Valláskárosultak
A címben szereplő Left Behind egy regénysorozat neve, amit bizonyos Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins írtak, és aminek több kötete is megjárta a New York Times bestsellerlistájának élét. Az urak a diszpenzacionalizmus nevű vallási irányzat (hm… szekta?) követői, akik könyveikben érdekesen képzelik az emberiség jövőjét. Szerintük Jézus egy napon magához szólítja az összes rendes istenfélő embert, vagyis a becsületes, vallásgyakorló hívők egyszerűen egyik pillanatról a másikra eltűnnek a Föld színéről. A hátrahagyottak – ezt jelenti a „left behind” magyarul – egyik fele a csodatétel hatására buzgóbban kezdi imádni az Urat (Tribulation Force néven futnak), másik részük elfordul tőle (ők a Global Community Peacekeeper). Hogy bonyolultabb legyen a helyzet, a színen feltűnik az Antikrisztus is, és kedélyes vallásháború kezdődik: sátánisták és keresztények csapnak össze az igazi jók által hátrahagyott Földért (vagy legalábbis New Yorkért, ahol a program játszódik). Ebből az alapsztoriból akár jó játékot is ki lehetett volna hozni (elvégre a mitológia alapban népszerű a játékosok körében), de az Eternal Forces messze a legborzalmasabb real-time stratégia, amit valaha láttam. Nem elsősorban azért, mert vallásos – azért, mert egyszerűen rossz.
Hívő szóra
Gyakorlatilag nincs olyan eleme a játéknak, amit a fejlesztők tisztességesen elkészítettek volna. Már a nyersanyagkezelés el van baltázva. Az addig rendben volna, hogy kaját étteremből, kávézóból nyerhetünk, pénzt pedig bankból, és előbbi egységeink etetésére szolgál, utóbbi pedig épületeink és fejlesztéseink költségeit fedezi. Olyat is láttunk már, hogy bizonyos birtokolt épületek függvényében alakul a maximális egységszám. A legfontosabb erőforrás, a hit viszont példátlanul dilettáns módon, nem a játékkészítés kívánalmait, hanem a vallási ideológiát szem előtt tartva került az Eternal Forcesba, és ez önmagában elég volt ahhoz, hogy elrontsa a játékmenetet. Minden egység rendelkezik hittel, értéke 1-től 100-ig terjedhet. Ha ez legalább 60, az adott egység a Tribulation Force tagja, ha 40 alatt van, akkor a GCP szimpatizánsa, 40 és 60 között semleges járókelő. Ebből következik, hogy minden egységünknek legalább 60-as hittel kell rendelkeznie – ezt pedig nem könnyű szinten tartani, mert a hitünk lassan, de folyamatosan csökken, és csak az egységek imádkozás képességével lehet növelni. Ez azt jelenti, hogy bármit teszünk is a játék során, állandó és idegesítő melléktevékenységünk lesz, hogy néha minden egységgel imádkozunk egyet. Szép sulykolás, gratulálok a készítőknek. Különösen ajánlatos hőseinkkel ájtatoskodni, mert ha az ő hitük 60 alá esik, az éppen játszott küldetés véget ér.
Nincs térítésmentesség
Hogy még nehezebb legyen a dolgunk, hadviselésünk a GCP ellen nemcsak fizikai, de szellemi síkon is folyik. Előbbire katonáink szolgálnak, utóbbira térítőink és kóristáink. A térítők semleges egységek hitét tudják 60 fölé vinni (és így a Tribulation Force tagjává avatni), a kóristák pedig területre ható, de kevésbé hatékony formában űzik ugyanezt. Mivel a GCP-nek is megvannak a maga énekesei, hitünket ők is veszélyeztetik. Az állandó imádkozás mellett tehát folyamatos oda-vissza térítgetés folyik, ilyen körülmények között kellene taktikában gondolkoznunk. A bázisépítés szintén szerencsétlen: az épületeket nem gyártjuk, hanem üresen álló létesítményeket foglalunk el. A különböző épületekben más egységeket képezhetünk ki (katonává, énekessé stb.) az oldalunkra állított hívőkből. A probléma az, hogy a játék nem igazán jelzi, melyik ház mire való, az irányítás pedig nélkülöz minden kényelmi szempontot. Ezért minden egyes egységtoborzás, fejlesztés és épületgyártás 5-6 kattintásba fog kerülni. Ez borzalmasan nehézkessé teszi a játék kezelését – legalább annyira, mint a gyatra AI, ami egy kockaházakból összetákolt pályán sem képes arra, hogy végrehajtson egy útkereső rutint.
