Érdekes, ezekre a falakra, ezekre a tárgyakra és bútorokra nem emlékszem. Világítótorony? Egy fiúgyermek, aki otthon aggódik értem? Összecseréltem az életemet máséra? Éppen a főművemre készültem, miért kerültem egy írónő bőrébe? – Teljes tanácstalanság és a becsapottság érzése keveredik bennem, ahogy próbálok utánajárni a dolgoknak, amihez persze jegyzetek és tárgyak rengetegén vezet az út. Ajtókat nyitok, további részleteket fedezek fel, így lassan kezd kirajzolódni valamiféle múlt és háttér azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok valójában, afroamerikai nőként miért kerültem a világítótoronyba. Végül valami bekattan, ahogy üdvözült mosollyal az arcomon leülök egyetlen hű és igaz társam, az írógép elé: írónő vagyok, aki élete főművét óhajtja elkészíteni. És ekkor felvillan a fejemben egy nagyszerű ötlet, egy sötét házról, egy tragikus életű családról, valamint egy férjről, aki festőként a fejébe veszi, hogy megalkotja főművét… csak annyit suttogok, ahogy leütöm az első betűt: fejezd be!
A horror
Ha jól emlékszem, az 1920-as években járunk, de összemosódnak a dolgok, mióta semmi sem úgy történik, ahogy azt elterveztem. Jómagam rendkívül tehetséges művész vagyok, festményeimnek a csodájára járnak akár más kontinensről is, mégis bírósági tárgyalásokra kell járnom. A hétszentségit! De miért? Mert mindent megteszek a jóhíremért és a családért? Bár az asszony elhagyott, amikor késpbb balesetet szenvedett és megégett, ennek ellenére is tárt karokkal fogadtam, hogy gondoskodjak róla. A hangoskodó, állandóan rosszban sántikáló leányunkkal és kutyájával együtt. Akkor miért nem lehet nekem is nyugtot hagyni? De nem baj, csak nyugalom! Most, hogy végre itthon vagyok, és hála az égnek, üres a ház, bezárkózom a műhelybe, hogy befejezzem a magnum opusom. De mik ezek a hallucinációk?! Mi az ott a falon?! Mik ezek a szörnyű zajok, és mit kezdjek ezzel a rengeteg koszos patkánnyal? Mi történik velem? Lehet, inkább színészkednem kellett volna? Mindegy, muszáj dolgoznom, befejezem főművem, és ebben nagy segítségemre áll egy belső hang, mely ütemesen, újra és újra sikoltja a fülembe: FEJEZD BEEEE!
Magnum Opus
Emlékszem, hogy mikor 2015-ben a PC Guruhoz kerültem, néhány hónappal a kezdésem után futott be a Layers of Fear Early Access verziója, ami már akkor elvarázsolt és rabul ejtett. A Bloober Team korábban sem volt ismeretlen számomra, pláne, hogy a Brawl kapcsán nemcsak felnőtt pelenkát, de egy komplett hullazsákot is küldtek a press kit részeként, előző játékukhoz képest pedig, a végül 2016 februárjában elkészült horror-kaland elképesztő minőségi ugrásnak érződött. A Unity motort a kis lengyel csapat olyan érzékkel hajtotta meg, hogy a kész változat valóban művészetnek érződött; a horrorfilmes legenda, Vincent Price orgánumát idéző narrátor hangja telitalálat volt; a zene elvarázsolta a játékost, elképesztő érzelmi és adrenalin löketet adva bizonyos helyeken; és az egésznek volt egy hihetetlen atmoszférája, intelligens stílusa, aminek köszönhetően egy megrázó, kőkemény sztori elevenedett meg… nem a szemünk előtt, inkább az elménkben, a szívünkben és a lelkünkben. A Layers of Fear egy mestermű, olyan játék, amit talán folytatni sem kellett volna, nemhogy remake-elni. Hát nem volt senki a stúdiónál, aki odaállt volna a kollégája elé, aki kitalálta a további lenyúzott bőröket, hogy rákiáltson: Fejezd be!?
Újabb = Jobb?
Merthogy az újabb nem biztos, hogy jobb is. És ez itt, ebben az esetben hatványozottan igaz. Már a Layers of Fear második része sem volt annyira erős, mint az első, de ott még az újdonság varázsa kellő hullámot gerjesztett a hajós kalandnak. A DLC-kre mondjuk, hogy semmi szükség nem lett volna, de más perspektívába hozták a történetet. Oké, ezt mind el lehet fogadni, van értelme. Alapjáraton talán még annak is volna, hogy a régi grafikus motort lecserélve egy szimpla felújítást kapjon a játék, akár csak a jelen generációs konzolokra, amik az eredeti megjelenéskor még sehol nem voltak. De így, ebben a formában nem gondolom, hogy az újrakiadás a játék javát szolgálja.
A Layers of Fear 2023-as változata ugyanis mindenben alulteljesít az elődhöz képest, talán csak két egyértelmű pozitívumot tudok mondani. Az első, hogy egyben megkapjuk a teljes szériát, az első résznél több szemszögből megnézve a történéseket, hogy mi is történt a családdal, míg a második az, hogy kevesebb fiókot kell húzogatni, kevesebb szekrényt kell nyitogatni. Megjelenésének idején a Layers of Fear-t a rossznyelvek sétaszimulátor helyett már fiókhúzó-szimulátornak hívták, ami valahol jogos volt, de azért a Bloober Team alkotása sokkal többet jelentett ennél, lényegében megteremtve a zsáner egyik legjobb képviselőjét, miközben a fejlesztők a klasszikus horror stílusában is maradandót alkottak. Ehhez képest, hiába az Unreal Engine, hiába jobbak az effektek, annyival azért nem szebb a végeredmény, cserébe viszont rengetegszer lezuhan a képfrissítés. Rengeteg elem ki lett cserélve, a játékmenetet is számos változás érte, több jumpscare-t és menekülős szekvenciát hozva a végigjátszásba, feleslegesen kitörölve jól működő jeleneteket vagy éppen megoldásokat. A vége felé még egy olyan bugba is belefutottam, ami miatt nem tudtam továbbhaladni.
Emiatt és úgy összességében sajnos csalódottan álltam fel a játék mellől. Nem azért, mert kifejezetten rossz, bár a képfrissítési problémák azért elég zavaróak, ahogy az elakadás sem volt kellemes. Inkább csak mindig úgy gondolom, hogy felesleges úgy leporolni valami klasszikust, hogy a végeredmény igazából nem tesz hozzá az eredetihez. Itt ugyan némileg kiegészíti új történeti szállal, de maga a Layers of Fear-élmény az én szememben csorbult. Nem borzalmasan, de észrevehetően. Ami azért kellemetlen, mert eredetileg szerintem tényleg egy mesterműről volt szó, egyedi látvánnyal és hangulattal, különleges történettel és játékmenettel, amit ezúttal nem sikerült megismételni. Biztosan lesz, akinek az új változat is bejön – aki ugyanúgy vagy jobban élvezi a 2023-as verziót, mint a 2016-ost, de az nem én leszek. Én már engedtem a hangoknak, és a magnum opus-t évekkel ezelőtt befejeztem.
