Mad Max teszt

Harminchat év rengeteg idő. Elég négy mozifilmre és két videojátékra is, de még ennél is több minden férhetett volna bele, ha George Miller, a Mad Max-franchise megálmodója nem törekedne a maximális minőségre. 1979-ben került elő legelőször a Mel Gibson alakította Max Rockatansky, az Őrült Max néven elhíresült fickó, aki rászolgált becenevére, miközben további két mozi során regulázta meg a posztapokaliptikus világot, melyben a benzin és a víz a két legnagyobb kincs a nagyrészt elpusztult Föld megmaradt túlélőinek. Ugyan volt 1990-ben ennek a témának egy NES-re készült feldolgozása, azóta sokan álmodoztak egy minőségi, a modern technológiát végre teljességében kihasználó produkcióról, melyben interaktív formában szelhetjük át a végtelen homokdűnéket. Miután pedig Miller néhány gyermekfilm (köztük a nagyszerű Táncoló talpakkal) és egészen pontosan harminc kerek esztendő után úgy döntött, a multiplexek generációinak is elkészíti az aktuálisan maximális élményt nyújtó filmalkotást, végre megszülethetett az évek óta húzódó (és a kiadók között végigvándorló) program is. Ez a 2015-ös Mad Max, ami szeptember elsején PC-n, PS4-en és Xbox One-on látott napvilágot.

A harag útja

Lehet, sőt szinte biztosan elmondható, hogy a korábbi Mad Maxeket sem a fantasztikusan megírt történet miatt szerettük (ez a legújabb mozira aztán végképpen igaz), ez pedig tulajdonképpen a Just Cause-okat jegyző Avalanche Studios produkciójára megfelelő állítás. A minden téren kezdő Odd Ahlgren azonban még az ezzel kapcsolatos elképzeléseinkhez képest is alulteljesített. Olyan érzésünk támad a végigjátszás alatt, mintha az író beszélt volna egy ismerősével, aki hallott már olyanról, aki látta A Gyűrűk Ura-filmeket… ennek a láncnak megfelelően a sztori átadása is némiképpen hiányosra sikeredett, emberünkhöz pedig végül annyi jutott el, hogy van egy hobbit, akihez egy gyűrű kerül, majd a főszereplő végigvándorol a világon, hogy végül megszabaduljon a csecsebecsétől. Valami ilyesmi lett végül a Mad Max videojáték cselekménye is, ami egyébként nem akkora baj, csak akkor legalább 10-15 óránként ne éreztessék velünk azt, hogy „na most valami történni fog”, ha végül maradunk ugyanabban a langyos pocsolyában, miközben Max torokhangon vakkant párat. Mert ugye legalább egy évtizede tudjuk, hogy minden egyes hősnek artikulálatlan, dörmögő mély hangon kell szófukar megnyilvánulásokat tennie, ez pedig Rockatansky kollégára is abszolúte igaz, ráadásul karaktere mintha csak a Harag útja plakátjából lett volna kivágva: a kétdimenziós, papírmasé figura mindenféle izgalmat mellőzve járja az utakat és küzd meg saját őrületével.

Mondhatnám feleslegesen, hogy ez csak a kezdet, ami mindig nehéz, de akkor a fejemre zuhanó plafon elől semmi sem mentene meg. A végigjátszás ugyanis meglehetősen időigényes, de hiába vagyunk túl tíz, húsz vagy éppen harminc órán, a helyzet lényegileg nem változik. Jómagam erre akkor jöttem rá, mikor a bevezető szakasz gyors teljesítése után eljutottam az első nagyobb régió erődjébe, ahol a helyi hadúr közölte velem, hogy egymás segítségére lehetünk, tehát ha adok, kapok is. Felbuzdulva az üzleten neki is álltam összegyűjtögetni az otthonszerű hangulathoz szükséges összetevőket, majd az építmény kiteljesedésével együtt vártam a katarzist, ami valami izgalmas és látványos, hangulatbomba jelleggel megáldott átvezető szál képében robban be. Nem történt semmi. Oké, biztosan mindent meg kell szerezni, gondoltam magamban naivan, így további órákat a karbantartási munkálatokkal elütve csilli-villi állapotba hoztam az épületet, amiért cserébe a környék összes vándora a helyszínen kötött ki, élettel teli forgataggá változtatva a kihalt romokat, vendéglátóm azonban továbbra is tétlenül ült trónszékében. Na mondom, ennek a fele sem tréfa, így egy vacsora és a lakás átpakolása, kitakarítása közben, fél szemmel a tévét figyelve nekiálltam a régióban lecsökkenteni a veszélyeztetettségi faktort, amit ha teljesen a minimum értékre akarunk vinni, tulajdonképpen minden egyes (!) ellenséges őrhelyet el kell pusztítanunk, át kell állítanunk a saját oldalunkra.

