőjeként. Végül győzött a józan ész, és Faith került a középpontba egzotikus szépségével.
Bate szerelmeslevele
Bate is megemlékezett Faith-ről egy remek novella keretében, melyet blogjában olvashattok el, érdemes!
First Person Athletics
Nagyszerű érzés mindezt virtuálisan átélni, sokat dob a csodálatos alternatív zene is -- melyet ráadásul ingyenesen letölthettek --, a jól megtervezett irányításról nem is beszélve. Nincs agyonbonyolítva, a funkciók kézre esnek, és kis gyakorlás után elsajátíthatóak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fog meggyűlni a bajunk, hiszen a játék közepétől eléggé bekeményítenek a terepek is, ahogyan egyre keményebb ellenfelek törnek az életünkre. Ilyen esetekben sem a harcon van a hangsúly -– CliffyB ezt szóvá is tette --, hanem a gyorsaságon és a továbbjutáson. Nem véletlen, hogy több achievement is jár a kevésbé agresszív megoldásokért, például csinálj meg egy fejezetet, hogy el sem találnak, vagy éppen fegyverhasználat nélkül. Persze lehet harcolni, sőt, lőni is, de érdekesebb egyszerűen csak lefegyverezni az ellenfelet egy látványos mozdulatsorozatot követően. Ez utóbbi esetében fontos az időzítés, itt jön képbe a bullet time is, amivel egy rövid időre belassíthatjuk a játékot, helyzetelőnyhöz juttatva Faith-t, hogy a megfelelő pillanatban kapja el az ellenfél grabancát, és technikásan hatástalanítsa a fegyverhordozót. Amíg van skuló a megkaparintott csúzliban, addig lehet használni is, de hamar el kell hajítani, hiszen gépfegyverrel nem lehet falra mászni, pisztollyal is csak néha. Tehát hiába a belső nézet, a tűzpárbajoknak nem sok jelentősége lesz, persze vannak részek, ahol rákényszerülünk a továbbjutás érdekében, de nem ezen lesz a hangsúly.
Abszurd bűbáj
A látványvilág remek dizájneri tehetségre vall, noha a pályák teljesen statikusak, és elsőre túl sterilnek hatnak, a meglepő színhasználat viszont telitalálat. Rikító és mégis lágy -– kellemes a szemnek. A képen látható rikító vörös például amolyan segítség, melyek használata szükséges a továbbhaladáshoz. Akinek ez nem tetszik, vagy nehezíteni akar, ki is kapcsolhatja; így nem lesz szín, csak a körülbelüli irány marad az egyetlen támpont, mely segítségül szolgálhat. Szerencsére a helyszínek egész gyakran változnak, járunk metróalagutakban, föld alatti laborban, hatalmas víztározó aknában, de azért elsősorban akkor is a szabad ég és a háztetők dominálnak.
Az eddig megszokott belső nézetes megoldásokat is megújította a DICE, azaz a fejünk érezhetően külön mozog a testünktől, ha csak oldalra szeretnénk nézni vagy le. A karakter mozgása is hihetetlen gördülékeny és realisztikus: hatalmasakat rúgkapál a komolyabb ugrásoknál, aztán a földet érésnél, amikor kipörgi az esést Faith, a kamera is forog szemszögünkből -– remek a hatás. Ha már hatásvadászat, akkor a képregényszerű grafikával életre keltett átvezető animációk is szimpatikusak voltak, melyekből láthatunk egyet minden fejezet végeztével.
Szavatosság
A sztorimód mellé kapunk egy úgynevezett „Time Trial” mókát, mely mondhatni a játék igazi kihívását képezi. Itt a sztoriban megismert és kioldott pályákon (szerencsére jó sok van belőlük) kell időre ellenőrzőpontokon átjutni, mígnem befutunk a célba. Ha sikerült megdöntenünk a gép által felállított három időt, az bónuszokat és achievementeket jelent. A rekordjaink online is kikerülnek egy globális ranglistára, ahol megpróbálhatjuk megdönteni bárkinek az egyéni rekordját. Ilyenkor egy szellemkép formájában láthatjuk az illető karakterét -– de lehet külön a barátaink idejét is felülmúlni. Ugyan egyszerre nem játszhatunk egymással, de így is szórakoztató és hosszú-hosszú időre a tévé elé szegeződünk a végigjátszás után is, ugyanis ezek a pályák már igencsak nehezek és a századmásodperceken is sok múlhat, a vágy meg mindig ott van, hogy na majd most összejön – letehetetlen.
Kapunk kioldható extrákat is, különböző artworkök és korai skiccek, a játék háttérzenéi és átvezetői formájában. Másik bónusz, hogy vannak rejtett csomagok a történet helyszínein, fejezetenként mindig három van a legváratlanabb helyeken, melyeket opcionálisan felkutathatunk. Tartalom tehát akad elegendő, főleg ha azt vesszük, hogy egy könnyed egyjátékos kalandnak indult az egész. Én végtelenül elégedett vagyok a produktummal, végre valami forradalmian új élmény a Portal óta, nem valami elfuserált folytatás. Az EA és a DICE párosa nagyszerűt alkotott, úgyhogy várjuk az esetleges folytatást, és még több ehhez hasonló kreatív ötletet. Valamiért a Mirror's Edge nem kapott semmiféle lokalizációt (csak kézikönyv magyar), pedig szükség lett volna a gyors szövegek és elhadart instrukciók teljes megértéséhez, de ezúttal nincs magyar felirat. PC-re is csak csúszva érkezik - de legalább érkezik -, méghozzá jövő januárban.
