Venezuela, a csodák földje! Ahol a düledező nyomornegyedek közepén raklapszám várnak a dollárkötegek. Ahol a hadsereg nyugodtan tűri, hogy holmi bosszútól fűtött zsoldosok vadászgéppel döntsék romba a rendszert. Ahol a városok utcáin ezresikrek járnak, ráadásul a veszély első jelére berohannak az útra, lehetőleg egy nyergesvontató elé. Na igen, nem véletlen, hogy a földrajz és közazdaságtan órákat nem videojátékokkal oktatják, mert például ha valaki a Mercenaries 2-ből akarna okulni, hát azon túl, hogy az olaj értékes, és sokan vadásznak rá, nem sok okosat tudna kihámozni.
Sasa az előző számban még óvatos optimizmussal írt a játékról, mondván, az abban a verzióban talált hibákat még talán kijavítják, a hiányosságokat pótolják. Hát, mondjuk is ki rögtön, ez a feladat túl nagy falat volt az eddig szinte hibátlanul teljesítő Pandemicnek, így a Mercenaries 2 „személyében” megszületett az eddigi leggyengébb alkotásuk.
Gyakorlatilag a játék bármely részét tekintjük, látszik, hogy fércmunkáról van szó. Vegyük például állandó vesszőparipámat, a sztorit, karaktereket, tehát mindazt, ami hangulatot ad egy játéknak. Kidolgozott személyiségek nincsenek, az összes szereplő vagy utolsó szemét gonosz patkány, vagy hozzánk végtelenül lojális figura. Utóbbiak listája mondjuk nem hosszú, négyen vannak, nevezetesen a küldetéseinket koordináló leányka, a helikopterünk, illetve a vadászgépünk pilótái, valamint a helyi mindenkivel-rosszban-vagyok-de-neked-segítek lelkületű bögyös mérnöklány. Mindegyik abszolút egydimenziós, érdektelen fickó, de legalább nem mind olyan ellenszenves, mint a három főszereplő. A címbéli zsoldost ugyanis három karakter közül választhatjuk ki, de némi alig észrevehető játékbeli eltérés mellett semmi különbséget nem jelent, hogy melyik mellett tesszük le a voksunkat. Én a magam részéről a játék borítóján is látható Matiast ajánlom, mégpedig azon okból, hogy a hangját adó Peter Stormare (a Nagy Lebowski nihilistája, a Szökés Abruzzija, a Constantine Sátánja) kiváló munkát végzett, egy-két beszólása vicces is – nagy kár, hogy cirka két óra alatt már kívülről fújjuk az összeset.
A sztori hasonlóképpen került kidolozásra: ott van Venezuela, benne egy gonosz milliomos és egy gonosz tábornok, akik az első küldetés során abszolút logikátlanul átvernek minket, így utánuk megyünk, és ha kell, egy egész országot dózerolunk el, hogy kinyírhassuk őket. Közben mindenki összeveszik mindenkivel: a mi mákunk, hogy a VZ-nek nevezett hadsereget mindenki utálja, így lesz munkánk bőven.
A különféle, hatalomra és olajra vágyó bandák fokozatosan tűnnek csak fel, tehát nem kerülünk be egyből az öt haragos fél bombáktól hangos vetélkedésébe. Sajnos azonban hiába várnánk, az egyes frakciók között a játékmenetet, a küldetések fajtáit tekintve szinte semmi eltérés nincs. Tökmindegy, hogy az olajtársaság, a kínaiak vagy éppen a gerillák bíznak ránk egy feladatot, az az esetek 90%-ában a „menj oda és öld meg/robbantsd fel/foglald el” sémára épül (a maradék tíz százalékot versengős és objektumvédős feladatok jelentik).
Ráadásul milyen primitívek ezek a küldetések is! Lopakodni, taktikázni nem nagyon lehet, a járművek ellen sem küzdeni kell, hanem fejjel a falnak, a legfeljebb két gomb lenyomását igénylő elfoglalás ugyanis a legkönnyebb módja a hatástalanításnak. A bázisok elfoglalása még röhelyesebb, itt egy füstfáklyával rendelhetünk magunk mellé katonákat az adott frakciótól, akik két dologra képesek: vagy szinte azonnal elhullanak, vagy, ha már megtisztítottuk a terepet, beállnak az ajtó elé, majd eltűnnek – három ilyen mágia, és miénk (a frakcióé) – a bázis.
