Mafia 3 teszt

Egy vallomással tartozom: idén ősszel egy játékot sem vártam annyira, mint a Mafia III-at. Nem ragadtak magával a Battlefield 1 heroikus első pillanatai, nem gyűrtek maguk alá a Gears of War 4 fogaskerekei, és még a civilizációk újabb nagy összecsapásába sem kóstoltam bele. Nem. Engem csak és kizárólag egy dolog foglalkoztatott: az, hogy a 2K-nek sikerül-e a kissé vegyes szájízt hagyó Mafia II után visszaállítania a sorozat hírnevét a legendás első rész szintjére. A Mafia III az előzetes információk alapján olyan jelentkezőnek tűnt, ami alkalmas e nemes feladatra. A fejlesztők egy, a játékvilágban kissé mostohán kezelt időszakot és helyszínt, a ’60-as évek második felének déli államait vették alapul, és megígérték, hogy a New Orleans képzeletbeli másába helyezett sztori több dimenzióval rendelkezik majd. Szó lesz benne a kor intézményesített rasszizmusáról, bemutatásra kerül a klasszikus szervezett bűnözés szerkezeti felépítése, kritizálja a vietnami háborút és a korabeli amerikai politikát – nos, ebből végül nem sok vált valóra, de legalább kaptunk egy unalmas GTA-klónt, amit akár az idei év Assassin’s Creedjeként is aposztrofálhatok.

Mocsárba süppedve

Isten hozott New Bordeuax-ban, az isten háta mögötti paradicsomban! Csodaszép lápvidék, olasz maffia, virágzó gyűlölet és rengeteg pénz – ebbe a közegbe érkezik haza Lincoln Clay vietnámi veterán. A mindössze huszonhárom éves fiatal, félvér srác nem szándékozik sokáig maradni. Nevelőapja, Sammy a helyi fekete negyed kisfőnöke, aki az olaszok kifutófiújaként szállítja a lét a város mindenható ura, Sal Marcano zsebébe. Lincoln érti a csíziót, mégsem akar többé kisstílű bűnözőként vegetálni. Határozott tervei vannak, a háborúban már látott épp elég vért, ideje nyugovóra térni, és magányos, de teljes életet élni. Igen ám, csakhogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy az ifjú Clay elképzelte. Az olaszok hátba támadják a családját, mindenkit megölnek, kis híján őt is, amikor pedig magához tér a helyi pap otthonában, bosszút esküszik. Ekkor derül csak ki, hogy a fiatal, kigyúrt, de egyébként megtört Lincoln álarca mögött egy volt kommandós rejtőzik, aki a CIA-nak hajtott végre titkos küldetéseket a vietnami frontvonalak mögött. A maffia nem tudja, mi vár rá, miközben Clay egyenként intézi el a szervezetet irányító, egyre nagyobb halakat.

Meg kell hagyni, érdekes elgondolás a fejlesztők részéről, hogy az első két Mafia után a harmadik rész ne a szervezett bűnözésben betöltött karrierről, hanem annak felszámolásáról szóljon. Látszik, hogy szerettek volna valami újat, szokatlant készíteni, ez pedig dicséretes, főleg egy olyan széria esetében, amely egyszer már bedobta az óvatosság-kártyát (igen, a kissé kiábrándító Mafia II-re gondolok). Ráadásul a történet elmesélésének módja is új: dokumentarista stílusban hallgathatjuk meg Lincoln háborújának túlélőit – többek között a már említett atyát –, amint felidézik a hatvanas évek végének legerőszakosabb leszámolását. Közben pedig a CIA is belekeveredik a buliba: egy kongresszusi meghallgatáson a hírszerzők egyik ügynöke, Donovan épp azt ecseteli nagy büszkén a fejeseknek, hogy hogyan segített Lincolnnak kiszórni a New Bordeaux-i szemetet.