Eltelt tehát 15 óra az életemből, mikor végre hűséges szolgám és egyetlen barátom, Chumbucket felkiáltott, hogy menjünk át a másik régióba, az ottani vezír birtokára. Fellelkesedve, hogy most akkor beindul végre a mese, jól össze is csomagoltam, hátamra kaptam puttonyom, könnyes szemmel búcsút intettem a helybélieknek, azután áthajtottam a másik erődítménybe, ahol egy mogorva, szakállas bácsika fogadott azzal, hogy nem bízik meg bennem, de ha csökkentem a régió veszélyfaktorát, akkor beszélhetünk. Itt már vakargattam a tarkóm rendesen, magamban pedig nem mindenképpen barátságos szavakkal illettem a történet íróját, nagy titkot pedig nem lövök el azzal, ha elmondom: bizony, ez a hozzáállás és mechanika a későbbiekben sem fog változni. Szüntessük meg a veszélyforrásokat, szerezzünk meg néhány alkatrészt az autónkhoz, haladjunk előre, újabb helyszínre. De ugye nem mindenképpen kellenek nagy sztorik a jól működő filmekhez és videojátékokhoz, ezért ez még nem jelenti a véget, pláne abból kiindulva, hogy a hosszúra nyúlt bevezető után most már kertelés nélkül kijelenthetem: a 2015-ös Mad Max nyomokban történetet tartalmazhat, ellenben telis-tele van a sorozat esszenciájával, aminek köszönhetően nem is foglalkozunk majd mással.

A senki földjén

A játék valami eszméletlenül hangulatosan kezdődik. Főhősünket kipécézi magának pár rosszfiú, majd megjelenik a kiskirály Scabrous Scrotus is, akinek egy frizuraigazítást végzünk el egy láncfűrész segítségével, majd autó és felszerelés nélkül a homokban találjuk magunkat. A filmszerű kezdést követően, a környéket felfedezve összeakadunk az ezermester Chumbuckettel, aki nemcsak a megváltót látja személyünkben, de hajlandó a Black-on-Black járgány helyett egy látomások alapján összetákolt izomgépet kifejleszteni, amihez azonban különböző alkatrészek kellenek. Így kerülünk az örök körforgásba, ami egy külső nézetes akciójáték képében valósul meg, miközben egyik pontról a másikra szaladgálunk, új embereket és helyszíneket ismerünk meg.

A Mad Max világa egy hatalmas térképen terpeszkedik, ami több, igen nagy régióra van bontva. Mindegyikhez tartozik egy helyi hadúr által megszállt erődítmény, amit fel lehet virágoztatni, ráadásul a területet meg kell szabadítanunk Scrotus uralmától. A helyőrségek, madárijesztők, kihelyezett sniperek, aknamezők, adott útvonalon köröző konvojok mind-mind pusztulásra vannak ítélve, pluszban pedig rengeteg kisebb építményt találhatunk, melyek a lootolás céljából kerültek a térképre – legfontosabb fizetőeszközünk és gyűjteni valónk ugyanis a scrap. A hulladékból összeszedett alkatrészek a fejlesztésekhez szolgálnak, ezért nem árt, ha mindent összeszedünk, amit lehetséges. Az összeomlott kis létesítmények, a felrobbantott autók egyaránt ilyen összetevőket rejtenek, de legyilkolt ellenfeleinket átkutatva is bővül a raktárkészletünk. Ezek mellett hőlégballonokat találunk mindenfelé, amikkel a levegőbe emelkedve körbekémlelhetjük a környéket, így kifürkészve a legfőbb pontokat és célhelyszíneket. Olyan ez, mint valami magaslati pont a Ubisoft sorozatainál, elérésük néhol fifikásabb, egyszer-egyszer benzin is kell a szerkezetek beindításához, de nagy szerencsénkre kannákból mindenfelé találhatunk a sivatagban, sőt autónkban is tárolhatunk egyet, ennek hála nagy gondot nem okozhat az üzemanyag beszerzése. Persze Magnum Opus elnevezésű járgányunk is naftával működik, ám nem kell félni, ritkán fogyunk ki a létfontosságú nedűből, ha pedig egyszer mégis így alakul, csak körbe kell néznünk a közelben lévő épületek, bunkerek, őrhelyek között, valahol mindenképpen rálelünk az utánpótlásra.

