Az első Metal Gear — Kodzsima Hideo színre lép

Igen, előzményeket említettem az imént. Talán még az MGS-szériát ismerő játékosoknak is újdonságot jelenthet, hogy bizony nem a cikk témáját alkotó program volt az első a sorban. Sokkal inkább a Metal Gear című, 1987-ben megjelent alkotás, melyet az akkor szakmai berkekben még ismeretlen japán játéktervező és író, Kodzsima Hideo talált ki.

Ezen a ponton kénytelen vagyok rövid időre elidőzni ennél az embernél, hiszen nem akárkiről van szó. Kodzsima Hideo 1963-ban született Tokióban, és mint oly sok fiatal, ő is nehezen lelt rá arra a hivatásra, amit űzni szeretne. Kezdetben művész és illusztrátor akart lenni, annak ellenére, hogy Japánban az efféle munka nem volt társadalmilag elfogadott, hiszen ez a szakma nem tartozott a jól fizető, biztos pontot jelentő foglalkozások közé. Idővel elkezdett novellákat, kisregényeket írni különféle magazinok számára, ám egy műve sem került publikálásra. Ennek oka, hogy túl hosszú írásokat küldött be, némelyik története a 400 oldalt is elérte — nem csoda, hogy játékaiban is a hosszan kifejtett történetek dominálnak. Hamarosan a filmezés került érdeklődése középpontjába, barátai közreműködésével elkezdett saját filmeket forgatni, idővel pedig filmrendező akart lenni. Ám az egyetemen (ahol közgazdaságtant tanult) egy olyan szórakozási formával került kapcsolatba, ami meghatározta későbbi életét. Szabadidejében videojátékokkal múlatta az időt, és nem tellett bele sok idő, míg társait meghökkentve bejelentette: a videojáték-iparban szeretne elhelyezkedni. Hamarosan a Konami MSX divíziójánál kezdte meg a munkát. Az MSX az 1980-as évek népszerű számítógépe volt, bár sikerességét tekintve jócskán elmaradt az akkori ász Commodore 64-től.

Kodzsima első ötletei nem kerültek az érdeklődés középpontjába a cégnél, és egy időben el is akarta ezért hagyni a Konamit — istennek hála, hogy nem tette. Az első önálló projektje, amely kiadásra is került, 1987-ben került a polcokra Metal Gear néven. A kor akciójátékaitól eltérően nem az volt a cél, hogy mindenkit elpusztítsunk, aki szembe jön a főhőssel, éppen ellenkezőleg, lehetőleg el kellett kerülni a konfrontációt, ajánlatos volt inkább kicselezni az ellenséget. Kodzsima vezetésével elkészült az első „stealth action”, vagy ahogy a jó magyar ember mondja, az első „lopakodós” játék. A program főhőse Solid Snake volt, aki a FOXHOUND nevű alakulat újoncaként került bevetésre egy afrikai országban, hogy elpusztítson egy újfajta tömegpusztító fegyvert, melynek később a Metal Gear nevet adták. A kor játékaihoz képest kidolgozott történettel és újszerű játékmenettel rendelkező játék nagy siker lett, aminek eredményeképpen számos platformra átportolták. 1990-ben Kodzsima Hideo vezetésével elkészült a folytatás is (Metal Gear 2: Solid Snake), majd 1998-ban megjelent a Metal Gear Solid, meghozva a nemzetközi sikert és elismerést a japán fejlesztőnek.