Sajnos a népek egymás között nem csatáznak, ami balhét látunk esetleg az utakon, az mind scriptelt, a végtelenségig ismétlődő akció. A fővárosból kivezető nagy utak mentén például mindig ugyanúgy állnak a küzdő felek, de hiába segítünk bármelyiknek, öt perc múlva már ugyanazok az erők néznek farkasszemet. Így aztán ez a Venezuela abszolút halott körülöttünk, semmi köze nincs például a GTA parádásan megalkotott, élő, nélkülünk is eseményekben gazdag világához.
Ahogy az első, PC-re még meg nem jelent részben is, úgy itt is arzenálunk legfontosabb elemét a kézenfekvő módon a PDA-nkon keresztül rendelhető, az égből ledobott ajándékcsomagok jelentik. Ez lehet egyszerűen egy lőszerrel és gránátokkal teli láda, de lehet egy a világ sok-sok járműve közül is. Igen, két kattintás, és már az orrunk előtt is van a frissen festett tank, jet-ski vagy éppen helikopter, mehetünk velük világgá. A legtöbbet használt égi cucc viszont az agresszív ajándékoké lesz: tankelhárító rakéta, szönyegbombázás, tüzérségi lövegek zápora, bunkerrobbantó rakéta, atom, meg amire csak hat a gravitáció, és földet éréskor robban. No meg amit meg tudunk rendelni, hisz a menüben kotorászáskor, célzáskor nem áll meg az idő, szóval így esélyes, hogy bekapunk néhány találatot...
Ezek kellő kielégülést okozva pusztítanak, a játék alatt ugyanis egy erre készített fizikai motor lapul. A házak porig omlanak, az erdők kigyulladnak, a tankok elemeikre hullanak – igaz, a törmelék hamar eltűnik, és közelről szemlélve látszik, hogy mennyire poligon- és textúraszegény a megvalósítás, de ha messziről rendelünk áldást egy háztömbre, impresszív hatást kelt a pusztítás. (Ráadásul minden sérülés csak addig van jelen, amíg ki nem lépünk, ha egy laposra tiport Venezuelában elmentett állást töltünk be, minden vadonatúj lesz.)
Azonban mindez természetesen nincs ingyen, egyrészt ki kell fizetni – előre, tehát nem megrendeléskor – a megrendelt árut a megfelelő frakció egyik bázisánál (ezért aztán nem árt jóban lenni velük). Aztán kell fizetni a szállításért is, mégpedig olajjal. A fekete aranyból minimális adagot találhatunk a felrobbantott járművek, házak környékén, de az igazán nagy zsákmányt az olajjal teli tartályok jelentik, amiket a helikoptert hívva csórhatunk el. Sőt, néhol eldugottabb falvakban – vagy akár Caracas kellős közepén, ahol épp rájött a pályatervezőre az ihlet – még bombákat is találunk, vagy, mint a bevezetőben is említettem, százezer dollárral megpakolt raklapokat (bármiféle őrség nélkül).
A Mercenaries 2 tulajdonképpen semmiben nem tudott igazán előrelépni elődjéhez képest, ami azért tekintetbe véve az eltelt időt és az erősebb hardvert, igencsak ciki. Még a robbanásoktól, pusztulástól sem esik hanyatt az ember, mert ilyet azért manapság sok játék tud. A grafika amúgy igen primitív, legalább két-három éves hátrányban van a mai élvonalhoz képest. A víz például mocskos rosszul néz ki, de karaktermodellből sincs sok, ráadásul mindent alacsony-felbontású textúrák borítanak. És azok a fák...! Igaz, a gépigénytől nem mész a falnak, de hát az lenne aztán mindennek a teteje...
