Gyerekkoromban, mikor keresztanyáméknál vendégeskedtem, minden alkalommal kaptam egy különleges képregényt a közeli vegyesbolt kínálatából, így Batman és Superman mellett természetesen rengeteg Pókember füzettel gazdagodtam. Egy idő után ezeket a történeteket annyira megszerettem, hogy a hálóvető szuperhős főszereplésével, ugyan csak kezdetlegesebb verzióban, de magam is elkezdtem rajzolgatni, majd 2002-ben – ekkor voltam 13 éves – a szék karfáját szorongatva izgultam végig az első mozifilmet, ami teljesen lenyűgözött. Sosem gondoltam volna, hogy 16 évvel később a Marvel's Spider-Man újra előcsalogatja belőlem a Pókember-rajongó kiskölyköt, és hogy a játékbéli New Yorkban lengedezve ugyanazt élhetem át, amit annak idején a moziteremben.
True Believer
A pofás intro után rögvest egy olyan intenzív küldetésbe csöppenünk, hogy kettőt pislogni sincs időnk, de már azon kapjuk magunkat, hogy épp a Vezér (Wilson Fisk, ugyebár) bandáját csapjuk szét, majd magát a hústorony gengsztert tesszük hűvösre egy kisebb bossfight után. Nagyon lendületesen indít a Spider-Man, de ne higgyük, hogy már az elején eldurrogtatja az összes puskaporát, hiszen később olyan pörgős missziókban vehetünk részt, hogy némelyiknél garantáltan az állunkat keresgéljük a padlón – már ha lesz időnk lenézni. Az elénk táruló látvány ugyanis tényleg gyönyörű, megkockáztatom, hogy ennyire szép naplementét utoljára a The Witcher 3-ban láttam, New York megvalósítása pedig példaértékű: az utcák tömve vannak járókelőkkel, az utakon rengeteg autó jár, és ha leereszkedünk az utcaszintre, láthatjuk, hogy a készítők még az olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a parkokban szaladgáló mókusok, vagy a különféle üzletek belterének változatossága. Hatalmas élmény a Central Parkban lengedezni (a tavalyi filmmel ellentétben Pókembernek itt nem esik nehezére), ellátogatni a Brooklyn hídhoz, a magasvasút tetején utazni Harlemben vagy az Empire State Building tetején lőni egy szelfit. Slusszpoén, hogy mivel a Marvel-univerzumban járunk, a várost egyéb szuperhősök is lakják, akikkel ugyan összefutni nem fogunk, ám jó néhány hozzájuk köthető helyszínt felfedezhetünk, így megmászhatjuk akár az újjáépített Avengers tornyot, de akár a Sanctum Sancturomhoz (Dr. Strange háza) vagy a wakandai nagykövetségre is elugorhatunk, ahol Pókember meg is jegyzi, hogy Fekete Párducot is biztos egy radioaktív párduc haraphatta meg.
Mi van, Negatív?
A Vezér kivonásával a város szabad prédává vált más bűnözők számára, így kisvártatva megjelennek a „démonok”, akik ősi démonmaszkokban rendetlenkedő rosszfiúk, vezetőjük pedig a rejtélyes Mister Negative. A banda célja az, hogy megszerezzenek egy pusztító erejű vírust, amivel az egész város lakosságát fenyegethetik. Pókemberként a mi feladatunk lesz Negative megállítása, bandájának felszámolása és a lakosság megmentése, de ez korántsem fog annyira simán menni, mint elsőre hisszük. A játék a nehézségi fokozattól függően nyújt kisebb-nagyobb kihívást, ám a második felében egyre több boss kerül elénk, ráadásul ezek gyakran párosával támadnak minket, szóval fel kell kötnünk a kezeslábast. Tiszteletét teszi néhány, a képregényekből jól ismert ősellenség, de az Egy új nap hajnala-történetciklusból (Brand New Day) ismerős Mister Negative motivációja is egész jól ki lett dolgozva, emiatt nem érezzük egydimenziósnak a figurát. Persze nem csak lengedező szuperhősként tevékenykedünk, civilben Peter Parkerként a munkahelyünkön oldhatunk meg ötletes fejtörőket, feladványokat, sőt magát Mary Jane-t is irányíthatjuk, akivel jobbára lopakodni fogunk. MJ és Peter kapcsolata egyébként igen nagy szerepet kap a sztoriban, ahogy végre May néni karaktere is. Hála az égnek Ben bácsi halálát nem lőtték el ismét (a városi temetőben lévő sírjánál azért leróhatjuk tiszteletünket), elvégre ezt már legalább annyira unhatják a rajongók, mint Bruce Wayne szüleinek tragédiáját. Persze a játék legnagyobb részében Pókemberként fogunk szorgoskodni, a New York-i lakosok legnagyobb örömére, és ellenlábasaink, illetve J. Jonah Jameson legnagyobb bánatára.