Az igazat megvallva üdítő látni a múlt és jelen találkozását, és végig megvan az a kellemetlen érzés az emberben, hogy itt bizony nem lesz happy end. Vagy ha lesz is, hát nem abban a tipikus hollywoodi értelemben, hanem keserédesen, miképp Lincoln egész bosszúhadjárata vitatható és túlmoralizálható. Napokig lehetne vitatkozni arról, hogy a szemet szemért, fogat fogért elv helyes-e vagy sem, a játék pedig, bár nem rágja a szánkba, elég egyértelmű értékítéletet hoz, beilleszkedve így a Mafia-sorozat tanulságos meséinek sorába. Csupán egy bökkenő van: a játékmenet teljesen felborítja a narratívát, amely így elveszíti a benne rejlő potenciált.

Klónok háborúja

A fejlesztő Hangar 13 minden bizonnyal úgy gondolta, hogy az első két Mafia lineáris játékmenete felett eljárt az idő. Ugyebár azokban a játékokban a nyílt világ csupán eszköz volt és nem cél, a küldetések szoros egymásutánban követték egymást, a játékos pedig egy teljesen lineáris, döntések és lehetőségek nélküli sztorit lövöldözött végig. Aztán jött a 2013-as GTA V, vele a több főszereplővel és befejezéssel előadott félkomoly sztori, na meg a Hangar 13 vérszeme, hogy oké, akkor mi is valami ilyesmit fogunk csinálni, csak úgy, hogy közben nem értünk hozzá. Mert az eredményről sajnos süt a dilettantizmus – mielőtt azonban földbe döngölném szegény Mafia III-at, röviden elmondom, mi várható a játéktól.

A meglehetősen hatásos és erőteljes bevezető után nem sokkal megkapjuk az egész várost, valamint az azt övező mocsaras vidéket, rajta pár küldetéssel, amiket GTA-szerűen vehetünk fel és teljesíthetünk. Ezek eleinte nem fedik egymást, azonban már a játék első harmadában rájövünk, hogy ez nem sokáig marad így. Lincoln ugyanis úgy dönt, hogy az olaszokat legjobban azzal szívathatja meg, ha elveszi tőlük a várost – ehhez saját bűnszervezetet kell kiépítenie, méghozzá azokból az alfőnökökből, akik valamiért még nála is jobban utálják az öreg Marcanót. Így kerül a képbe a haiti kisebbséget vezető vudu boszorkány, Cassandra, a helyi íreknek parancsoló, és egyébként minden velük kapcsolatos sztereotípiának megfelelő Burke, na meg a második epizód egykori antihőse, a mára megkeseredett, számkivetett gengszterré vált Vito Scaletta. Jól jegyezzétek meg ezt a három nevet, mert a játék első harmadától fogva minden körülöttük forog majd, ők fogják irányítani a város megadott negyedeit. A trió tagjai nem kedvelik egymást különösebben, sőt Lincoln sem bízik bennük, de a közös ellenség miatt képesek együttműködni.

A közös cél persze szentesíti az eszközt: meg kell szerezni New Bordeaux tíz kerületének irányítását. Minden negyedet két, az olasz gengsztereknek dolgozó alfőnök irányít, az ő kivégzésükkel lehet átvenni a helyi üzletek feletti kontrollt. A helyi kiskirályok persze bujkálnak, elő kell csalogatnunk őket, ezt pedig azzal tehetjük meg, ha egyre nagyobb vagyoni kárt okozunk nekik – nem vicc, a játék méri, hogy mennyi pénze ment kárba a gengsztereknek, és ha az adott összeg megüti a mércét, mehetünk ledarálni a helyi főnököt. Ha egy helyen mindkét hadnagyot elintéztük, miénk a negyed, amit aztán Clay, azaz a játékos oszt szét a saját alfőnökei között. Hogy miként teszünk pontot az i-re, ránk bízza a program: akár lopakodhatunk is, elkerülve a gyilkolást, de a legjobb taktika talán mégis a harc, már csak azért is, mert a játék ezen eleme roppant jól sikerült. A fedezékrendszer gyors és kényelmes, a fegyverek változatosak, a lövöldözés pedig szimplán csak jól esik, kielégítő, ahogy a golyók átszakítják a rossz… vagy inkább nálunk is rosszabb fiúk bőrkabátjait. Halkan megjegyzem, hogy picit több autós akciót elviseltem volna, mert a kocsik irányítása és viselkedése kifejezetten jó, mindig érezni, hogy a hatvanas években bizony nem lacafacáztak, ha benzinfalókról volt szó.