Solid Snake újra bevetésen

A játék először a Sony Playstation platformjára jelent meg, és csak két évvel később tette tiszteletét számítógépünkön. A két verzió között eget verő különbségek nem voltak, persze PC-n javult a grafika, a felbontást is feljebb tornázhattuk, de a játékmenet nem változott. A PC-s változatba bekerült a Virtual Mission nevű csomag, amiben egy virtuális világban egyre bonyolultabb küldetéseket oldhattunk meg. A főhős maradt a régi, tehát Solid Snake bőrébe kell bújnunk, aki már nem a FOXHOUND egység tagja: visszavonultan él az alaszkai tundrán egészen addig, amíg egy nap fegyveres katonák jelennek meg nála, akik „megkérik”, hogy fáradjon el régi barátjához, Roy Campbell ezredeshez. A játék menüjéből elérhető eligazításból (Briefing) megtudhatjuk, hogy egy terrorista csapat, amely Snake régi egységének tagjaiból verbuválódott, elfoglalt egy katonai bázist Shadow Moses szigetén, túszul ejtve több fontos személyt is. Ha még ez nem lenne elég, a bázis genetikailag felturbózott katonákból álló állománya egy felkelést követően a rosszfiúk oldalára állt, így Snake-nek gyakorlatilag egy hadsereggel kell egyedül szembenéznie. A terroristák követelése — egy rakás pénzen kívül —, hogy az Egyesült Államok kormánya adja át nekik a valaha élt legnagyobb harcos, Big Boss genetikai maradványait. Meglehet furcsa egy kérés, ám a történet során minden értelmet nyer. A sztoriról nem szeretnék több szót ejteni, tekintve, hogy mint minden Metal Gearnek, a játék legfontosabb eleme, így vétek lenne megfosztani a leendő játékost az élvezettől. Senki sem fog csalódni, aki egy remekül megírt, fordulatos és izgalmakban bővelkedő kalandban szeretne részt venni, ami ráadásul olyan komoly témákat boncolgat, mint a genetika vagy a tömegpusztító fegyverek léte.

Tactical Espionage Action — mert vannak dolgok, amik sohasem változnak

Nyolc év telt a Metal Gear 2 megjelenése óta, ez idő alatt pedig hatalmas változások mentek végbe a játékiparban, ráadásul a technológiai fejlődés sem állt meg. Szerencsére a Metal Gear Solid lépést tudott tartani ezzel a fejlődéssel, miközben a játékmenet lényegi része mit sem változott. Ahogy ezt 1998-ban már elvárhattuk, a játék átlépett a harmadik dimenzióba, ám sok más játéktól eltérően a főhős irányítása közben nem a hátunk mögött lebeg a kamera, hanem TPS-ektől szokatlan módon tulajdonképpen fentről nézünk le a játéktérre. Ez meglehetősen furcsa nézőpont, és első nekifutásra frusztráló is tud lenni, hogy nagyon kevés területet látunk be, de meg lehet szokni. Ráadásul rákényszerít, hogy ne futkossunk mérgezett egér módjára a pályán, hiszen nem láthatjuk meg már távolról az ellenséges katonákat. Helyette óvatosan kell közlekednünk az egyes szinteken, közben a radarunkat figyelve, amit a képernyő jobb felső sarkában láthatunk, és amely (becsületes nevén Solition Radar) navigációnk legfontosabb kelléke, hiszen ennek segítségével láthatjuk, hogy hol helyezkednek el az ellenséges katonák és kamerák, sőt, azt is mutatja, hogy azok éppen merre néznek. Elengedhetetlen eszköz, ha ki akarjuk cselezni őket! Viszont mivel ez egy érzékeny kütyü, megzavarodik, ha az ellenség felfedi kilétünket, és csak akkor lép újra működésbe, ha bizonyos ideig eltűnünk a minket üldöző katonák szeme elől. Persze megtehetjük, hogy csak nekirontunk az ellenségnek, de akkor fel kell készülnünk rá, hogy jó pár helyen vért fogunk izzadni (főleg a nehéz fokozaton). Annak ellenére, hogy egy 11 éves programról beszélünk (természetesen a PlayStation változat esetében), meglepően jó mesterséges intelligencia található a játékban. Persze nem mérhető a mai címekhez, de a katonák alaposan meg tudják keseríteni a dolgunkat: ha a közelükbe megyünk, meghallhatják a lépteinket, vagy megláthatják a lábnyomainkat a hóban; amint észrevettek, riadóztatják társaikat, majd távolról gépfegyverrel, közelharc esetén pedig puskatussal esnek nekünk. Figyeljünk rá, hogy ha csak egy kérdőjel jelenik meg a fejük felett, akkor még nem vettek észre, csak gyanakodnak — ilyenkor érdemes elmenekülni vagy elbújni, ha nem akarunk harcolni —, ha viszont felkiáltójel látható a kobakjuknál, akkor nincs mese, lebuktunk és készülhetünk a harcra.