Sajnos a játékmenet is komoly gondokkal küszködik, és ebben a harc kissé otromba megoldásai a bűnösök. A fedezék-rendszer például egyrészt alig-alig működik, másrészt pedig teljesen felesleges, hiszen ilyen agyhalott, ökör katonákat még nem látott a világ. Ha véletlenül nem gyalogolunk bele egymás után két-három rakétába, szinte lehetetlen meghalni, mert emberünk villámgyorsan regenerálódik, másrészt pedig tulajdonképpen két életünk van: az első halálos sérülést 1HP-n mindig megússzuk. Ha még ez sem lenne elég, hát a fél négyzetkilométeres célkereszt, és az ezzel együtt járó iszonyatos pontatlanság már már mindenkit el kell, hogy riasszon. Ezért okosabb is a közelharci támadást használni, mert egy könyökléstől mindenki azonnal elpusztul – sokkal hasznosabb, mint gránátozni, lövöldözni, taktikázni.
Ott vannak még legfőbb ellenségeink: a bozótok. Hősünk ugyan több gigatonnányi robbanóanyaggal közlekedik, egymaga veri vissza Kínát, az amcsikat meg a többieket, de egy arca elé lógó levéllel már nem tud megküzdeni. Ha sikerül beesnünk néhány vadabb fűfajta közé, hát percekig nem kecmergünk ki belőlük – volt, hogy a menüből vissza kellett teleportálnom a bázisra... És ha már itt vagyunk, miért sérül ekkorát a nehéztank, ha nekimegyünk egy padnak vagy lámpaoszlopnak?
Huh, szegény Mercenaries, jól megadtam neki – de meg is érdemli, hisz ez az év egyik legdurvább csalódása (eddig). Azt azonban nem állítom, hogy mindenki így meggyűlöli; hisz annak ellenére, hogy láthatóan kevesebb munka van benne, mint a GTA 4 első helyszínében, hogy semelyik része nem működik tökéletesen, ideig-óráig elszórakozik vele az ember, főleg kooperatív-módban. Ott ugyan nincs semmi extra lehetőség, különleges mozdulat, de legalább lehet valakivel beszélgeti, míg elkapjuk az ostobán csak álló kiemelt célpontokat, vagy felrobbantjuk a kijelölt bázisokat. Igaz, sokkal jobban járunk, ha nevezett haverral elmegyünk moziba, vacsorázni, vagy mondjuk majdnem bármi mással játszani...
Csalódás
Sasa az előző számban még óvatos optimizmussal írt a játékról, mondván, az abban a verzióban talált hibákat még talán kijavítják, a hiányosságokat pótolják. Hát, mondjuk is ki rögtön, ez a feladat túl nagy falat volt az eddig szinte hibátlanul teljesítő Pandemicnek, így a Mercenaries 2 „személyében” megszületett az eddigi leggyengébb alkotásuk.
Gyakorlatilag a játék bármely részét tekintjük, látszik, hogy fércmunkáról van szó. Vegyük például állandó vesszőparipámat, a sztorit, karaktereket, tehát mindazt, ami hangulatot ad egy játéknak. Kidolgozott személyiségek nincsenek, az összes szereplő vagy utolsó szemét gonosz patkány, vagy hozzánk végtelenül lojális figura. Utóbbiak listája mondjuk nem hosszú, négyen vannak, nevezetesen a küldetéseinket koordináló leányka, a helikopterünk, illetve a vadászgépünk pilótái, valamint a helyi mindenkivel-rosszban-vagyok-de-neked-segítek lelkületű bögyös mérnöklány. Mindegyik abszolút egydimenziós, érdektelen fickó, de legalább nem mind olyan ellenszenves, mint a három főszereplő. A címbéli zsoldost ugyanis három karakter közül választhatjuk ki, de némi alig észrevehető játékbeli eltérés mellett semmi különbséget nem jelent, hogy melyik mellett tesszük le a voksunkat. Én a magam részéről a játék borítóján is látható Matiast ajánlom, mégpedig azon okból, hogy a hangját adó Peter Stormare (a Nagy Lebowski nihilistája, a Szökés Abruzzija, a Constantine Sátánja) kiváló munkát végzett, egy-két beszólása vicces is – nagy kár, hogy cirka két óra alatt már kívülről fújjuk az összeset.
