Bár sose szálltam volna arra a bárkára! Visszagondolok és látom a villámok cikázását, hallom a hajótest reccsenését, érzem a hideget az arcomon, a testemen, ahogy az átázott ruháim húznak le a mélybe. Aztán már csak a néma csend és a sötétség maradt. Meg a hideg. Az átkozott hideg! Nem tudom mennyi idő telhetett el így, lebegve a fagyos ürességben, ahogy azt sem, hogy miképp kerültem erre a zöldellő mezőre. De egy biztos: van igazság az énekekben. Innen is látom a kilenc világot összekötő kőrisfát, Yggdrasilt. Az öregek azt mondják, a halál csak valami új kezdete – efelől most bizonyosságot szereztem. Azt is mondják, minden kezdet nehéz... és valami azt súgja, ebben sem tévednek. Főleg, ha az énekek is mindenben igazat mondanak.
Egy új kezdet
Hogy a Valhallába kerülhessen, egy viking harcosnak csatában kell elesnie. Mint kiderült, hősnőnknek, Thorának nem ez jutott osztályrészül, a tenger vetett véget életének. De kapott még egy esélyt, hogy bizonyítsa rátermettségét és Odin seregéhez csatlakozhasson, hogy majd kivehesse részét a végső küzdelemből, ha eljő a világvége, Ragnarök. Mindehhez nem kell mást tennie, mint összegyűjteni öt pár rúnát, ezekkel megnyitva a kaput öt Jötünhöz, hogy nemes küzdelemben legyőzze őket, majd végül Odinnal is szembeszálljon. Az út során eszére, bátorságára és erejére, no meg irgalmatlanul nagy kétélű baltájára hagyatkozhatunk – ez utóbbi méretéből adódóan nem túl elegáns és nem túl gyors csapkodásra alkalmas csupán. Az óriások mindegyike egy-egy archetípust személyesít meg, a természetet és a négy elemet (tűz, víz, föld, levegő), az birodalmaikat fogjuk bejárni, amiben a térkép csak hozzávetőlegesen ér valamit, hiszen saját pozíciónkat nem mutatja, a meglátogatható helyszínek csak megtalálásuk után kerülnek rá, így nyújtva némi támpontot a tájékozódáshoz. Ilyen nevezetes helyek a gyógyító és képességeinket újratöltő kutak, illetve az életerőnk csíkját növelő aranyalmákat adó fák. Ezekből minden területen egy van elhelyezve, előre csupán a rúnák és az oltárok vannak jelölve, ha ez utóbbiakat felkeressük, az istenek is áldásukat adják küldetésünk teljesítésére. Jóakaratuk plusz képességekben öltenek testet. Ilyen a gyógyítás, a sprint, vagy éppen a rövid ideig tartó sérthetetlenség – és bizony mindnek hasznát fogjuk látni, az előttünk tornyosuló kihívás ugyanis egyenesen arányos a Jötünök cseppet sem apró termetével. Mondhatnánk azt is, hogy gyakorlatilag azonos is velük, hiszen ellenfelekkel csak elvétve (szám szerint két területen) fogunk találkozni, akkor sem jelentenek túl nagy fejfájást, csupán ha óvatlanok vagyunk.
Ezzel el is értünk a játék legszembeszökőbb hibájához: sok az üresjárat. Hosszú szakaszokat csak caplatással töltünk, itt-ott megspékelve némi környezeti veszéllyel, amiknél csupán jól kell időzítenünk – a játék jelentős részét az éppen bebarangolt terület felderítése teszi ki; a másik felét meg a skandináv titánok leveréséhez szükséges többszöri nekifutás. A hatalmas termetű óriások legyőzése önmagában is hosszú folyamat, részben szívósságuk, részben az egyre nehezedő támadási mintájuk miatt, az elkerülhetetlen újrakezdés minimum háromszorosára nyújtja a csépelésükkel töltött időt. Ellenpontként azoknak, akik fogékonyak az ilyesmire, netán jártasak az északi népek mitológiájában, a jóformán eseménytelen szakaszokat feldobja az elénk tárt világ, és annak megvalósítása: bármerre fordulunk, kimondva-kimondatlanul szembe jönnek a mondák helyszínei és szereplői. A látottak nagy részét Thora kommentálja, saját anyanyelvén megszólalva, angol felirattal – így ismerjük meg számos egyéb mellett a teremtéstörténetet, az istenek születését, illetve hősnőnk szomorú történetét, családi tragédiáját is. Túlságosan részletekbe menően azért nem nyerünk bebocsájtást az Edda-énekekben megírt történetekbe (nem, nem Pataki úr műveiről van szó, tessék utánajárni), csupán a felszínüket súrolja a narratíva, ami arra talán épp elég, hogy az érdeklődést felkeltse északi testvéreink mítoszai iránt.