Vértestvérek

Az elmélet úgy szól, hogy a hadnagyok mellékküldetésekért és a megkapott területekért pénzt és perköket szolgáltatnak Lincolnnak. Előbbi egyértelmű – lesz pénz és hatalom –, utóbbi azonban a játékmenetet is megváltoztathatja. A perkök amolyan bevethető extrák, ezeket a fegyverválasztó körmenüből hívhatjuk elő, listájukat pedig a fenti táblázatban találjátok – na, most, hogy kibogarásztátok őket, felteszem a kérdést: klasszak, igaz? Azok hát! Csak épp feleslegesek. Cassandra és Vito ajánlatai még csak-csak elmennek szódával, elvégre a speciális fegyverek, a több lőszer és a hosszabb életerőcsík minden akciójátékban jól jönnek. Burke rendőrös perkje azonban parasztvakítás, a Mafia III-ban ugyanis pofonegyszerű lerázni a zsernyákokat, nekem sosem akadt velük megoldhatatlan problémám. Az autólopás szintén zenész – oké, ha a nyílt utcán törünk fel egy kocsit, esélyes, hogy egy járókelő hívja a rendőrséget, de mire a fánkzabálók előmerészkednek, már úgyis hűlt helyünket találják.

Összességében elmondható, hogy a hadnagyok ötlete jópofa, de sajnos hamar értelmét veszti, mert a jutalmaknak nincs igazi értéke. A perkök nélkül is köszönjük, de megvagyunk, a pénzt pedig nincs mire elkölteni, legfeljebb új fegyvereket vásárolhatunk belőle, de ezek meg úgyis ott hevernek minden hulla mellett. Egyedül akkor érdekes az alfőnökök rendszere, amikor a fennhatóságuk alá kerülő negyedekről döntünk. Minden döntésünk következménnyel bír, ez pedig a befejezést is befolyásolja – és igen, a Mafia III-ban többféle lezárás érhető el, de persze ezek egyike sem esik messze a már említett tanulság fájától.

Csupasz pisztoly

Leírva talán úgy tűnhet, hogy a játékszabályok érdekesek, ez pedig így is van, mondjuk, az első 3-4 negyed meghódításáig. Aztán beköszönt a vállalhatatlan monotonitás, a játékos úgy érzi, ugyanazt csinálja újra és újra és újra, ráadásul a küldetések felépítésében sem jelentkezik a GTA-tól megszokott változatosság. És bár a korábbi Mafiák távol tartották magukat a Rockstar fenegyerekétől, a teljesen szabad játékmenet most szó szerint a farkasok elé vetette a sorozat harmadik részét, a 2013-as GTA V-höz viszonyítva pedig tényleg botrányos, hogy milyen kevés elemből építkeznek a küldetések. Okozz kárt, öld meg a bosst, oszd ki a területet, és ezt ismételd el tízszer, miközben Donovannel is egyeztetsz, hogy azért a fő történetszál is előrébb haladjon.

Ráadásul a játék felénél a sztori is leül, megfogyatkoznak a visszaemlékezéses jelenetek, az egyébként szuperül megrendezett átvezetők pedig gyakran lusta megoldásokra cserélődnek. Most komolyan, 2016-ban valóban az jelenti a küldetés felvételét, hogy két karakter meredten áll egymással szemben, miközben meghallgatunk egy félperces beszélgetést, majd kapunk két halálfejet a térképen, hogy tessék, őket kell elintézni? Ne már. És ez még csak egy a kihagyott ziccerek sorából.