Theft behind
Aki még meg tudna barátkozni a fentiekkel, azt csúnya meglepetés fogja érni, amikor az első pályán elindul… és meghal (és elkárhozik). A készítők ugyanis – talán a Sátán fattyainak ördögi mivoltát demonstrálandó – rögtön az első térkép utcáit telepakolták GCP-énekesekkel, akik pillanatok alatt leviszik 60 alá a pálya elején kapott hős hitét. Az egyszemélyes játékmód tehát egyáltalán nincs kiegyensúlyozva, a missziók nehézségi színvonala ugrál, csak a küldetéscélok maradnak ugyanolyan fantáziátlanok.
Multiplayerben sem sokkal jobb a helyzet (a már említett irányítási gondok miatt), de itt legalább már játszhatunk a GCP-vel is – kár, hogy mivel az egységei szinte kivétel nélkül megegyeznek a jófiúk alakulataival, semmi nem szól az ellen, hogy multiból is két perc után kilépjen az ember. No és hogy megadjam a kegyelemdöfést: az Eternal Forces rengeteg bosszantó sztereotípiát és demagóg fordulatot használ. Találunk nemi megkülönböztetést (női hívő nem lehet építő, ápoló viszont férfi nem lehet), fajit (a GCP tagjai között feltűnően sok az arab és afrikai név), és egyéb, végtelenül ostoba látásmódra utaló jeleket (a GCP énekesei általában gonosz rockerek). A demagógia pedig a pályák között mutatkozik meg leginkább, a töltőképernyőkön ugyanis a készítők a játékos arcába nyomják magvas gondolataikat („Ne legyetek hátrahagyottak!”), sőt ugyaninnen egy kattintással vásárolni is lehet brossúrákat és CD-ket – tiszta Nyugati téri aluljáró…
A tizenegyedik csapás
Ezt a rettenetet már a kivitelezés sem menthetné meg, de a grafika is illik a játékmenet színvonalához. Már a XX. században is rondának számító, néhány poligonból összerakott, igen csúnya textúrákkal megfestett házak alkotják a pályákat, csak néhány tereptárgy (pl. közlekedési lámpa) értékelhető valamennyire. Az egységek kicsik, és túl kevés fajta van belőlük (élettörténetük szerint elvileg mindegyik egyéniség lenne), a kameramozgás barátságtalan. Mindennek fényében érthetetlen, hogy a program miért tölt legalább kétszer annyit, mint a pár oldallal arrébb ismertetett Marvel: Ultimate Alliance. Talán azért, hogy a játékosnak legyen ideje végigolvasni a töltőképernyők térítődumás brossúráit? A zene és hangok közepesek, tehát a játék legjobban sikerült elemei, viszont mivel nagyon kevés van belőlük, addig ismétlődnek, míg az őrületbe kergetik a játékost. Talán nem meglepő, hogy ezek után nem ajánlom senkinek az Eternal Forcest. Ha film lenne, ez lenne az, amiről az ember tíz perc után kimegy a moziból: minden ízében dühítő, játszhatatlan darab. A játékpiac egzotikus különlegességének indult, de gyakorlatilag bármi mást próbáltok ki helyette, jobban jártok.
