Rajthoz, pixelhuszárok!
Hamar lelövöm a poént: sajnos nem. A Mario & Sonic sportsorozat legújabb, Nintendo Switchre készült epizódja simán beállhat a korábbi részek mellé, de a komolyabb tapasztalattal rendelkező gamerek számára sajnos csak roppant felületes szórakozást nyújthat.
Pedig van itt sok minden, például egy kellemesen induló sztorimód. Ebben egy kissé banális, de a Mario & Sonic-univerzum logika szempontjából kedves történet kerekedik ki, ahol Eggman és Bowser szervezkedésének köszönhetően a banda egy része visszamegy az időben, az 1964-es tokiói játékok idejébe. Hogy néz ki ez a nagy kavarás a single player mód szerkezete szempontjából?
Sztorifejezeteken haladunk előre, párhuzamosan a múltban és a jövőben. Itt helyszíneket járunk be, mint egy light-os JRPG-ben, beszélgetünk az NPC-kkel, majd a helyszínek tetőpontjában valamilyen sportban kell legyőznünk a jól ismert figurák közül az épp elénk kerülőket. Majd ugyanez jön a múltban, retró stílusú játékok segítségével, ahol a NES-SNES-Mega Drive sprite-ok keverednek egy furcsa 8-16 bit közötti vizuális mixtúrában. A régies módon tálalt sportok fokozzák a játék retró mivoltát, pláne, hogy ezek egyszerre szolgálnak visszakacsintásként az öregeknek (azaz a játékot gyerkőceiknek megvásároló, maguk korában már játszó szülőknek), valamint egyszerre szolgálnak játékipari emlékműként is. Sajnos azonban a modern módon elővezetett portok sem mutatnak jelentősen túl a régi iskolán. Jellemzően vagy nagyon egyszerű ritmusjátékok, gombnyomások, koordinációs minifeladatok kerülnek elénk a huszonegynehány-féle sportfeldolgozásban és „dream” alcímmel titulált akciójátékban. Máskor egyfajta átmenetet kapunk a Wii által bevezetett mozgásérzékelős partijátékok és az old-school megoldások között. Sajnos azonban az egyszerűség, a nem túl feszes irányítás és az unalmas rendszerek összessége jellemző az esetek javára…
Nem egy aranyérmes…
Szomorú a fenti konklúzió, mert a program látványos. Jól kezeli a két franchise karaktereit. Mindenféle mozgás, és gombérzékelős megoldásokra is fel van készülve. Próbál a japán kultúrából, a tokiói szellemből egy kis érzést, egy kis tudást átadni, ráadásul minden menüpont, minden jelenet egyfajta mély alázatot tanúsít a sport-, valamint videojátékos hivatkozások irányába. Csak valahogy a Nintendóra jellemző élmények és a hosszabb távon szórakoztató mechanikák hiányoznak a nagyobb örömhöz. Van egy olyan érzésünk, hogy a mai gyerekek ingerküszöbe is magasabban van annál, amit a játék nyújt. Így ami marad, az egy közepes sportjáték, amely nem mutatja meg, hogy korunk elvárásainak megfelelően hogyan lehetne az olimpiát korszerűen és izgalmasan tálalni. Talán nem is lehet, talán nem is szükséges?
Már Commodore 64-en is nyerő volt olimpiai videojátékot készíteni. A sportesemény idején ugyanis a csapból is az olimpiai események és eredmények folynak, ilyenkor nincs az a játékos, aki ne szeretné virtuálisan is kipróbálni a sokat méltatott versenyágakat. De vajon 2019-ben van még igény ilyesmire? Annak idején a játékválaszték jóval szűkösebb volt, de mondhatjuk, hogy még 2-3 konzolgenerációval korábban sem volt annyi lehetőség játékok között turkálni, mint most. Így 2019-ben, amikor a videojátékok saját esport ágai már lassan évtizedes múltra tekintenek vissza, talán nem izgalmas annyira az olimpiai játékok hevében gombokat nyomkodni. Tudja ezt a Sega és a Nintendo is, akik már régóta összefogtak a franchise-hőseiket mixelő kalandjaikkal, így az olimpia mellett Mario és társasága, valamint Sonic és a színes bandája kombinálva próbál figyelemre méltó eseményként potenciált egyesíteni. Sikerül sikerre vinni egy ilyen projektet, most, a 2020-as tokiói játékok fényében?