A sztori hasonlóképpen került kidolozásra: ott van Venezuela, benne egy gonosz milliomos és egy gonosz tábornok, akik az első küldetés során abszolút logikátlanul átvernek minket, így utánuk megyünk, és ha kell, egy egész országot dózerolunk el, hogy kinyírhassuk őket. Közben mindenki összeveszik mindenkivel: a mi mákunk, hogy a VZ-nek nevezett hadsereget mindenki utálja, így lesz munkánk bőven.
Parlamentoszlatás, napalmmal
A különféle, hatalomra és olajra vágyó bandák fokozatosan tűnnek csak fel, tehát nem kerülünk be egyből az öt haragos fél bombáktól hangos vetélkedésébe. Sajnos azonban hiába várnánk, az egyes frakciók között a játékmenetet, a küldetések fajtáit tekintve szinte semmi eltérés nincs. Tökmindegy, hogy az olajtársaság, a kínaiak vagy éppen a gerillák bíznak ránk egy feladatot, az az esetek 90%-ában a „menj oda és öld meg/robbantsd fel/foglald el” sémára épül (a maradék tíz százalékot versengős és objektumvédős feladatok jelentik).
Ráadásul milyen primitívek ezek a küldetések is! Lopakodni, taktikázni nem nagyon lehet, a járművek ellen sem küzdeni kell, hanem fejjel a falnak, a legfeljebb két gomb lenyomását igénylő elfoglalás ugyanis a legkönnyebb módja a hatástalanításnak. A bázisok elfoglalása még röhelyesebb, itt egy füstfáklyával rendelhetünk magunk mellé katonákat az adott frakciótól, akik két dologra képesek: vagy szinte azonnal elhullanak, vagy, ha már megtisztítottuk a terepet, beállnak az ajtó elé, majd eltűnnek – három ilyen mágia, és miénk (a frakcióé) – a bázis.
Sajnos a népek egymás között nem csatáznak, ami balhét látunk esetleg az utakon, az mind scriptelt, a végtelenségig ismétlődő akció. A fővárosból kivezető nagy utak mentén például mindig ugyanúgy állnak a küzdő felek, de hiába segítünk bármelyiknek, öt perc múlva már ugyanazok az erők néznek farkasszemet. Így aztán ez a Venezuela abszolút halott körülöttünk, semmi köze nincs például a GTA parádásan megalkotott, élő, nélkülünk is eseményekben gazdag világához.
Égi áldás
Ahogy az első, PC-re még meg nem jelent részben is, úgy itt is arzenálunk legfontosabb elemét a kézenfekvő módon a PDA-nkon keresztül rendelhető, az égből ledobott ajándékcsomagok jelentik. Ez lehet egyszerűen egy lőszerrel és gránátokkal teli láda, de lehet egy a világ sok-sok járműve közül is. Igen, két kattintás, és már az orrunk előtt is van a frissen festett tank, jet-ski vagy éppen helikopter, mehetünk velük világgá. A legtöbbet használt égi cucc viszont az agresszív ajándékoké lesz: tankelhárító rakéta, szönyegbombázás, tüzérségi lövegek zápora, bunkerrobbantó rakéta, atom, meg amire csak hat a gravitáció, és földet éréskor robban. No meg amit meg tudunk rendelni, hisz a menüben kotorászáskor, célzáskor nem áll meg az idő, szóval így esélyes, hogy bekapunk néhány találatot...
Ezek kellő kielégülést okozva pusztítanak, a játék alatt ugyanis egy erre készített fizikai motor lapul. A házak porig omlanak, az erdők kigyulladnak, a tankok elemeikre hullanak – igaz, a törmelék hamar eltűnik, és közelről szemlélve látszik, hogy mennyire poligon- és textúraszegény a megvalósítás, de ha messziről rendelünk áldást egy háztömbre, impresszív hatást kelt a pusztítás. (Ráadásul minden sérülés csak addig van jelen, amíg ki nem lépünk, ha egy laposra tiport Venezuelában elmentett állást töltünk be, minden vadonatúj lesz.)
