A Pókember: Irány a Pókverzum! után egészen jól ki tudja meríteni a meta fogalmát az, ha a Marvel’s Spider-Man: Miles Morales PC-s tesztjét előbb a mostanra már egészen legendás alapjáték tesztjével kezdjük, amit annak PC-s kiadása követhet, hogy aztán a sort a Miles Morales eredeti, konzolos véleményezésével zárjuk. Na, de egy olyan franchise esetében, amely a többszöri újrakezdés küszöbén is állt már, ezen a kusza pókhálón szinte meg sem lepődünk. Ahogy azon sem, hogy a PC-t évtizedeken át csak tisztes távolságból szemlélő Sony, mostanra nemcsak, hogy megbarátkozott a platformmal, de egészen szép tempóban küldi rá át a legimpozánsabb játékait, még ha nem is mindig ugyanakkora alapossággal, de azért nagyrészt egészen parádés minőségben, kiaknázva az így megnyíló új lehetőségeket.
Újrahangszerelve
Ebbe a sorba pedig tökéletesen beleillik az a Marvel’s Spider-Man: Miles Morales, amely eredetileg a PS5-tel egy időben, 2020 őszén jelent meg (az előző generációra is), tovább mesélve az Insomniac-jegyezte Pókember-univerzum történetét. A Miles Morales főszereplője – a cím után nem meglepő módon – maga Miles Morales, New York városának második Pókembere, aki ugyan még csak tanulja a szuperhősséget, de mégis a nyakába kapja az egész város védelmezésének feladatát, miután Peter Parker pár hétre vakációzni megy. Miles személyisége pedig, ha nem is gyökeresen, de azért jelentősen eltér Peterétől. Sokkal kidolgozottabb karakternek érződik, köszönhetően elsősorban az őt körülvevő személyeknek, a sztoriban vaskos szerephez jutó nagybátyjának, vagy épp legjobb barátainak. Na meg annak, hogy a küldetések egy jelentős része lényegesen szorosabbra fűzi a szálat a főhős, a város és a sztori között, mint tette azt az alapjáték a meglehetősen hosszú játékideje alatt.
És ha már játékidő: a Miles Morales-nek továbbra sem a szavatosság az erőssége. A játék hivatalosan se nem tényleges folytatás, se nem szimpla kiegészítő, hanem valahol a kettő között elhelyezkedő spinoff, szóval ahozzávetőlegesen 8 órás története (és úgy másfélszer ennyi mellékfeladata) okán nem is lehet vele hosszú heteket eltölteni – még a fehérbe öltözött New York által árasztott hangulat ellenére sem. Ezt a tényt ugyanakkor az árképzés során teljességgel ignorálták, az eredeti kiadást két évvel követő átirat ugyanis 50 eurós, hozzávetőlegesen 21 000 forintos alapáron startol, ami meglehetősen irreális mind a korát, mind pedig a tartalmát tekintve. Ezen pedig az a tény sem változtat, hogy sok szempontból a Miles Morales még a remekbeszabott alapjátéknál is jobb, karakteresebb, hangulatosabb és változatosabb. Hogy miért, azt a fent említett konzolos teszt részletezi, a mai napig megállja a helyét minden ott tett kijelentés, legyen szó az impozáns és hatalmas városról, az új képességfáról és természetesen az elképesztő látványról.
A cicoma
Merthogy az igazán csak PS5-ön kiteljesedő Miles Morales PC-s változata egy kifejezetten hangsúlyos elemmel is rendelkezik, nevezetesen a platform képességeinek teljes kihasználásával. A portolásért felelős, immáron házon belülinek számító Nixxes Software ugyanis újfent elsőrangú munkát végzett. Kezdve a gépigénnyel, amely több generációval ezelőtti processzort és videókártyát jelöl meg minimális rendszerkövetelményként, majd folytatva a sort a legmodernebb teljesítménynövelő technológiák támogatásával, legyen szó az NVIDIA DLSS harmadik generációjáról, az NVIDIA Reflexről, vagy épp az AMD FSR 2.1-es változatáról. Ezek ereje a gyakorlatban is megmutatkozik, a képfrissítés még közepes beállítások mellett, a minimálisnak megjelölt hardveren is tartani tudja a 60 fps-hez közeli értéket (mondjuk, a kifejezetten nagy tömegeknél azért képes hullámvasutazni a két szélsőség között), egy modernebb gépen pedig minden elképzelhető extra kisajtolható belőle – beleértve a ray-tracelt tükröződéseket és árnyékokat. Az egészre a koronát pedig az ultra szélesvásznú képarány támogatása mellett az extrém 48:9-es képarány kezelése teszi fel.
A végeredmény önmagáért beszél, így kora ellenére a Miles Morales továbbra is az egyik legtetszetősebb sandbox-játék, ami Steam Decken is képes kiteljesedni. Úgy hoz ki mindent a platformból, hogy közben még az olyan apróságokra is figyel, mint a kontrollerhez igazított ikonok. Igaz, ezen a masinán a menük már nem a legszebbek, a feliratok pedig néhol túl aprók, de még így is ez a PC-re látogató PlayStation-játékok egyik legkiválóbb darabja. Skálázhatósága elsőrangú, a tömeg és a forgalom mérete, a haj kidolgozottsága, az időjárás-effektusok részletessége mind extra rétegként került rá a hagyományos beállításokra, melyek mind a minimum, mind az ajánlott gépekből ki tudják hozni a maximumot.
Belekötni így lényegében csak a korábban említett okból lehet, tehát, hogy az ára sok szempontból indokolatlanul magas. Ettől elvonatkoztatva viszont (főleg egy PlayStation 4-gyel vagy 5-tel nem rendelkező játékosok számára) pont annyira kihagyhatatlan, mint elődje volt, a már közelgő második részre pedig remélhetőleg nem kell majd ennyi évet várni. Mert az nemcsak egy póknak, de egy Pókember-rajongónak is maga lenne az örökkévalóság!