A címben szereplő Left Behind egy regénysorozat neve, amit bizonyos Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins írtak, és aminek több kötete is megjárta a New York Times bestsellerlistájának élét. Az urak a diszpenzacionalizmus nevű vallási irányzat (hm… szekta?) követői, akik könyveikben érdekesen képzelik az emberiség jövőjét. Szerintük Jézus egy napon magához szólítja az összes rendes istenfélő embert, vagyis a becsületes, vallásgyakorló hívők egyszerűen egyik pillanatról a másikra eltűnnek a Föld színéről. A hátrahagyottak – ezt jelenti a „left behind” magyarul – egyik fele a csodatétel hatására buzgóbban kezdi imádni az Urat (Tribulation Force néven futnak), másik részük elfordul tőle (ők a Global Community Peacekeeper). Hogy bonyolultabb legyen a helyzet, a színen feltűnik az Antikrisztus is, és kedélyes vallásháború kezdődik: sátánisták és keresztények csapnak össze az igazi jók által hátrahagyott Földért (vagy legalábbis New Yorkért, ahol a program játszódik). Ebből az alapsztoriból akár jó játékot is ki lehetett volna hozni (elvégre a mitológia alapban népszerű a játékosok körében), de az Eternal Forces messze a legborzalmasabb real-time stratégia, amit valaha láttam. Nem elsősorban azért, mert vallásos – azért, mert egyszerűen rossz.
Hívő szóra
Gyakorlatilag nincs olyan eleme a játéknak, amit a fejlesztők tisztességesen elkészítettek volna. Már a nyersanyagkezelés el van baltázva. Az addig rendben volna, hogy kaját étteremből, kávézóból nyerhetünk, pénzt pedig bankból, és előbbi egységeink etetésére szolgál, utóbbi pedig épületeink és fejlesztéseink költségeit fedezi. Olyat is láttunk már, hogy bizonyos birtokolt épületek függvényében alakul a maximális egységszám. A legfontosabb erőforrás, a hit viszont példátlanul dilettáns módon, nem a játékkészítés kívánalmait, hanem a vallási ideológiát szem előtt tartva került az Eternal Forcesba, és ez önmagában elég volt ahhoz, hogy elrontsa a játékmenetet. Minden egység rendelkezik hittel, értéke 1-től 100-ig terjedhet. Ha ez legalább 60, az adott egység a Tribulation Force tagja, ha 40 alatt van, akkor a GCP szimpatizánsa, 40 és 60 között semleges járókelő. Ebből következik, hogy minden egységünknek legalább 60-as hittel kell rendelkeznie – ezt pedig nem könnyű szinten tartani, mert a hitünk lassan, de folyamatosan csökken, és csak az egységek imádkozás képességével lehet növelni. Ez azt jelenti, hogy bármit teszünk is a játék során, állandó és idegesítő melléktevékenységünk lesz, hogy néha minden egységgel imádkozunk egyet. Szép sulykolás, gratulálok a készítőknek. Különösen ajánlatos hőseinkkel ájtatoskodni, mert ha az ő hitük 60 alá esik, az éppen játszott küldetés véget ér.
Nincs térítésmentesség
Hogy még nehezebb legyen a dolgunk, hadviselésünk a GCP ellen nemcsak fizikai, de szellemi síkon is folyik. Előbbire katonáink szolgálnak, utóbbira térítőink és kóristáink. A térítők semleges egységek hitét tudják 60 fölé vinni (és így a Tribulation Force tagjává avatni), a kóristák pedig területre ható, de kevésbé hatékony formában űzik ugyanezt. Mivel a GCP-nek is megvannak a maga énekesei, hitünket ők is veszélyeztetik. Az állandó imádkozás mellett tehát folyamatos oda-vissza térítgetés folyik, ilyen körülmények között kellene taktikában gondolkoznunk. A bázisépítés szintén szerencsétlen: az épületeket nem gyártjuk, hanem üresen álló létesítményeket foglalunk el. A különböző épületekben más egységeket képezhetünk ki (katonává, énekessé stb.) az oldalunkra állított hívőkből. A probléma az, hogy a játék nem igazán jelzi, melyik ház mire való, az irányítás pedig nélkülöz minden kényelmi szempontot. Ezért minden egyes egységtoborzás, fejlesztés és épületgyártás 5-6 kattintásba fog kerülni. Ez borzalmasan nehézkessé teszi a játék kezelését – legalább annyira, mint a gyatra AI, ami egy kockaházakból összetákolt pályán sem képes arra, hogy végrehajtson egy útkereső rutint.
