Dacára szimpatikus és megnyerő személyiségének, Joe Dangerrel igen nehezen haverkodtam össze. Ennek oka egyrészt a róla elnevezett játékok irányításában, másrészt azok műfajában rejlik: az előbbire később még visszakanyarodok, utóbbiról pedig elég annyit tudni, hogy egy, a Trials, illetve az Elasto Mania nyomvonalán haladó ügyességi performanszt kellett pontoznom a rendelkezésre álló két oldalon, mely műfajban azonban képességeim enyhén szólva is szerénynek mondhatók.
A játékidő első két órájában így a vérnyomásom nagyjából a Super Meat Boy gerjesztette (felettébb magas) értéket verdeste, de ahogy szép lassan ráállt a kezem a nyaktörő figurák kivitelezéséhez szükséges gombokra, egyre jobban kezdtem élvezni a PC-re kicsit megkésve berobogó dupla turnét. A Hello Games ugyanis nem siette el a portolást (a Joe Danger első része majdnem pontosan három éve jelent meg konzolon), cserébe viszont alaposan kibővítette mindkét epizód versenynaptárát.
Öreg csóka nem csicsóka!
Aki ismeri a fentebb emlegetett motoros ügyességi címeket, valószínűleg sejti, miről is szól a fess úriember játéka, amennyiben viszont nem ez lenne a helyzet, hadd foglaljam össze röviden. A Joe Danger (és folytatása) egy ügyességi elemekkel gazdagon tarkított járműves platformer, melyben célunk, hogy hősünket minél stílusosabban és minél nagyobb nézői ováció közepette tereljük a 3D-ben pompázó, de (az alkalmankénti sávváltást leszámítva) két dimenzióban bejárható akadálypályák végére. Ez természetesen nem egyszerű feladat, amellett ugyanis, hogy a karriermódban előrehaladva a pályák egyre hosszabbá és nehezebbé válnak, néha fix feladatokat is teljesítenünk kell rajtuk (úgymint ellenlábas kaszkadőrök leverése, dinótojások [!] vagy épp atomrakéták [!!] összetörése, stb.), de emellett a nézőket szórakoztató kaszkadőrfigurákra és karóránkra is ügyelnünk kell – jó pontszámot ugyanis csak akkor kapunk, ha sokat figurázva és relatíve gyorsan tépünk keresztül a terepen.
Ha viszont mindez még nem lenne elég, ott vannak a csillagok is, a játék kvázi „valutája”: a fentiek mellett ugyanis minden pályához tartozik néhány opcionális (és nyaktörő) feladat, melyek teljesítése után csillagokat kapunk. Noha ezek begyűjtése kezdetben nem kötelező, a karriermód újabb pályáit egy idő után csak adott számú csillag leperkálásával oldhatjuk ki, a szólómód kivégzéséhez így mindenképp neki kell feküdnünk a pályaspecifikus céloknak is (ami lehet a pályaidő megdöntése, az összes felszedhető bónusz begyűjtése, vagy épp az összes lehetséges kaszkadőrmutatvány bemutatása).
Versenypálya, filmkamera
Mindez egy első olvasatra talán bonyolultan hangzó, de élesben felettébb pörgős és szórakoztató ügyességi játékban ölt testet, főleg a The Movie alcímet kapott folytatásban. Bár a játékmenet alapjai mindkét részben megegyeznek, maga a koncepció a Joe Danger 2-ben forr ki igazán, ahol az első etapból érkező motoros figurázás mellett sítalpakon, hórobogón, csillében ülve, vagy akár jetpackkel a hátunkon száguldhatunk át a James Bond- vagy épp Indiana Jones-filmeket parodizáló forgatási helyszíneken.
Izgalmakban, ugratásokban és rosszabb esetben hatalmas taknyolásokban tehát nincs hiány, a mutatványozás pedig a karriermód kimaxolásával sem ér véget, mivel mindkét részben bőven van mit csinálnunk a főszálon kívül is. A profik a Deleted Scenes, illetve az Ultra Hard menüpontok lelátogatásával egy sor, a karriermód terepeinél lényegesen szadistább pályán növelhetik a vérnyomást és a percenként elhangzó káromkodások számát; a szocializálódó kaszkadőrök a kétfős (illetve a második részben max. négyfős) lokális multiban üthetik ki egymást a nyeregből; a kreatív motorosok pedig a viszonylag könnyen kezelhető pályaszerkesztőnek örülhetnek, mellyel némi gyakorlás után könnyen elkészíthetik (majd a Steam Workshop integrációnak köszönhetően egyszerűen meg is oszthatják) saját kaszkadőrpályáikat, illetve forgatási helyszíneiket.
