A 2018-as Marvel's Spider-Man nekem több szempontból is mérföldkőnek számított. Egyrészt ezzel kezdtem meg szerzői pályafutásomat a PC Gurunál (2018/10), másrészt a God of War mellett a másik olyan Sony-exkluzív lett, amely percek alatt vált hatalmas kedvenccé, és a leköszönő generáció egyik legmeghatározóbb klasszikusává. Élénken él még bennem az emlék, mikor először rugaszkodtam el egy háztetőről, és utána a magasban hálóhintáztam New York zsúfolt utcái felett. Mivel a gyerekkorom meghatározó részét tették ki a Pókember-képregények – és persze a 2002-es első mozifilm –, ez olyan élményt nyújtott számomra, amit sosem felejtek el.
Aztán jött a The City That Never Sleeps DLC-trilógia, és a lelkesedésem megcsappant. Ugyan ez a három részre bontott mellékág sem volt vészesen rossz, de egyáltalán nem tartalmazott annyi újdonságot, ami miatt kihagyhatatlannak mondanám. A sztori elfáradt, a feladatok ismétlődtek, mikor pedig már az ezredik utcai balhéhoz riasztottak, úgy éreztem, hogy kifulladt az egész koncepció. Amennyire zseniális és újszerű volt az alapjáték, annyira középszerű és átlagos lett a hozzá kiadott DLC-trilógia. Borítékolható volt a folytatás, és a fejlesztő Insomniac Games később le is leplezte, hogy ki lesz az új Spider-Man főszereplője: Miles Morales, aki már korábban is feltűnt.
Új hős, régi város
Miles-t a nagyközönség főként a Pókember: Irány a Pókverzum! című animációs filmből ismerheti, persze a megrögzött ős-rajongók meg fejből rávágnák azt is, hogy képregényes formában először 2011-ben találkozhattunk a karakterrel az Ultimate: Fallout egyik számában. A fiatal Miles Peter Parker halála után öltötte magára a híres ruházatot, fogadtatása azonban eléggé megosztotta a rajongókat: volt, aki azonnal szívébe zárta, és volt, aki ki nem állhatta a Puerto Ricó-i gyökerekkel rendelkező új Pókembert. Bizony, egy fekete szuperhős képes igen durván megosztani az embereket, pedig Póki bőrszínét már Obama 2008-as megválasztása környékén is át akarták variálni. Jelen esetben őt kapjuk meg főszereplőként, Peter csak mint mentor telefonál ránk néha (M.J.-vel elhúztak vakációzni Európába), de a fő történeti szál egyértelműen Miles és a hozzá köthető karakterek körül mozog. Számomra sokkal érdekesebb, drámaibb sztorit hozott ezúttal az Insomniac csapata: nem azt mondom, hogy Miles kidolgozottabb karakter, mint Peter, de nála sokkal erőteljesebb a családi szál. Nagybátyjával és hozzátartozóival, vagy épp barátaival való kapcsolata hangsúlyosabban van jelen, így eleve több olyan küldetést is kapunk, ahol „civilben” kell tevékenykednünk.
Amíg Peter valahol Európában próbálja kitalálni, hogy mi mit jelent egy éttermi étlapon, nekünk kell New York városára vigyáznunk. A helyi rendfenntartó erők (a high-tech katonai Roxxon vállalat) vezetője, a nyájas Simon Krieger (szinkronhangja: Troy Baker) hamar elsődleges célpontunkká válik, főleg, mikor kiderül, hogy egy számunkra fontos személy szerettének a halála is az ő lelkén szárad. Krieger egyébként egy új energiaforrás, a Nuform bevezetésén ügyködik, ami azonban – mint kiderül – hosszabb távon meglehetősen káros az egészségre (értsd: lazán belehalsz). De nemcsak ők köpnek bele a levesünkbe. Itt van még az Underground nevezetű banda is, akik meg hiába szervezkednek a Roxxon ellen, ha spéci felszereléseikkel általában nekünk okoznak fejfájást. Az ő vezetőjük Tinkerer, akit az eredeti karakterhez képest itt jócskán megváltoztattak, és személyes kötődést is kapott. Tetszett, hogy Krieger helyett valójában ő az igazi főellenfelünk, és a harcokat sem kell mindig egyedül legyűrnünk, ugyanis néha társakat is kapunk. Feltűnnek ismert ellenlábasok (igaz, egyikőjük csak amolyan easter egg formájában), kapunk utalásokat a Marvel-univerzum bizonyos tagjaira, és bármennyire is klisés maga az alapsztori, az adrenalindús főküldetések egyszerűen simán elviszik a hátukon. Emlékeztek még, mennyire izgalmas üldözéses jelenetek voltak az első részben? Szorozzátok be százzal, és megkapjátok a Miles Morales első fél óráját. Rhino közreműködésével egy akkora adrenalin-atombombát dob le a játék mindjárt az elején, hogy nem győztem tátani a számat.
Ezt már láttam valahol!