Theft behind
Aki még meg tudna barátkozni a fentiekkel, azt csúnya meglepetés fogja érni, amikor az első pályán elindul… és meghal (és elkárhozik). A készítők ugyanis – talán a Sátán fattyainak ördögi mivoltát demonstrálandó – rögtön az első térkép utcáit telepakolták GCP-énekesekkel, akik pillanatok alatt leviszik 60 alá a pálya elején kapott hős hitét. Az egyszemélyes játékmód tehát egyáltalán nincs kiegyensúlyozva, a missziók nehézségi színvonala ugrál, csak a küldetéscélok maradnak ugyanolyan fantáziátlanok.
Multiplayerben sem sokkal jobb a helyzet (a már említett irányítási gondok miatt), de itt legalább már játszhatunk a GCP-vel is – kár, hogy mivel az egységei szinte kivétel nélkül megegyeznek a jófiúk alakulataival, semmi nem szól az ellen, hogy multiból is két perc után kilépjen az ember. No és hogy megadjam a kegyelemdöfést: az Eternal Forces rengeteg bosszantó sztereotípiát és demagóg fordulatot használ. Találunk nemi megkülönböztetést (női hívő nem lehet építő, ápoló viszont férfi nem lehet), fajit (a GCP tagjai között feltűnően sok az arab és afrikai név), és egyéb, végtelenül ostoba látásmódra utaló jeleket (a GCP énekesei általában gonosz rockerek). A demagógia pedig a pályák között mutatkozik meg leginkább, a töltőképernyőkön ugyanis a készítők a játékos arcába nyomják magvas gondolataikat („Ne legyetek hátrahagyottak!”), sőt ugyaninnen egy kattintással vásárolni is lehet brossúrákat és CD-ket – tiszta Nyugati téri aluljáró…
A tizenegyedik csapás
Ezt a rettenetet már a kivitelezés sem menthetné meg, de a grafika is illik a játékmenet színvonalához. Már a XX. században is rondának számító, néhány poligonból összerakott, igen csúnya textúrákkal megfestett házak alkotják a pályákat, csak néhány tereptárgy (pl. közlekedési lámpa) értékelhető valamennyire. Az egységek kicsik, és túl kevés fajta van belőlük (élettörténetük szerint elvileg mindegyik egyéniség lenne), a kameramozgás barátságtalan. Mindennek fényében érthetetlen, hogy a program miért tölt legalább kétszer annyit, mint a pár oldallal arrébb ismertetett Marvel: Ultimate Alliance. Talán azért, hogy a játékosnak legyen ideje végigolvasni a töltőképernyők térítődumás brossúráit? A zene és hangok közepesek, tehát a játék legjobban sikerült elemei, viszont mivel nagyon kevés van belőlük, addig ismétlődnek, míg az őrületbe kergetik a játékost. Talán nem meglepő, hogy ezek után nem ajánlom senkinek az Eternal Forcest. Ha film lenne, ez lenne az, amiről az ember tíz perc után kimegy a moziból: minden ízében dühítő, játszhatatlan darab. A játékpiac egzotikus különlegességének indult, de gyakorlatilag bármi mást próbáltok ki helyette, jobban jártok.
