„God created the Marine”
Az első szembeötlő dolog a bevezetőből, hogy egy történet fogalmazódott meg. Ez biztos egy Medal Of Honor? Bizony, hősünk amellett, hogy egy amerikai harcost testesít meg, saját élményeinek narrátorává válik. Történetét 1943 novemberében kezdi, a Tarawa-szigetek elfoglalásakor. A partra szállást követően Tommy eszméletét vesztve emlékszik vissza kiképzése napjára, ahogy kiképzőparancsnoka vasököllel nevel belőle katonát, és az azt követő eseményekre, melyek a jelenlegi idősíkra terelik életét. Azon a szent helyen ismerkedett meg bajtársaival, kik később, mint testvérek, úgy védik egymást a harcmezőkön, bátran, félelmet nem ismerve.
Németek szabadságon
Habár, a történet rendhagyóan szakít a konkrét, németek elleni megmérettetéssel, új kihívás elé állít bennünket, mégpedig a tengelyhatalmaknak egy másik arculata, a japán birodalom személyében. Ez a fenyegetés többek között olyan helyekre kalauzol el minket, mint Pearl Harbor, Guadalcanal, Makin, illetve a Tarawa atoll. Ellenfeleink lakóhelyének nevezhetjük akár a dzsungelt, ahol otthonosan tudnak mozogni, nem is megalapozatlan a kijelentés, hogy „mindig egy lépéssel előttünk járnak”. De a parancs az parancs, tehát irány az ismeretlen!
Miközben a zöldellő növényzetben gyönyörködünk, végig megvan bennünk a feszültség, hogy melyik bokorban rejtőzik az ellen. Meglepetésszerűen támadnak, ravaszak, általában csoportokban próbálnak meglepni. Tűzharcok során szerzett tapasztalataim kijelentik, hogy a mesterséges intelligenciának megvannak az erősségei, de ugyanígy a gyenge pontjai is. Csíkszemű barátaink a környezet színeinek megfelelően öltötték magukra szinte már farsangi bálra emlékeztető jelmezeiket, ezért elég nehezen észrevehetőek, s ily módon él a mondás, miszerint még a fának is füle van. Folyamatosan haladnak előre, próbálva hátraszorítani bennünket, közelről puskájuk csövéhez szuronyként erősített késükkel rohamoznak meg. Viszont ez a rendszer nem működik mindig száz százalékon: van, hogy céltalanul össze-vissza futkároznak, próbára téve az ember türelmét és célzóképességét. Sokszor láttam érdekes dolgokat társaimnál is, például egy-egy nagyobb kővel már nem birkóznak meg, és beragadnak - de ez már egy megszokott hiba.
A háború örökre megváltoztat
Kijelenthetem őszintén, hogy a Medal Of Honor franchise részei közül itt láthatjuk a megújulás jeleit. A legfontosabb változtatás a parancs alapú taktikai rendszer, mellyel kommunikálni tudunk barátainkkal, azaz kérhetünk fedező tüzet, vagy utasíthatjuk őket, hogy nyomuljanak előre, vonuljanak vissza, gyülekezzenek. Búcsút mondhatunk az elsősegélypakkoknak is, helyette van egy orvosi egyetemen végzett társunk, aki egy füttyentésre ott terem ellátni sérüléseinket (vagy nem). Ha így történne, akkor szépen lassan homályba merül világunk, hallásunk tompul, és emlékeinkből egy dialógust hallhatunk, miközben örök álomra hunyjuk szemünket, vagy éppenséggel egyik "jótevőnk" puskája élével adja meg a nyugvást jelentő kegyelemdöfést.
Újdonságnak tudható be a félig-meddig rombolható környezet is. Gránátjaink robbanásától kisebb tárgyak, holtestek szárnyra kaphatnak, de többre ne számítsunk. Ezek a tényezők nagymértékben hozzájárultak, hogy egy sokkal életszerűbb és háborúközelibb élményt kaphassunk a már newtoni törvények alkalmazásával, legalábbis próbálkozásaival.
Szörnyű, mint a háború. Vagy mégsem?
A grafika, mivel egy teljesen új motor fut a cucc alatt, drámai hatást nyújt, ami főleg Pearl Harbornél bontakozik ki. Az ember teljesen oda tudja magát képzelni, ahogyan fejvesztve próbálja menteni életét a túlerővel szemben, ahogy a japán repülők százai suhannak el fejünk fölött, bombázva hajóinkat, mindezt naplementével kiszínezve. A karaktereket is nagyobb odafigyeléssel dolgozták ki a fejlesztők, a főszereplők arca már-már kezd emberi lenni. Pozitív élmény volt az, hogy az idő múlásával társaimon és magamon is tapasztalhattam a háború sebeit. Sajnos a többiek már nem lettek festményszerűen szépek: ellenfeleink a már megszokott ipari klisék alapján készültek.
A fizikai rendszer szerepében a Havokot köszönthetjük, ami alapvetően jól működik. A környezet, ahogy említettem, rombolható, a holtestek úsznak a vízen, szép látványt nyújt a fegyverünk okozta víztörés is, de sajnos az egész az elvártnál gyengébben muzsikál. Ezek mellett az apróbb hibák még mindig megvannak, az emberek testrészei átmennek a falakon, előfordul a már jól ismert „gumiember” probléma, és még sorolhatnánk.
A hangzásvilág széles skálája nagy megelégedettségemet vonta maga után. A már megszokott muzsikákon kívül új tételeket is hallhatunk, ami nagyon odavág a hangulathoz. Még mindig a Pearl Harbor jelenetet dicsérném ezen a téren is, hol a pörgős zenét összehangolták az eseménnyel úgy, ahogy én utoljára a Call Of Dutyban hallottam. A fegyverek, robbanások, különböző külső hanghatások egyszerűen magával ragadóak.
„És a hetedik nap végén Isten lenézett a Földre, és jónak találta”
Ismerve a játék történelmét, nem tudhatjuk be csalódásnak ezt a részt sem. A játékmenet változtatása, karöltve a vizuális megjelenítéssel, továbbá az ezekbe életet lehelő hangeffektusok, pozitív élményt nyújtanak. Az ázsiai fenyegetés új környezetet szült számunkra, ami a hangulatfelelős posztot tölti be. Ez helyenként lehet pozitív és negatív is. Az MI jobb is lehetett volna a beígért fizika mellett. Ennek ellenére a fejlesztők egyáltalán nem szégyenkezhetnek eme széria utódja miatt sem.