A PC-s változatban mégsem ezek, hanem a vendégszereplők a legpoénosabbak, a Joe Danger 2 extra helyszínein ugyanis a címszereplő kaszkadőr mellett a Team Fortress 2 szereplőgárdája, illetve a Minecraft kockavilága is beugrik némi kék-zöld foltokkal járó vendégszereplésre – mit ne mondjak, nehezen bírtam ki röhögés nélkül, mikor a monocikliző piros kémmel kellett lenyomnom egy különösen szemétre sikerült pályát, vagy épp a Minecraft kockahősével kellett tekegolyót (!) játszani.
Elvétett ugrató
A produkció persze a fentiek ellenére sem lett tökéletes, még ha összességében nincs is gond a jegyár kicsengetése után kapott attrakcióval – az összhatást mindössze pár apróbb hiba és átgondolatlanság rontja, de egyik sem okoz durrdefektet az ugrató előtt.
Ezek közül az első (mint a jó memóriával megáldott olvasók talán már sejtik) a cikk elején pedzegetett irányítás. Bár Joe-val a tasztatúrát használva sem lehetetlen légpiruettezni, azért érezhető, hogy a játékot eredetileg kontrollerre tervezték, az egyébként átállíthatatlan billentyűzetkiosztást ugyanis erősen szokni kell – illetve kőkeményen memorizálni is, mivel a játék HUD-ja billentyűzet és egér használata esetén is következetesen a kontrollerek gombjait emlegeti verseny közben, amitől azért diszkréten falra tudok mászni.
A HUD-dal mondjuk nem ez az egyetlen gond, nem klappol az információfolyam a csillagoknál sem, a töltőképernyőt leszámítva ugyanis jóformán sehol sem jelzi a program, hogy mit kell tenni egy adott pályán azok begyűjtéséhez. Meggyűlt viszont a bajom a sávváltó oszlopokkal is, mivel azoknál meg ránézésre sosem derül ki, hogy felfelé vagy lefelé terelik-e tovább a játékost (ami azért zavaró, mert a két irányt két külön gombbal kell aktiválni).
Érdekes a nehézségi görbe is: bár a karriermód pályáival ezen a téren nincs gond (jó tempóban emelkedik a kihívás mértéke), az első rész oktatófejezeteit enyhén félrelőtte a Hello Games, egyrészt mert a tutorial pályákon kapott instrukciók (finoman szólva) nem valami informatívak, másrészt pedig mert az oktatószintek groteszk módon érezhetően nehezebbek, mint a karriermód első két pályacsokra. Épp ezért mindenkinek ajánlom, hogy a betanítómód csillagait a kampány első két fejezete után próbálja csak meg bezsákolni – remélem, ezzel elkerülitek azon frusztráció okozta sírógörcsöt, ami engem abszolút kezdő szelíd motorosként a tutorialt tolva ért (na jó, nyilván túlzok, elvégre az igazi férfiak nem sírnak).
A technológiai oldalon szerencsére komoly problémákat nem tapasztalni: a képi világ és az animációs filmekre hajazó grafika aranyos (bár nem értem, miért kell neki minimum DX10-kompatibilis VGA), a zenei aláfestés viszont egyszerűen frenetikus: a Hello által licencelt KPM-nóták fergetegesen jól illenek a '70-es éveket idéző akadálypályákhoz, forgatási helyszínekhez, és persze öreg bútordarab hősünkhöz is – kár, hogy játékonként nem futotta több zeneszámra.
Feelgood adrenalin
Joe Danger tehát PC-n is zajos sikert aratott a turnéjával, még ha a versenyhétvége nem is mentes a szervezési hiányosságoktól. Az ál-3D-s kaszkadőrlét egyszerű, ámde tartalmas és szórakoztató, a PC-exkluzív bónuszok poénosak és kellemesen kibővítik az alapjátékot, a tutorialt kivéve jól belőtt nehézségi görbe és az Ultra Hard mód pedig mindenki számára megfelelő kihívást nyújt (illetve enyhe frusztrációt, amíg rá nem áll a kezed a billentyűkre, vagy elő nem veszel egy kontrollert). Nevéhez hűen veszélyesen addiktív játék – ha nem irtózol az ügyességi platformerektől, érdemes kipróbálnod!