…és megint dühbe jövünk

Bár a felfedezés is igen élvezetes a játékban, annak igazi varázsát a harcok és az autós küzdelmek adják meg. A pusztakezes akciók a Batman-szériát idézik, vagyis a sima és erősebb ütéssel támadunk, a védekezéssel hárítunk, sőt ebből a mozdulatból egyből nyertesként is kijöhetünk, ha rögtön az öklünket használjuk. Később kivégezhetjük opponenseinket, késsel vagdoshatjuk meg őket, bevethetjük ellenünk sörétesünket, valamint az elejtett ütő- és vágófegyvereket is alkalmazhatjuk megnevelésükre. Persze nem véletlenül vannak mindenfelé benzines kannák, robbanófejes lándzsák, elvégre egy robbanással több okvetetlenkedő alakot is a másvilágra küldhetünk. Pluszban idővel megjelenik a düh opciója is, ami a harcok alatt újratöltődik, aktiválódása után pedig sokkal erősebbek és ellenállóbbak leszünk, így véglegesen pontot téve egy-egy összeszólalkozás végére.

A volán mögé ülve már más a helyzet. Autónkat vezetve az úton ellenséges járgányokba ütközhetünk, méghozzá szó szerint. A turbózást használva, az oldalra kicsúszást alkalmazva is gyengíthetjük a másik páncélzatát, de szerencsére ott van mögöttünk Chumbucket is, aki nemcsak a kisebb tornyok ellen használható szigonypuskát kezeli, hanem annak robbanós változatát (Thunderpoon) is, sőt Max puskájával a vezető ülésről kényelmesen kilőhetjük a másik négykerekű gyenge pontjait, ezzel akár egyből kivégezve a közelünkbe érkező, dudáló és folyton ordibáló bandatagokat.

Többször tíz órás tartalom

Noha a korábban leírtak szerint történet nincs sok, a cselekmény nem túl fondorlatos, a jól megoldott játékmenet sokat javít az összképen, ráadásul a hatalmas terület és a rengeteg lehetőség sok-sok órára képes lekötni minket. A négy nagy régió és Gastown harminc-negyven óra erejéig mindenképpen a képernyő elé szegez minket, de ha mindent ki akarunk pucolni a térképről, az ötven-hatvan óráig is eltarthat. Minden attól függ, mennyire vagyunk „Maximalisták”, mennyi időt szánunk egy-egy területre, mennyire vagyunk alaposak. Illetve attól, hogyan tudjuk beosztani vagy éppen felosztani az elvégzendő feladatokat. A Mad Max kampánya ugyanis leginkább olyan missziók elvégzésére összpontosít (már a megszokott „menj el ide, beszélj ezzel, szerezd meg azt” felépítés mellett), amelyek más játékokban többnyire opcionális mellékküldetésként szerepelnek, itt viszont kötelező módon lettek beleépítve a fő szálba, ami egyébként igen fura döntés. Szerencsére van annyi fajta feladat, hogy bőven el tudjunk veszni a megmarad világ romjai között.

Ez a lepusztult, posztapokaliptikus vízió ráadásul nagyon egyedi, látványos módon lett tálalva. A színvilág, a filmes filterezés a mozikat idézi, a fények és árnyékok minderre rátesznek egy lapáttal (a barlangokban és csatornákban elemlámpánk fénye még a porszemeket is bevilágítja), miközben hatásvadász belassítások fokozzák a hangulatot az autós üldözések és verekedések alatt. A versenyek (ezekkel autókat is nyerhetünk), a látványos ugratások (ezek külön pontokként szerepelnek a térképen), a megjelenő vándorok és segítők (egy-egy apró feladattal vagy éppen csak szomjuk oltásának kérésével) pedig további üde színfoltokként bővítik az egyébként is változatos összképet. Nem utolsósorban változó időközönként (a napszakok is váltják egymást) hatalmas homokvihar támadhat, ami szanaszét repteti a mindenfelé leledző, ilyenkor halálosnak bizonyuló fémdarabokat, ezért a nagy porfelhőt meglátva minél előbb keressünk fedelet a fejünk fölé, máskülönben autónkkal együtt cifet-cafat állapotba kerülhetünk. Tartalom tehát van bőven, miközben a külcsín is káprázatos tud lenni.

