Mikor 2014 augusztusában megjelent a P.T. (Playable Teaser), mindenki el volt ájulva, hogy Kodzsima Hideo és Guillermo del Toro mit raktak össze egy kvázi demo képében, ami a Silent Hill-széria következő részét volt hivatott felvezetni. Mint tudjuk, a Konamival történt szakítás után az egész ment a levesbe, de a P.T. mégis akkora hatással volt a videójáték-iparra, hogy évekre előre meghatározta a műfajt, és mind a mai napig készülnek olyan horrorjátékok, melyek hozzá nyúlnak vissza inspirációért. Biztos, hogy sokaknak ismerős például a Visage, amely sokáig a leghatásosabb P.T.-klónként volt számon tartva. Én magam is imádtam, órákat töltöttem el az ijesztő házban bóklászva, azonban egy valami rendesen fel tudott húzni: az inventory-rendszer. Körülményes volt, feleslegesen túlbonyolított. A folyamatosan kifogyó öngyújtók, szétdurranó lámpaizzók, fényüket vesztő gyertyák pedig csak tovább növelték a frusztrációmat, ami végül odáig vezetett, hogy az utolsó fejezetben már nem tudott meglepni semmiféle jumpscare, csak próbáltam minél előbb túlesni az adott feladványokon. A Madison a Visage-ból is merít, így kissé félve ültem le elé, mert előre tudtam, hogy ha az inventory itt is káoszba fordul, akkor hamar elvesztem az érdeklődésem – szerencsére ez nem így lett, és megkaptuk az idei év egyik legjobb horrorjátékát.
Amikor kialszik a fény
A Madison története épp annyira rejtélyes, és apró mozaikokból állítható össze, mint a P.T.-é volt annak idején, ugyanakkor – ha már szóba került –, a Visage múltba nyúló, tragédiákkal teli narrációja is megidéződik, ugyanis főhősünk, Luca, a nagyapja egykori bűneiért felel most az öreg házában, ahol egy démon, Madison sanyargatja. Utóbbiról annyit kell tudni, hogy annak idején (még emberi formájában) kiirtotta a teljes családját valamiféle félresikerült rituálé keretében, és most minket próbál arra rávenni, hogy fejezzük be az egészet. Többet nem is szeretnék elárulni a sztoriról, mert a játék egyik legjobb részét képezi, de legyen elég annyi, hogy kapunk benne bőven démonűzést, boszorkányságot, sötét családi titkokat, meg egy csomó olyan alapvető horror-kelléket, ami nagyon szépen színesíti a játékot. A korábban felsorolt címekhez hasonlóan itt is egy házban kell mászkálnunk, időről időre új szobákat és helységeket megnyitva, többnyire logikai feladványok abszolválásával.
Harc nincs, de nem is hiányzik. Ellenben a nyomasztó hangulat mindjárt az első perctől kezdve annyira hangsúlyosan van jelen, hogy a Silent Hill Downpour óta talán ez volt az első horrorjáték, amit néha inkább félretettem pihenni, annyira rámtelepedett a nyugtalanító légkör. Akadnak jumpscare-ijesztgetések (ezek többnyire nagyszerűen kivitelezettek), de a Madison nagyon okosan épít a pszichológiai horror vonalra: neszezések, suttogások, különféle környezeti zajok hallhatóak, miközben fel-alá járkálunk a házban, ezek pedig elérik, hogy egyetlen percre se érezzük magunkat biztonságban. PC és PS4 mellett volt szerencsém PS5 konzolon is tesztelni a játékot, és a 3D Audio fantasztikusan érvényesül benne: az ember néha akaratlanul is a háta mögé fordul a szobában, annyira profi a hangzás. A látványvilág inkább a korrekt szintet karcolja – nem csúnya, de láttunk már szebbet.
Fotofóbia
A Madison legnagyobb újítása, hogy ad egy – egyébként elátkozott – fényképezőgépet, amivel bármit lefényképezhetünk. Ez többnyire a továbbjutást jelentő kulcs is egyben (mellékesen az életünket is megmentheti, amolyan Fatal Frame módra), hiszen mondjuk, egy bizonyos szimbólum, vagy zárt ajtó lefotózásával valahol, valami megnyílik. Sajnos ettől függetlenül is rengetegszer előjön a backtracking a játékban, ugyanis néha nem teljesen egyértelmű, hogy merre kéne továbbmenni. Ilyenkor hosszú perceket tölthetsz a házban bolyongva, vagy a tárgylistát tanulmányozva, hogy akkor innen most merre? Megértem azt is, ha valaki emiatt passzolja az egész programot, hiszen a logikai feladványok megoldása jelentős részét képezi a Madison játékmenetének – ha valaki csak szimpla jumpscare-parádéra vágyik, az kismillió alternatívát találhat a Steamen. És ha már negatívumok, meg kell említenem Luca mozgását is. Az egész valahogy nem tűnik természetesnek, nem egy állandóan rettegő embernek érezzük a központi karaktert, hanem valakinek, aki folyamatosan részeg.
Múltkor panaszkodtam a Fobia - St. Dinfna Hotel kapcsán, hogy a kezdeti rémisztő hangulatot nagyon eltolták az akció-horror irányába, amolyan Capcom módra. Nos, a Madison esetében végig a nem túl tolakodó, de azért érezhetően hangsúlyos horror dominál, és ez remekül áll neki. Egy igen komor, bizarr gyilkosságokkal teli sztori húzódik a háttérben, aminek már csak a kibogozása is elvinné a hátán az egész játékot. Ezt azonban megfejelték egy szörnyen nyomasztó atmoszférával, zseniális hangzással, és egy indie-horrorhoz képest abszolút megfelelő látványvilággal, ami miatt a műfaj kedvelőinek tényleg kihagyhatatlan Luca pokoljárása a nagyapja házában.