Hogy esélyünk legyen ellenük, szerencsére a jó japán fejlesztők bőven elláttak minket fegyverekkel és felszereléssel. Bár a küldetés elején csak egy távcsővel és egy doboz cigivel rendelkezünk, lassan pisztolyok, gépfegyverek, különféle gránátok kerülnek a birtokunkba, melyek jó szolgálatot fognak tenni, de hőlátó szemüveg, életerő csomag, aknakereső, gázálarc, nyugtató (mesterlövészkedéskor nem remeg tőle a kezünk) is fog a kezünk ügyébe kerülni, melyek nélkül nehezen boldogulnánk. Lopakodós játékról lévén szó, a legtöbb szituációt felszerelés nélkül is túl tudjuk élni, ha kihasználjuk Snake képességeit. Mivel egy jól kiképzett katonáról van szó, nem meglepő, hogy képes puszta kézzel, csendben a másvilágra küldeni a mit sem sejtő katonákat. Egy ütés-rúgás kombinációval le tudjuk ütni őket, ám van ennél kifinomultabb megoldás is: elég csak a hátuk mögé osonnunk, majd az akciógombot megnyomva elkapnunk ellenfelünk nyakát, ezt követően a gombot veszettül nyomogatva megropogtathatjuk azt a fránya nyakcsigolyát, hogy az örök vadászmezőre küldjük a terroristát. Ami gyakran megakadályozhat bennünket a csendes gyilkolásban, az nem más, mint Snake mozgáskultúrájának hiányosságai: sajnos olyan alapvető dolgok nem kerültek be közéjük, mint az ugrás és a sétálás. Ez utóbbi különösen bosszantó, mivel gyakran éppen azért hall meg minket egy katona, mert csak futni tudunk, és nem vagyunk képesek hang nélkül mögé lopakodni — így akkor járunk a legjobban, ha hirtelen hátulról odafutunk hozzájuk, és mielőtt felocsúdnának, elkapjuk őket. Ha nem mozgó célpontról van szó, mögéjük is kúszhatunk, így biztos rejtve maradunk előttük. A másik érzékeny pont az irányítás, ami egy kicsit döcögősen működik. Mivel Snake csak 45 fokokban tud elfordulni (konzolbetegség), így lőni is csak ilyen irányban tud, ennélfogva a célzás elég nyögvenyelős. Gyakran előfordul, hogy nem a megfelelő irányba eresztünk el egy sorozatot, vagy dobunk egy gránátot.

A csapat

Bár Snake egyedül kerül bevetésre a szigeten, ez nem jelenti azt, hogy senkivel sem tartja a kapcsolatot: az egész játék során rádiókapcsolatban áll Roy Cambell-lel és csapatával. Van köztük orvos, fegyverszakértő, technikai zseni, akik tanácsot adnak, ha elakadtunk valahol a játékban, ám ennél jóval nagyobb a szerepük: nélkülözhetetlenek a történetben, illetve annak kifejtésében. Mindenkinek megvan a saját sztorija, melyekbe be is avatnak minket, ha sokat beszélünk velük, épp ezért időnként érdemes felhívni őket Codecen (ez a kommunikációs forma neve), hátha van valami mondanivalójuk. Filmes forgatókönyveket megszégyenítő monológok és gondolatok hangzanak el mind a csapat tagjai, mind Snake részéről, vétek kihagyni ezeket a beszélgetéseket. Különösen Naomi Hunter, a csapat genetikusának alakítása tett rám nagy hatást.