A bűn rút arca

Az ember azt hinné, hogy ha már a játékmenet megtervezésekor nem estek túlzásokba a fejlesztők, legalább a technikai oldal rendben lesz, de nem így van. A cikk első oldalán már olvashattatok egy szövegdobozt a program PC-s változatának sebességproblémáiról, így azokra most nem térek ki, helyette csak simán kijelentem, hogy a Mafia III egy csúnya játék, legjobb pillanataiban is maximum közepes grafika az, amit nyújt. Az átvezetők során a karakterek gumiszerűek, a játék pedig tele van félkésznek tűnő, slendrián effektekkel. A látótávolság gyakran siralmas, az időjárás kaotikus, a fények vagy túl erősek, vagy túl haloványak, New Bordeaux ege egész egyszerűen rusnya, és ha mindez még nem lenne elég nagy baj, a játék fagy, szaggat, kidobál, és úgy általában tele van bugokkal, akár PC-n, akár konzolon játssza az ember. Mindez pedig legfőképp az első két Mafia tükrében szomorú, hiszen azok a játékok fantasztikusan néztek ki a maguk idején, és technikailag is kiforrott alkotásnak számítottak.

Kár érte

A Mafia III sajnos egy kihagyott ziccer lett, olyan játék, ami bár nem nevezhető éppenséggel rossznak, és igazából el lehet vele szórakozni, de semmiképpen sem maradandó, és két hónap múlva már senki sem fog emlékezni rá. Sőt én már most kezdem elfelejteni, amikor visszagondolok Lincoln kalandjaira, az erős nyitány és a vidámparki lövöldözés jut csak eszembe, esetleg a leszámolás a Ku-Klux-Klánnal, de semmi több. A legszomorúbb azonban nem ez, hanem hogy a Hangar 13 igenis próbálkozott. A zenei anyag például egészen fantasztikus, a ’60-as évek klasszikusai mindig mosolyt csalnak a játékos arcára. Sőt úgy általában a hangulat is rendben van, még ha a reklámszövegekben állandóan nyomott társadalomkritika nem is jön át a történetből. Ennél jobban nem lehetett volna ezt a vitatott korszakot képernyőre ültetni, ezért is bosszantó, mi több, kifejezetten dühítő, hogy a Mafia III pont a játékmeneten vérzett el. Ki tudja, talán kár hátrahagyni a Mafiák lineáris felépítését. Mind Tommy, mind Vito története kerek egész volt a maga idején, és valahogy egyikből sem hiányzott az a fajta túlerőltetett szabadság, amit itt mindenképp le akarnak gyömöszölni a torkunkon.

Egy furcsa analógiával élve úgy érzem, a Mafia III lett az idei Assassin’s Creed: korrekt open-world akciót kaptunk, amibe könnyedén bele lehet tenni 20-30 órát, csak a főszál befejezése 12-15 órába telik. Gyűjthetünk plakátokat, pénzt, csinálhatunk mellékküldetéseket, megpróbálhatjuk előcsalni a többi befejezést… és ennyi. Multiplayer nincs, így a haverokkal való bűnözés ezúttal kimarad a repertoárból, a játékmenet monotonitása pedig legfeljebb akkor vesz majd rá az újrajátszásra, ha nagyon bánjuk a Mafia III egyébként borsos árát. Azt javaslom, várjátok meg az első nagyobb leárazást, aztán csak érdekességképpen ruházzatok be a játékra, mert alapvetően nem rossz darab. A 2K-nek azonban alaposan el kellene gondolkodnia azon, hogy mit is akar kezdeni ezzel a franchise-zal, mert még egy ilyen fiaskó, és betoncsizmában, halakkal alszik a kiadó.