Medal of Honor: Warfighter teszt

Na igen, ugye emlékeztek, milyen jó is volt a 2002-ben megjelent első PC-s Medal of Honor, az Allied Assault? Igaz, akkor még a második világháborús éra volt a divat, szinte nem telt el úgy egy hónap, hogy valamilyen játékban ne kellett volna Tigris tankokat robbantgatnunk, géppuskatűzben partra szállnunk, vagy ejtőernyővel ugrálnunk a német vonalak mögé. Az Allied Assault megjelenését követő években tonnaszám potyogtak a nyakunkba a hasonló témájú FPS-ek, Medal of Honorból is összesen tizenegy érkezett az Electronic Arts stúdióiból, egészen a 2010-es váltásig, amikor a kiadó úgy döntött: a sorozat megérett arra, hogy modern köntösbe bújtassák azt.

A két évvel ezelőtti részt simán csak Medal of Honornak hívták, s igencsak vegyes érzelmekkel fogadta a közönség. Míg a külalakra, az egyszemélyes kampányra és a hangulatra nem igazán volt panasz, addig a multiplayer hemzsegett a komolyabb hibáktól és hiányosságoktól. Most, 2012 végén befutott a modern Medal of Honorok következő része, amely a Warfighter alcímet kapta, s bár úgy sejtettük, hogy elfeledteti velünk az előző rész által okozott traumákat, és végre megmenti az egyre inkább a posványba süllyedő sorozatot, nem így történt. A Warfighter hatalmas csalódás lett, szinte alig akad olyan része, amire dicsérő jelzőket aggathatnánk. De menjünk szépen sorban. Lássuk, milyen lett az egyszemélyes játékmód!

Lejtmenetben

A Warfighter sok hasonló akciójátékkal egyetemben két főbb részre osztható, melyeket vétek lenne egy kalap alá venni az értékeléskor: egyszemélyes és többszereplős játékmódra. Hasonló programok tucatjait veséztük már ki a PC Guru hasábjain, ezért kíváncsiak voltunk, hogy vajon milyen újdonságokat rejt majd a Warfighter single player része, mik azok az extrák, melyek kicsit egyedivé, különlegessé teszik a játékot.  

Nos, a kampány első és legnagyobb hibája az pontosan az, hogy nem sokat tesz azért, hogy beírja magát a történelemkönyvekbe, azaz konkrétan semmi olyat nem nyújt, amit ne láttunk volna már ezerszer más játékokban. Az egyszemélyes játékmódnak nincs egyetlen olyan eleme, ami egy kicsit is különlegessé, izgalmassá tenné a Warfightert. Egyszerű cső-FPS-ről van szó, amely a végigjátszás során meg sem próbálja felrázni a játékmenetet valamivel, s hihetetlen hamar unalomba süllyed. Nem találkozhatunk egy valamire való külsős akciójelenettel sem (mint amilyen a Modern Warfare sorozatra jellemző AC-130-asban való lövöldözés volt), csak megyünk és lövünk, aztán jön a következő pálya, ahol minden kezdődik elölről, s közben nagyokat ásítunk azt kérdezve magunktól, hogy mikor jön már az érdekesebb rész, vagy legalább a stáblista. A történet vége felé már annak is örültünk volna, ha csak egy rövid szkriptelt jelenetet kapunk, de még ezekből is irtózatosan kevés van a programban. Bevallom, hogy ennyire unalmas, repetitív akciójátékkal már rég találkoztam, pedig a Homefront emléke még erősen él bennem.

Persze a készítők érezhették, hogy nem lesz ez így jó, ezért valamilyen módon megpróbálták megtörni a monotonitást, csak épp nem túl sok sikerrel. Az első ilyen próbálkozásuk az volt, hogy beépítették a játékba a breachelés lehetőségét, ami annyit tesz, hogy a végigjátszás során lépten-nyomon ajtókat kell berobbantanunk, majd lassított jelenetben lelőni a bent tartózkodókat. Igen-igen, láthattunk már ilyet kb. 4500 alkalommal, tehát legalább annyira újdonság ez, mint például az, hogy lehet gránátot is hajigálni, de mivel nem sok említésre érdemes funkció kapott helyet a játékban, kénytelenek vagyunk ezekről bővebben mesélni. A breachelések során találkozhatunk a játék egyedüli újdonságával is, ami lényegében egy ici-pici fejlődési rendszer. Itt arról van szó, hogy amikor a lassított jelenetben berontunk egy ajtón és fejlövésekkel végzünk ki embereket, akkor további breach-technikákat oldhatunk fel, amiket későbbi behatolásokkor használhatunk. Először csak simán, lábbal rúgjuk be az ajtókat, aztán jön a pajszer, a sörétes puska, végül a robbanószalag. Ennek persze az égadta világon semmi értelme, csupán esetenként más-más animációt kapunk, plusz kiderül, hogy jó sok pénzt költöttek MOCAP-ra a fejlesztőstúdióban.

A játék egy másik fronton is megpróbálta felvenni a harcot a monotonitással, méghozzá autós, üldözős jelenetekkel, melyek szerencsére közel sem sikerültek olyan botrányosra, mint amilyeneket a Call of Juarez: The Carter című förmedvényben láthattunk. A kampányban két alkalommal lesz lehetőségünk autóba pattanni: egyszer azért, hogy elkapjunk egy rosszfiút, máskor pedig azért, hogy lerázzunk egy rakás lelkes testőrt. Mindkét esetben aprólékos részletességgel felépített városi forgalomban kell száguldoznunk, kerülgetni az autókat, menni előre egy csőszerű útvonalon. Annak ellenére, hogy itt is elég korlátozottak a lehetőségeink, ezek az autós epizódok viszonylag jól sikerült részét képezik a játéknak. A gond az, hogy ezekben a kihívás mértéke nagyjából egy búgócsiga felhúzásával, vagy egy papírszalvéta összehajtogatásával egyenértékű.

A kampány egyetlen erősségét tehát ezek az autós jelenetek képezik, ami egy FPS esetében elég furcsának hangozhat. Pedig így van, ugyanis a sima lövöldözős részek halálosan unalmasra sikeredtek: megyünk előre a kijelölt területeken (letérni tilos, vagy különben aknára futunk), s közben igyekszünk minden terrorista fejébe golyót röpíteni, hogy aztán végre továbbmehessünk a következő területre. A harc végig a szokásos mederben folyik, tehát a lövés-lövés-gránát-lövés módszer tökéletesen alkalmazható a végigjátszás során, csupán arra kell figyelni, hogy fedezékbe húzódjunk, ha véres lesz a képernyő széle, valamint kerülni kell a hatalmas és piros gránátikonokat. A kampány nagyjából 4 óra alatt letudható, s bár ez az idő nehezebb fokozaton játszva kitolható még egy-két órával, egyáltalán nem javasoljuk az újrajátszást, ugyanis csak a szenvedéseteket fogjátok így meghosszabbítani.