Az idei ázsiai játékfelhozatal valami brutális. Nemcsak a nagyobb címek mennyisége, de ezen játékok nagy részének minősége is van olyan, hogy megnyalja az ember mind a tíz ujját egyik-másik után. Ezek közül talán a legkevésbé várt volt a Metaphor az Atlustól, főleg mert új IP, de az első előzetesek sem igazán mozgatták meg a többség fantáziáját – és még a címe is borzalmas. Ettől függetlenül, mivel Atlus – és akadt benne egy afféle Persona-hangulatvilág a későbbi videókban – azért elkezdett felkúszni a várólistám tetejére. Reméltem, hogy több lesz, mint egy kis Persona-pótlék, amíg elénk nem rakják a hatodik részt, és hát... az is lett, meg nem is.
A király visszakér
Az esetek nagy részében azzal a frázissal indulnak az efféle bemutatók, hogy “a sztori tök egyszerű”, vagy “könnyedén összefoglalható”, viszont itt az alapfelvetés közel érdektelen, de amibe pár óra alatt átkonvertálódik, az igazán érdekes, komplex és nagyon nehezen magyarázható el úgy, hogy érthetőnek tűnjön. Egy már-már közhelyesnek is mondható fantasy-világban járunk, amit különféle emberszabású, de valamelyest eltérő lények népesítenek be. Ezek az eltérések olykor kimerülnek annyiban, hogy nyuszi füleik vannak egy adott faj tagjainak (igen, japán játék), meg ehhez hasonlók, de vannak fajok, akiknél azt sem tudom, miben különböznek az embertől. Például itt van főszereplőnk, aki egy Elda. Mindkét szeme más színű a figurának, de azon túl nem sok különbséget véltem felfedezni. Onnan tudható, hogy nem ember, mivel ebben a világban az emberek a szörnyek. Mármint konkrétan, ha jön valami gigantikus mutáns dögvész, azt embernek nevezik – nem szörnynek, ahogy mi neveznénk. Van emögött egy mélyebb gondolatmenet, meg társadalomkritikai él, és valahol zseniális a fantáziavilágban járkáló főszereplőnk, aki egy fantasy-könyvet hord magánál, ami a mi általunk ismert világ és társadalom leírása. Na, ezt rakd össze, kedves játékos! A mi világunk az ideál, az utópia, amit főszereplőnk szeretne egy nap látni, mert ott/itt nincs rasszizmus, nincs elnyomás... ó, te szegény!
Szóval igen, az Elda-faj, aminek ő is tagja, egy közel kiirtott nép. A Kilencedik nép, a nyolc hivatalosan a világot benépesítő fajon túl. Mindenki kutyába nézi, arcon köpi ha kell, csak ne lássák. Hogy pontosan miért, azt nem tudni, csak annyit emlegetnek mindig, hogy valamiféle veszélyes mágikus képességgel rendelkeznek, amivel veszélyeztetik a többi fajt. Van egy afféle Attack on Titan utánérzésem, főleg hogy a faj neve is majdnem Eldián. Most hogy ezt letudtuk, ténylegesen a történetről is essen szó. A királyt meggyilkolja egy Louis nevű trónbitorló, aki keveri a kevernivalót, ahol csak tudja. Kiderül szép lassan, hogy a múltban a herceget is nagy valószínűséggel ő támadta meg. Azóta a herceg – aki a főszereplő nagy spanja – kómában, illetve valamiféle mágikus szenvedések közepette vegetál. A főszereplő célja (akinek mi adjuk a nevét), hogy valahogy megtörje ezt az átkot és elhelyezzék a herceget a trónon, hiszen ő a trónörökös. Ja, igen, mindenki azt hiszi a srácról, hogy halott. Mindemellett a király a megölése előtt valami brutál varázslatot pakolt a fővárosra, hogy majd halála után egy új király megválasztása köré szőtt verseny induljon a népszerűségért. Akinek a legtöbb támogatója van, az lesz az új király. A résztvevők nem ölhetik meg egymást, a csalás kizárt, győzzön az, akit a nép leginkább támogat. Ezen a kis versenyen indul el főszereplőnk is – szóval ennyit az egyszerű kis történetről.
Varázsló vagy, Harry!