Azonban mindez természetesen nincs ingyen, egyrészt ki kell fizetni – előre, tehát nem megrendeléskor – a megrendelt árut a megfelelő frakció egyik bázisánál (ezért aztán nem árt jóban lenni velük). Aztán kell fizetni a szállításért is, mégpedig olajjal. A fekete aranyból minimális adagot találhatunk a felrobbantott járművek, házak környékén, de az igazán nagy zsákmányt az olajjal teli tartályok jelentik, amiket a helikoptert hívva csórhatunk el. Sőt, néhol eldugottabb falvakban – vagy akár Caracas kellős közepén, ahol épp rájött a pályatervezőre az ihlet – még bombákat is találunk, vagy, mint a bevezetőben is említettem, százezer dollárral megpakolt raklapokat (bármiféle őrség nélkül).
Oldschool darab
A Mercenaries 2 tulajdonképpen semmiben nem tudott igazán előrelépni elődjéhez képest, ami azért tekintetbe véve az eltelt időt és az erősebb hardvert, igencsak ciki. Még a robbanásoktól, pusztulástól sem esik hanyatt az ember, mert ilyet azért manapság sok játék tud. A grafika amúgy igen primitív, legalább két-három éves hátrányban van a mai élvonalhoz képest. A víz például mocskos rosszul néz ki, de karaktermodellből sincs sok, ráadásul mindent alacsony-felbontású textúrák borítanak. És azok a fák...! Igaz, a gépigénytől nem mész a falnak, de hát az lenne aztán mindennek a teteje...
Sajnos a játékmenet is komoly gondokkal küszködik, és ebben a harc kissé otromba megoldásai a bűnösök. A fedezék-rendszer például egyrészt alig-alig működik, másrészt pedig teljesen felesleges, hiszen ilyen agyhalott, ökör katonákat még nem látott a világ. Ha véletlenül nem gyalogolunk bele egymás után két-három rakétába, szinte lehetetlen meghalni, mert emberünk villámgyorsan regenerálódik, másrészt pedig tulajdonképpen két életünk van: az első halálos sérülést 1HP-n mindig megússzuk. Ha még ez sem lenne elég, hát a fél négyzetkilométeres célkereszt, és az ezzel együtt járó iszonyatos pontatlanság már már mindenkit el kell, hogy riasszon. Ezért okosabb is a közelharci támadást használni, mert egy könyökléstől mindenki azonnal elpusztul – sokkal hasznosabb, mint gránátozni, lövöldözni, taktikázni.
Ott vannak még legfőbb ellenségeink: a bozótok. Hősünk ugyan több gigatonnányi robbanóanyaggal közlekedik, egymaga veri vissza Kínát, az amcsikat meg a többieket, de egy arca elé lógó levéllel már nem tud megküzdeni. Ha sikerül beesnünk néhány vadabb fűfajta közé, hát percekig nem kecmergünk ki belőlük – volt, hogy a menüből vissza kellett teleportálnom a bázisra... És ha már itt vagyunk, miért sérül ekkorát a nehéztank, ha nekimegyünk egy padnak vagy lámpaoszlopnak?
Huh, szegény Mercenaries, jól megadtam neki – de meg is érdemli, hisz ez az év egyik legdurvább csalódása (eddig). Azt azonban nem állítom, hogy mindenki így meggyűlöli; hisz annak ellenére, hogy láthatóan kevesebb munka van benne, mint a GTA 4 első helyszínében, hogy semelyik része nem működik tökéletesen, ideig-óráig elszórakozik vele az ember, főleg kooperatív-módban. Ott ugyan nincs semmi extra lehetőség, különleges mozdulat, de legalább lehet valakivel beszélgeti, míg elkapjuk az ostobán csak álló kiemelt célpontokat, vagy felrobbantjuk a kijelölt bázisokat. Igaz, sokkal jobban járunk, ha nevezett haverral elmegyünk moziba, vacsorázni, vagy mondjuk majdnem bármi mással játszani...