A játékmenet egyébként nem sokban változott. Felváltva kapunk bunyós és lopakodós részeket, néha kiegészítve egy-egy minimális logikai feladvánnyal. Miles mindkét említett kategóriába hoz némi vérfrissítést, ugyanis a verekedéseket speciális elektromos képességével, míg a sunyulást a láthatatlanná váló képességével dobhatjuk fel. Utóbbi különösen hasznos, bár bizonyos ellenfelek alapból letapogató-szkenner vannak ellátva, így ezekben az esetekben továbbra is megfontoltan, előre tervezve kell eljárnunk. Ismét rendelkezésünkre áll néhány speciális kütyü (én a harcoknál a társként behívható hologramot részesítettem előnyben), fejleszthetjük ruhánkat, oldhatunk ki új képességeket, kombókat stb. Minden megvan itt is, amiket már 2018-ban megszokhattunk, éppen ezért többször előfordult velem, hogy már automatikusan ráállt a kezem egy-egy mozdulatra, és nem is kellett megvárnom róla az oktatóanyagot. Aki kimaxolta az előző részt, az örülhet, hiszen a platina ezúttal sem lett macerásabb: egyedül a második nekifutás (Új játék+-ban) jött be, mint nehezítés, de minden más már az első végigjátszás alatt kioldható. A magyar felirat megint alapból támogatott, és egy-két elíráson túl példaértékűen jóra sikeredett.
A hólepte, karácsonyi hangulatba öltöztetett New York pedig továbbra is parádésan gyönyörű. Hóviharban lengedezve az utcák felett szinte éreztem az arcomon a csípős hideget, az utcaszintre leérkezve pedig ünnepi dekorációkba, karácsonyfákba és megannyi apró, részletgazdag hangulatfokozó elembe futhat bele az ember. A város egy az egyben ugyanaz, amit korábban már megismerhettünk, de külön élmény felfedezni, hogy a téli szezon mennyire új arculatát mutatja a Nagy Almának. És természetesen ismét lehet pacsizni a járókelőkkel. A szinkron profi, a zene azonban a klasszikus, nagyzenekaros tételek mellett eltolódott az Irány a Pókverzum! zenei stílusa felé, azaz senki ne lepődjön meg, ha random felcsendül egy lo-fi trap/hip-hop dal is a játék közben.
A játékidő viszont ezúttal lecsökkent: a fősztori 6-7 óra alatt lazán végigtolható, az egyéb, apránként megnyíló tevékenységek azonban eléggé kitolják mindezt. Random bűntényeket ezúttal is megoldhatunk, de szerencsére kellően változatosak lettek, így nem válnak repetitívvé hosszabb távon sem. Jópofa, hogy a mellékküldetéseket már egy app segítségével láthatjuk okostelefonunkon, a segítségre szoruló polgárok ott keresnek meg bennünket ügyes-bajos dolgaikkal. Vannak egészen komolyak (például gázrobbanások egy lakóházban), de van olyan is, aki csak szelfizni szeretne velünk, vagy az elveszett macskáját keresi. Érdemes ezeket is teljesítgetni, hiszen nemcsak tapasztalati pontokat, de új felszereléseket vagy épp ruhákat is gyűjthetünk velük. A már a reggelt is egy kiadós káromkodással indító J. Jonah Jameson ismét visszatér, hogy (mindkét) Pókembert tovább szidja rádiós műsorában, ám most kapunk egy másik podcastot is, amit egy Danika (nem vicc, tényleg ez a neve) nevű lány vezet. Örvendtem a megjelenésének, így egyik épületről a másikra ugrándozva végre nemcsak JJJ nyafogását lehet hallgatni.
Miles, morál ez?
Mivel az alapok változatlanok, a Miles Morales sokkal inkább érződik egy kibővített, extrákkal dúsan megpakolt DLC-nek, mintsem teljes értékű folytatásnak. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen az Insomniac ezzel a résszel kvázi a csúcsra járatta az aranytojást tojó tyúkját (jelen esetben pókját). A kérdés már csak az, hogy innen hova tovább? A „téliesített”, hó- és jégtakaróval borított New York jelen esetben hozott elég változatosságot a többnyire érintetlen játékmenet mellé, de ugyanezt harmadszor is eladni már meglehetősen nagy rókabőr, sőt lustaság lenne az amerikai fejlesztőcsapattól. PS5-ön (ahol megfelelő verziót választva az alapjáték gyönyörű, DLC-vel gazdagított és felújított változatát is megkapjuk) a város olyan grafikai megvalósítást nyújt (köszönhetően többek között a ray tracing technológiának), hogy tényleg leesik az állunk, sokszor viszont még PS4-en is csak tátottam a számat az elém táruló látványtól, olyannyira profi munkát végeztek a készítők. Sokszor emlegetjük hivatkozási alapként az Arkham-szériát, ahol Gotham játékról-játékra nyílt meg előttünk. A Spider-Man esetében azonban New York legeldugottabb sikátora is már az első pillanattól fogva bejárható, így a Marvel's Spider-Man 2-nek ebben a tekintetben mindenképp hoznia kell valami újszerűt. Mondjuk, ha behozzák a Spider-Man 2099 vagy a Shattered Dimensions univerzumait, akkor nem szóltam. Addig viszont itt van nekünk Miles, akivel a felhőkarcolók között hálóhintázva megint hetekig remekül szórakozhatunk. Ha imádtad az első részt, egy percet se tétovázz az idei kaland beszerzése előtt!