Jötün, láttunk, visszamennénk...?
A játékban a bejárható területek, az ellenfelek animációinak minden egyes képkockája kézzel rajzolt és nagyon egyben van, a művészeti dizájnról süt a gondoskodó szeretet és rajongás, amivel megalkották a mondák világát. Egyes helyszínekre elérve a kamera eltávolodik, grandiózus kilátást nyújtva, így éreztetve velünk, hogy valójában mennyire apró és jelentéktelen hősnőnk. Ugyanezt élhetjük át, amikor a Jötünök életre kelnek: Thora egyiknek sem ér fel akár a bokájáig – pedig emberi léptékkel mérve ő maga sem aprócska termet – annál nagyobb a dicsőség, amikor legyőzzük őket. Emlékezetes pillanatokból és helyszínekből is akad szép számmal, személy szerint a befagyott tó jegén sasszézva-csúszkálva páni félelemmel töltött el, amikor először hosszabb távot megtéve a síkos felületen egy méretes sötét árny suhant át alattam. Hiába fogadtam meg, hogy nem lépek le a kellemesen ropogó, biztonságot adó hóról, rá kellett döbbennem, hogy muszáj lesz. Amikor először megmutatta magát az árnyék tulajdonosa, az valami olyan volt, amit nem felejtek el egy jó darabig. Ehhez az élményhez nagyban hozzájárulnak a mesterien alkalmazott hangok, az óriási lények támadásait kísérő effektek membránszaggatóak, velőtrázóak. A csendesebb, bolyongással töltött szakaszokat lágyabb, atmoszferikus zene kíséri, míg a harcok alatt kellően epikus szólamok csendülnek fel.
Mindent összevetve, a Jotun egy jó alkotás, de hiányosságai rányomják bélyegüket a játékélményre: egyes szakaszokon az akció teljes hiánya, majd az azt követő kiugró nehézség nagyon rossz „ritmust” eredményez, személy szerint csak kis részletekben, pályánként haladva találtam fogyaszthatónak. Részben talán azért is tettem ezt, mert a hosszú totyogós szakaszok, majd a többszöri nekifutást igénylő, embert próbáló megmérettetések ellenére a játék rövid. Ha képzeletben besűrítenénk az egészet, meghagyva a látványosabb részeket, az egyetlen logikai feladványnak nevezhető feladatot, valamint a harcokat, a „valós” élményt adó játékidő jó szívvel egy vagy két órára tehető. Ezt sikeresen kitolták öt-hat óra hosszúra, már ha minden almát is meg akar találni az ember és ez nem sikerül első áthaladás során. És akkor még nem is említettem, hogy Thora is csak kényelmes tempóban, döcögősen kocog. Elhiszem, hogy nehéz az a balta meg a sisak is nyomja a fejét (amilyet a vikingek nem is viseltek ugye), a túlvilági lét vállára nehezedő súlyáról nem is beszélve – de amikor a sokadik lifthez/hídhoz/tutajhoz igyekeztem és közben nem történt semmi, netán már jártam arra, azon kaptam magam, hogy unatkozom és jobb híján már számolom a viking harcos tompán puffanó lépéseit. Paradox módon tehát azzal igyekeztem kompenzálni a rövid játékélményt, hogy napokon át elhúztam a végigjátszást, amiben elsősorban az zavart, hogy a kevéske (de annál emlékezetesebb) tartalmat a fejlesztők is elhúzták a sok üresjárattal... elnyújtottam azt, amivel az a legfőbb bajom, hogy el van nyújtva.