A kevesebb néha több

Egyfelől pozitív az a tendencia, hogy a fejlesztők odafigyeltek a játékosok kritikáira a hat-nyolc órás kampányokat illetően, így egyre több a 10-20 óra feletti játékidővel rendelkező alkotás, másfelől viszont mindig úgy álltam ehhez a témához, hogy ha már nincs elég ötlet, akkor inkább ne húzzuk feleslegesen a dolgokat. A sztori hiánya és a mellékküldetések kampányba erőszakolása mellett úgy érzem, hogy az Avalanche Studios átesett a ló túloldalára, mikor az alkotók mindennel tele akarták tömni a programot. Tény, hogy legújabb produkciójuk túlmutat a Just Cause arcade-os, teljesen őrült játékmenetén, sőt erősen közelít egy filmszerűbb videojáték felépítéséhez, de a pofonegyszerű sablonok és klisék miatt végül nem tud kitörni, nem tud igazán maradandóvá válni. Lehet, hogy kicsit kevesebbként jobban érvényesülhetett volna a koncepció, picit több forgatókönyves elképzeléssel maradandóbb lehetett volna a cselekmény. Mindezt 15-25 órában előadva (mint a Shadow of Mordor, Dying Light, Arkham Knight esetében) szuperül működhetett volna a rendszer, de jelenlegi formájában nem kevés identitászavaros tényező rontja az összképet.

Van pár dolog, amit eleve nem értek (ha a benzin a legnagyobb kincs, hogy az istenben van minden sarkon több kanna is, a konvojok pedig miért köröznek álló nap a sivatagban, így fogyasztva a drága naftát), a későbbi régiókban tapasztalható fps-drop pedig elég zavaró tud lenni. Néhol vannak érdekes bugok is (beragadó ellenfelek, eltűnő feliratok, átvezetőkben kivédhetetlen támadások a nyílt terepen), mégis, nehéz összességében haragudni a Mad Max viszontagságait feldolgozó produkcióra. Első körben ugyanis mindig a hangulat számít, az pedig általánosságban rendben van.

A minden platformon jelen lévő 1080p mellett igazán jól mutatnak a különböző helyszínek (az Avalanche házon belül készült motorja ilyen téren nem okoz csalódást), élvezet átszelni a homokdűnéket, az azok alatt megnyitható elfeledett járatokat, az Outer Graves, a Colossus, a Blades különböző földrajzi formái közt elhelyezkedő ösvényeket. Élmény felfedezni a hatalmas szobrot, a kanyonokat és barlangokat, miközben rendszeresen meglátogatjuk mentorunkat is, akinél a normál, bármikor eszközölhető változtatásokon felül is fejleszthetjük karakterünket. Max fizimiskáját is kedvünk szerint alakíthatjuk (hajforma, szakáll, védőszemüveg és a többi), ruházatát és autóját ellenállóbbá tehetjük, azaz minden megvan a programban, amire igazán vágyunk.  A kékre festett arcú férfi társaságában szinte már elordítanánk magunkat, hogy „Szabadsááááág!”, hogy utána bosszút állva minden elkorcsosult bandatagon, őrült megalomániás vezéren begyűjtsük a letűnt idők minden emlékét a jegyzetek és fényképek formájában. A Mad Max végülis mindig erről szólt, az apokaliptikus, szélsőséges világról, amelyet egy road movie képében ismerhettünk meg – a legújabb videojátékos feldolgozás pedig pontosan ehhez próbál alkalmazkodni, mialatt nem kifejezetten a Harag útját, inkább a teljes szériát veszi alapul. Kicsit buta, kicsit ismétlődő, nem éppen tökéletes, de a lényegi esszenciát tartalmazza, ami miatt nyugodtan ajánlható mindenkinek, aki szereti a filmes sorozatot, vagy csak szimplán élvezte a szintén nem túl sok agymunkát igénylő nyári blockbustert, ami valahol azt is előrevetítette, hogy manapság mit várhatunk a téma virtuális feldolgozásától. Max dühös, kellőképpen őrült, karakterét irányítva pedig jó érzés átszáguldozni a sivatagon, hogy utána látványos formában végezzünk mindenkivel, aki a kezünk közé kerül.