A fő kérdés az, hogy összességében akkor jó-e a történet. Igen, kifejezetten. Nem mondom, hogy könnyen csúszik, főleg az első pár órában tud megterhelő lenni a sok faj, meg karakter, de hamar összeáll és működik. A karakterek sem adják magukat egykönnyen, de hamar megszerettem a nemes srácot, akinek kiirtották a faluját (Strohl), vagy éppen az öreg mentor Grius, de a királyi testőrség bukott tagja, Hulkenberg is szimpi lett. A későbbi csapattagok is működnek, rétegelt karakterek, akiket izgalmas megismerni. Itt nincs románc, csak és kizárólag baráti/szövetségesi viszonyban lehet lenni karaktereinkkel – szóval nadrág fel! A harc alapjáraton körökre osztva működik, ahogy azt megszokhattuk a Persona-játékoknál is. Az ellenfelek többségének van gyengepontja, ellenáll bizonyos elemeknek és a többi, el lehet sütni szintézis-támadásokat, ami két karakter erejének afféle összevonása, de ezen kívül minden ugyanaz. Ami érdekes, hogy létezik egy afféle valós idejű harc. Bár harcnak nehéz nevezni, itt inkább arról van szó, hogy egy bizonyos szint alatti lények ellen nem muszáj beugrani a körökre osztott harcba, szimplán odamegyünk hozzájuk és bedaráljuk őket. Ez nem egy DMC-jellegű dara, pár mozdulatról van csak szó, de pont jó arra, hogy ne kelljen feleslegesen ellőni a manát teljesen életképtelen, gyenge ellenfelekre. Valahogy úgy, mint a Persona 5-ben, amikor Morgana busszá változva gázolta el az ellent.
A varázsképességek az archetípus rendszernek köszönhetően változatosabbak lettek, hiszen lehet váltogatni, hogy melyik csapattag milyen szerepet vesz fel. Egy picit meta a téma, mivel a játék során belefutunk egy More nevű misztikus figurába (mintha Igor lenne), aki megtanít minket ezen speckó szerepekkel kapcsolatban pár dologra. Ahogy halad előre főszereplőnk a történetben és megismerkedik különféle emberekkel, úgy kap hozzáférést tipikus RPG-s szerepek elsajátításához. Például a karakterünk alapjáraton egy Seeker, de ha speciális kapcsolatot épít ki a vele tartó tündérrel (Gallica), akkor elsajátítja a Mage archetípust és onnantól fogva képes felvenni magára ezt a szerepet, majd varázslóként működni, tűz és jég, meg elektromos támadásokat szórni a csatamezőre. De ha lespanol mondjuk egy nehezebben elérhető mellékküldetés adójával, akkor például a Merchant (kereskedő) szerep is elérhetővé válik. Ezen archetípusok 20 szinttel rendelkeznek, minden szinten valami kis bónuszt adva, vagy új képességet elsajátítva, viszont ezeket is lehet továbbvinni, és idővel megnyitni egy-egy archetípus magasabb szintű verzióját. Például a Mage magasabb szintje a Wizard, a Warriornak a Swordmaster. Minél magasabb szintre húzzuk ezeket, annál több a bónusz, illetve a különféle opciók, mivel akár a szerepek között is lehet átvinni képességeket, ami szépen feldobja a változatosságot.
Insta celebek előnyben
A rengeteg teendő mellett az egyik legfontosabb (a sztori szempontjából persze) a követők és támogató gyűjtése. Ezt könnyedén el lehet érni a fősztori pörgetésével is, de jó, ha a melléktevékenységeket sem hanyagoljuk el! A legaljáról indul az egész, mivel a főszereplő egy félig-meddig kitaszított, de ahogy megoldja a városok, faluk, mindenféle területek problémáit, és segíti a random járókelők életét, szépen lassan lépdel felfelé a népszerűségi ranglistán. Emellett a jól ismert csapattársakkal vagy fontosabb támogatókkal való kapcsolatépítés is szerepet kap, de itt is jelen vannak a fejleszthető személyiségjegyek. Ebben az esetben a Bátorság, a Bölcsesség, a Tolerancia, a Retorika, és a Képzelőerő az, amiket ilyen-olyan tevékenységekkel lehet felfele boostolni. Persze majdnem minden IDŐBE KERÜL, ahogy azt a Persona-rajongók már megszokhatták. Általában napi két tevékenység fér bele, de ahogy halad előre a történet, úgy válik könnyebbé a helyzet. Az utazás is idő, ahogy a karakterek vándorolnak egy-egy város között, de később bejön a képbe a teleportálás, ami megkönnyíti mindezt. Akad rengeteg ilyen apróság, jóval több, mint mondjuk a Persona 3 Reload-ban megtalálható. Ami ilyen szempontból minimális csalódás lehet, az ezen események változatossága. A legtöbb igazából lore-építés. Mondjuk a város főterén van egy tag, akivel ha dumálunk, akkor növekszik a Bölcsesség, de azon túl más lényegi része nincs. Elmesél valami kis történetet, vagy akár a saját történetét és kész. Ezek a kevésbé érdekes részei a fejlődésnek, de persze vannak melléksztorikhoz kapcsolódó események, amikkel szintén növelhetőek a statok, mindezek mellett pedig még kapcsolatépítésre is szolgál. A pénz mellett egyébként a MAG a másik fontos fizetőeszköz, ami a játék történetéből kiderül, hogy afféle varázslat-származék. A Metaphor világát átszövő mágia a Magla névre hallgat, és ezt lehet gyűjtögetni – ez lesz a fizetőeszköz az archetípusok kitanulásánál, illetve képességek öröklésénél.