Ám ugyanez a zseniális kidolgozottság jellemzi azokat a figurákat, akikkel a szigeten futunk össze. A terroristák vezetői mind jól kitalált, egyedi karakterek, általában valamilyen speciális képességgel. Revolver Ocelot legendásan jó fegyverforgató, Psycho Mantis erőssége a gondolatolvasás és a telekinézis, Vulcan Raven egy izomkolosszus sámán, Sniper Wolf egy gyönyörű mesterlövész, Decoy Octopus az alakváltás mestere (sajnos ő nem szerepel sokat a játékban), Liquid Snake pedig a vezér, aki feltűnően hasonlít a mi Snake-ünkre (nem véletlenül). Minden egyes találkozás egy élmény velük, márpedig a „randevú” elkerülhetetlen, hiszen a játék főellenségeiről van szó. Legyőzésük elsőre nem egyszerű, de minden esetben van egy taktika, amit ügyesen végrehajtva esélyünk lehet ellenük.

Három fontos karakterről nem ejtettem még szót. Egyikük Otacon, az anime rajongó katonai mérnök, aki Snake jóbarátja lesz. Másikuk egy rejtélyes kiborg nindzsa, akiről kezdetben nem tudjuk kicsoda vagy mi a célja, ám szép lassan felfedjük személyazonosságát, ami nem kis meglepetés lesz Snake számára. Végül essen szó a játék női főszereplőjéről, Merylről is, aki egy újonc katona. Ő nem csatlakozott a terroristákhoz a felkelés idején, és a kezdeti nehézségek ellenére nagy segítségére lesz hősünknek.

A grafika elszáll, a hang megmarad

Ha a játék grafikáját vesszük górcső alá, hát nem kell féltenünk az állunkat, tekintve, hogy ez a megjelenítés ma már évek óta elavultnak számít. Egy több mint egy évtizedes játék esetében nem is várhatunk többet, pedig megjelenésekor még igen nagy dolog volt, hogy teljes 3D-ben pompázott a program. A helyszínek változatosságára nem igazán lehet panaszunk, annak ellenére, hogy a játék egy katonai bázison játszódik; rövid időre ugyan kijutunk a szabadba is, de többnyire zárt terekben fogunk játszani.

Mai szemmel a szereplők grafikája a legmegmosolyogtatóbb: még az arcok sincsenek részletesen kidolgozva, a szemek helyén tulajdonképpen csak egy-egy gödör van, arcmimikáról pedig még csak ne is álmodjunk — viszont a karakterek animációja a program kora ellenére remek, az akciójelenetek nagyon jól mutatnak az átvezető videókban. Márpedig azok vannak dögivel! A Metal Gear Solid sorozat minden tagjára jellemző a sok átvezető jelenet, ami nem csoda, hiszen a játék központi eleme a történet, melyet Kodzsima Hideo ily módon mesél el, hozzá kell tennem, nagyon magas színvonalon.

A grafikával szemben a játék hanganyaga viszont máig nem veszített minőségéből. A zene még a régi midikorszakot idézi, ám még így is jól hangzik, ami viszont felteszi az i-re a pontot, az a szinkron. Jó ideje vallom, hogy néhány kivételtől eltekintve a japán játékokban hallhatók a legjobb szinkronhangok, mintha ez élet-halál kérdése lenne számukra. Nincs ez másképp itt sem. A Snake-et a mai napig alakító David Hayter ikonikus alakká vált játékiparban, annyira összeforrt hangja a karakterrel (nem beszélve arról a ritka dologról, hogy még kinézetre is nagyon hasonlít rá). De nem szólhatunk egy rossz szót sem az Otacon hangját adó Christopher Randolphról vagy Jennifer Hale-ről (Naomi Hunter) sem. Igazság szerint mindenkit fel lehetne sorolni, hiszen az összes szereplő komolyan vette a feladatát és jól teljesített.

Snake és Kodzsima: legenda és zseni

Snake és Kodzsima Hideo neve alaposan bevésődött a játék millió rajongójának fejébe, ennek köszönhetően a mester minden játékának megjelenésekor tömegek mozdulnak a boltok felé. A japán játékrendező — tekintve, hogy úgy rendezi meg játékait, mint egy-egy kiváló filmet, talán ez a találó kifejezés az ő munkájára — nem talál ki újabbnál újabb címeket, mint mások, ám a Metal Gear franchise-t az elmúlt húsz alatt egy tökéletes gyémánttá csiszolta, mely a folyamatosan fejlődő játékmenet mellett végig megőrizte egyedi vonásait.