Pókcsípés
Az irányítás szerencsére pofonegyszerű, és azonnal kézreáll. A lehetőség a lopakodásra legtöbbször adott, de nem kötelező, tehát abszolút rajtunk múlik, hogy milyen stílusban tevékenykedünk, viszont a sunnyogós szakaszok igen kellemes egyensúlyt alkotva egészítik ki az adrenalindús missziókat. Ha elkerülhetetlen a harc, akkor sem kell pánikba esni, hiszen a Spider-Man az utóbbi évek legélvezetesebb harcmechanikáját kínálja, mely alapjaiban a Batman-játékokéra hajaz, azonban jóval több lehetőséget rejt magában. Ha bizsereg a pókösztönünk, és időben ugrunk félre az ütések, lövések, vagy akár rakéták elől, akkor fókuszunk töltődik, amivel látványos kiütéseket hajthatunk végre, valamint ezzel gyógyíthatjuk magunkat. Ehhez vegyük még hozzá a különböző kilőhető kütyüinket, melyek igen hasznos segítséget nyújtanak az összecsapásoknál, illetve a bevethető tereptárgyakat, amik szintén jól jönnek a táposabb ellenfelek ellen. A harcok így sosem válnak repetitívvé, nem érezzük nyűgnek egy-egy újabb bázis kipucolását, vagy az utcai balhék elrendezését. Ráadásul a történet előrehaladtával megjelennek a városban cirkáló elit-rendfenntartó egységek, akik között már fellelhetünk jetpackkel repkedő katonákat, sőt gépágyúval felszerelt járműveket is, úgyhogy a kihívás a harcok terén fokozatosan növekszik, unatkozni pedig véletlenül sem fogunk.
Ez a város tényleg nem alszik
A térkép csak elsőre tűnik kicsinek, a végigjátszás alatt folyamatosan nyílnak meg a jobbnál jobb melléktevékenységek, melyek közül néhány magát a sztorit egészíti ki (például Harry Osborn kutatóállomásos feladatai), de vannak itt bázisfoglalásos bunyók, elüthetjük az időt Taskmaster kihívásaival, gyűjthetünk hátizsákokat, lecsaphatunk utcai bűntényeknél, ha pedig fotós múltunkat szeretnénk kiélni, akkor majd' ötven híres helyszín várja, hogy lencsevégre kapjuk. Maga a program remekül optimalizált, a töltőképernyőket sosem kell néhány másodpercnél tovább néznünk, a stabil 30 fps-t végig tartja (ez Prón sem 60), cserébe viszont egyáltalán nem dolgozza meg a konzolt. Persze semmi sem lehet tökéletes, az éjszaka és az esős időjárás bizony – a gyönyörű nappal és alkony mellett – nem a legszebb. Dinamikus időjárás és napszakváltakozás nincs, ezek eleinte küldetésfüggők, a sztori befejeztével pedig mi magunk állíthatjuk be őket. A zene amellett, hogy pazar, még illeszkedik is a játékmenethez: ha éppen egy ház tetején bámészkodunk, akkor szépen megbújik a háttérben, de amint levetjük magunkat, és elkezdünk hálóhintázni, azonnal felélénkül.
Összességében kijelenthető, hogy az év végi listákon a Marvel's Spider-Man méltán indul majd dobogós helyért a God of War, a Detroit: Become Human és a Red Dead Redemption 2 mellett, és ha figyelembe vesszük a korábbi Pókember-játékok igencsak ingadozó minőségét, akkor beláthatjuk, hogy teljesen jogos a méltatás. A játékmenet alapjait ugyan már láthattuk máshol (az adótornyok kerületenkénti beállítása egy az egyben Far Cry-os sajátosság, a harc pedig az Arkham-szériát juttatja eszünkbe), azonban hasonlóan a Middle Earth: Shadow of Mordorhoz, a máshol már bejáratott játékelemek remekül épülnek bele a programba, amihez megkapjuk az utóbbi évek legjobb Pókember-történetét is. Az biztos, hogy az Arkham City óta nem volt ennyire jó virtuális szuperhősnek lenni.