A Metaphorban bejárható terület meglepően nagy. Van több város, egy-két nyíltabb szekció is, amit nehéz lenne nyílt-világnak nevezni, de tény, hogy nem minden akciódúsabb szekvencia játszódik folyosókra korlátozódó dungeonökben. Sok melléktevékenység visz ilyen helyekre, akár a fejvadász-küldetések, akár egy-egy követő által adott mellékküldi. Az ellenfelek egyébként sokszor (szándékosan) a közhelyes fantasy-RPG toposzok mentén lettek megalkotva, de mindig van bennük valami kis csavar. A bossok – akik általában az EMBEREK, esetleg Louis főbb generálisai – egytől-egyig jól megkomponáltak és kreatív dizájnnal lettek megáldva. Az első ilyen nagyobb csata a fővárosban például annyira beteg módon néz ki, meg olyan fura ötletek lettek bedobálva, hogy konkrétan tapsoltam, mikor megláttam, hogy mivel van dolgom!
Királyság ez a királyság!
A főváros látképe pazar, még ha grafikailag nem is nevezném szépnek a Metaphort, de az art-design és a kicsit vízfestékszerű ábrázolás sokat segít, hogy a szemnek kellemes legyen az összkép. A szinkronhangok a szokásos minőségben brillíroznak, míg a környezeti hangeffektek... hát, igen, ez is a szokásos semmi vagy furán kevert vonyítások. De ez nem is lényeges, mert a zene lesz az, ami feledteti az emberrel az összes egyéb hanghatás középszerűségét. Shoji Meguri megint valami olyan zenét pakolt le, ami csodálatos és felejthetetlen. Elsődleges motívuma most a mongol torok-énekkel dúsított, epikus hangszeres zene, amik főleg a harcok alatt okoznak katartikus pillanatokat, de a lassabb, nyugisabb pillanatokra szabott muzsikákat is egytől-egyig telibe találta.
A kontent nagy része ténylegesen ismerős a Persona-játékokból, és eleinte zavart is a tény, de ahogy haladtam előre a játékban, úgy vettem észre a sok-sok eltérést és egyediséget. Nem mondom, hogy több lenne a Metaphor, mint egy Persona, mert biztosra veszem, hogy a hatodik rész majd megfejeli mindezt, szóval inkább nevezném egy, a már jól ismert franchise mellékágának – még ha semmi köze nincs is hozzá, a világ meg a lore szempontjából. Ugyanúgy időre megy a dolog, ugyanúgy ott a Velvet Room itteni megfelelője, ugyanúgy szintezed a kapcsolatokat, meg a főszereplő értékeit, és a többi. De mégiscsak más: utazgatunk a térképen, ami az idő múlása miatt újabb stratégiai opciókat nyit meg, a lassabb körökre osztott harc sok helyen be lett gyorsítva a valós idejű csapkodással, a pokémonozás helyett archetípusokkal tudunk bíbelődni... szóval működik, kifejezetten erős cím is lett, de mindezek ellenére nem mondom, hogy nem hagyott bennem egy minimálisan keserű szájízt maga után. Ó, és egyébként lehet kardon siklani, mintha egy afféle légdeszka lenne a gyorsabb mozgás érdekében – ez önmagában feledteti a kis problémák döntő többségét. Egy szó, mint száz, az Atlus még mindig üde színfoltja a játékiparnak, úgyhogy várjuk a Persona 6-ot szeretettel!
A tesztpéldányt a Cenega Hungary biztosította. Köszönjük!
