Miért szeretünk félni? Egyáltalán, mi visz rá bárkit, hogy rajongjon például a horrorfilmekért? Adrenalin-löket? Kíváncsiság? Esetleg a biztos tudat, hogy a filmben látható események nem velünk történnek meg? Talán ez mind egyszerre, de az biztos, hogy egy filmben “csak” a főszereplő vagy főszereplők kálváriáját láthatjuk, mondjuk, egy kannibál mutánsokkal teli erdőben vagy egy kísértetházban – mi személyesen nem vagyunk jelen. Ez pedig már eleve lecsökkenti a rettegés szintjét. Igen ám, de mi a helyzet a videójátékokkal? Több, a horrort mániákusan kedvelő ismerősömtől is hallottam már, hogy borzalmasan féltek egy-egy játék végigjátszása közben (a VR-re kiadott címek pedig toronymagasan kiemelkednek ezek közül is) és ezt jómagam is alá tudom támasztani, ugyanis tinikoromban szabályosan rémálmaim voltak például a Silent Hill 2 vagy a Resident Evil 4 után. De mint minden másban, úgy a horror műfajában is megedződhet az ember, és legfőképp az idegrendszere. Emiatt aztán már csak legyintünk a moziban, mikor a tizenhetedik Démonok között-filmben ugyanazokat a bejáratott kliséket lövik el, és pontosan tudjuk már előre, hogy mikor jön a jumpscare.
Borzongató emlékek
Aztán jönnek azok a játékok, amik képesek még meglepni. Akár az Amnesia: The Dark Descent, az Outlast 1-2 vagy épp a Resident Evil 7 van terítéken, de mind tudott valami olyasmit hozni ebbe a műfajba, amitől egyszerre kaptunk frászt és bólogattunk elismerően. 2017-ben a Little Nightmares a Limbo és az Inside nyomdokain haladva valami egészen elképesztően groteszk élményt tárt elénk. A sárga esőkabátos Six kalandja a The Maw nevezetű úszó létesítményben egyszerre volt szörnyen cuki és iszonyúan hátborzongató. A mai napig emlékszem például arra a creepy kis dalocskára, ami a TV-ből hangzott, mikor a The Janitor elől kellett bujkálnunk. De említhetném akár azt a jelenetet is, amikor egy hatalmas lakoma közepén kellett menekülőre fognunk, természetesen az asztal közepén átgázolva, a habzsoló, eléggé túlsúlyos vendégek legnagyobb meglepetésére.
Az alapjátékot a The Secrets of the Maw DLC-trilógia egészítette ki, melyben párhuzamosan követtük az eseményeket, csak immár nem Six, hanem a The Runaway Kid szemszögéből. Mindezt a The Residence (ami egy hatalmas tisztelgés volt az első, 1996-os Resident Evil előtt) keserédes befejezése zárta, majd némi hallgatás után kiderült, hogy nemcsak, hogy érkezik a Little Nightmares folytatása, de mindjárt két szereplőt is kapunk. Visszatér Six, de a játék alatt nem őt, hanem egy új karaktert, Monot irányíthatjuk, akinek az arcát szintén nem láthatjuk, mert egy doboz fedi (vagy egy tetszőleges sapka, de erről majd később). Vonogattam a vállamat, ugyanis a DLC-trilógia nem véletlenül hozott be a képbe anno egy másik karaktert: Six története az alapjáték befejeztével lezártnak tűnt, és igencsak kérdésessé vált, hogy a svédek merre folytatják tovább a sztorit.
Ház az erdő mélyén
A Limbo és az Inside mintájára itt is egy sötét, sűrű erdőben ébredünk, és az irányítás elsajátítása után (ami totál megegyezik az előzőével), nemsokára rátalálhatunk Sixre. Igen, a The Hunter házában, a pincében elzárva az a karakter nem más, mint az alapjáték főszereplője. Bevallom, eleinte erről fogalmam sem volt, hiszen a kinézete alapján egyből a The Runaway Kidnek hittem. Azonban mielőtt átgondolhatnánk, hogy egyáltalán miként került Six a házba, már iszkolhatunk is el a The Hunter elől, egy meglehetősen adrenalindús üldözés közepette. Erről, és a második színtérről (The School) már írtam múltkor az előzetesben, úgyhogy most engedelmetekkel elsősorban a további történésekre koncentrálnék.
A suli – meg a nyakát nyújtogatni képes, fülsiketítő sikoltozással közeledő The Teacher – után tovább portyázhazunk Pale City esőáztatta, éjszakai lámpafényekben úszó utcáin a Torony felé. Következő állomásunk a The Hospital, amely szépen ki is maxolja a horror-faktort. Érezted már úgy, hogy valami áll a sötét sarokban és téged bámul? Na, itt majd fogod! Méghozzá nem is egyszer. A lámpafénnyel való mókolás egyébként egy kicsit a DLC-trilógia bizonyos szakaszaira hajaz, de talán itt – azaz a The Hospitalnál – tűnik ki leginkább, hogy bizony kár volt a harcokat beleerőltetni a játékba. Mert bizony sokszor előfordul, hogy a kezünk ügyébe akad egy vascső, vagy egy balta, és olyankor már tudhatjuk, hogy hamarosan valakit erőteljesen fejbe kell somnunk vele. Csakhogy elég körülményes eltalálni a megfelelő irányt, de még inkább az alkalmas pillanatot, így könnyen lehet, hogy ezeket a szakaszokat csak 10-15 alkalom után, merő szerencsével tudjuk áthidalni.
Count to Six and die
Az AI irányította Six egyébként kifogástalanul helytáll: lelkesen követ, ha kell, bakot tart, és még el is tud kapni, ha nagyobb mélységek felett kell átugranunk. Kár, hogy a csapatmunkára építő feladatok alig-alig lettek kihasználva, és ezt elsősorban a játék rövidségének tudom be. Van egy olyan érzésem, hogy itt is kapunk majd a közeljövőben legalább egy DLC-tartalmat, de addig be kell érnünk a szomorú ténnyel, hogy a Little Nightmares 2 a maga öt fejezetével bizony kevesebb, mint 5-6 óra alatt lazán végigjátszható. Én ugyan előnnyel indultam, hiszen pontosan tudtam már, hogy az első két helyszínen mit kell csinálni, de a játék később sem fogott ki rajtam. Az agyat alig dolgoztatja meg néhány feladvány, holott az előző DLC-trilógia ezekben is tudott újat mutatni. Glitch-maradványokat és sapkákat gyűjtögethetünk gnómok helyett (azért a Deluxe Edition bónusz-tartalmában ők is visszatérnek, szóval jól tippeltem az előzetesben), de ezek kellőképpen el vannak rejtve és sokszor nagyon beleolvadnak a háttérbe, szóval tényleg érdemes minden sarok mögé benézni!
Jóleső szívroham
A látvány egyébként parádés! A fény-árnyék hatások lenyűgözőek, a rozoga háztetőkön végigcsorgó és az utcaszinten pocsolyákba gyűlő eső hihetetlenül realisztikus. A nyomasztó légkört a horrorfilmes eszközökkel operáló kameranézetek és a lepusztult, dohos környezet adja meg, amit csak tetéz a zene, ami mindig a megfelelő pillanatban vált sejtelmesből olyan adrenalin-pumpálóvá, hogy majd’ kiugrik a szívünk a helyéről. Utóbbiról amúgy nem kevés jumpscare-jelenet és a visszatérő üldözések is tehetnek. Játék közben sokszor meg fogunk halni játék, de ez kell ahhoz, hogy kiismerjük az adott szakaszokat. Ez a kaland most számomra nehezebb volt, mint az előző rész, de lehet, hogy 2017 óta csak az én reflexeim koptak meg. Kicsit sajnáltam azt is, hogy csak minimális szinten kapunk visszautalásokat az alapjátékra (azért a The Janitor visszatérő dallamainál kivert a frász), ellenben legalább a jelenlegi sztori is kap egy szép, kerek (egyben meglehetősen szomorkás) kerettörténetet, ami ugyan csak az utolsó percekben válik egyértelművé, de akkor legalább erőteljesen arcon vág.
Az álom fala mögött
Sok tekintetben fejlődött és előrelépett a Little Nightmares, hiszen a környezetváltás nagyon jót tett neki. Végre nem csupán egyetlen helyszínen barangolhatunk, hanem egészen változatos helyeken, és a két szereplőt előtérbe helyező játékmenet is nagyszerűen működik (nyugi, azért a para-faktor kedvéért többször is egyedül kell boldogulnunk). Azonban a harcokat kár volt ennyire hangsúlyossá tenni, mert bár PC-n az egeres irányítás miatt nyilván könnyebb a célzás, konzolokon néha kész rémálom egy-egy ilyen szakasz. És mikor az ember már huszonhatodszor megy neki, az nem félelmetes, inkább frusztráló. Ezt leszámítva viszont nem tudok másba belekötni. A hangulat bitang erős, a horror maximális fokozaton ég, az ellenfelek ismét kifejezetten groteszkre sikeredtek (a kedvencem továbbra is a tanár néni), a befejezés pedig jókora gyomros. Olyasmi élmény az egész, mintha David Lynch rémálmaiban járnánk, a legvégén pedig még egy kis Cronenberg is befigyelne.
