Véreres kő
Így történt a legújabb James Bond-játék végigjátszása során is, ami nagyjából olyannyira eredeti, mint a kínai piacon vásárolt Gucci táska. Mert milyen is az új James Bond? Nos, fogunk egy sima TPS-t, amibe belepakoljuk az elmúlt 5 év hasonló játékainak főbb ismérveit, aztán megfűszerezzük holmi autóversenyes próbálkozással, az egészet összecsomagoljuk, hogy végül egy óvódásszintű nehézségre belőve 5 órányi játékkal ajándékozhassuk meg a szerencsétlen vásárlót. De persze ez nem feltétlenül a készítők hibája, ők csak alkalmazkodnak a mai trendekhez, szinte megszakadtak, annyira igyekeztek élvezhető játékot összedobni nekünk, csak persze arra még ők sem jöttek rá, hogy kreativitás nélkül mindez nem megy. Na de lássuk a konkrét játékot, miről is van szó? Mint említettem, egyszerű nézd-a-hátam-szerű akciójátékot kaptunk, amelynek főhőse a jól ismert duplanullahetes ügynök, aki az előbb lő, aztán kérdez módszerével vág utat magának terroristák és ártatlan civilek holttestein keresztül (az év végi prémiumért mindenkinek keményen meg kell dolgoznia). A játék egy jól felépített fedezékrendszer köré építi a főbb elemeket, tehát különféle tereptárgyak mögé, épületek sarkára, ablakpárkányok alá tapadva kell ellenségeinket hidegre tennünk. Arzenálunkat egy maroklőfegyver és valamilyen automata gépkarabély, távcsöves vagy sörétes puska, illetve gránátvető teszi ki, összesen 15-féle halálosztó eszközzel találkozhatunk a játék során.
Alapvetően két jól elkülöníthető részre bontható a játék TPS része. Az egyik, amikor még lopakodva megközelítjük a rosszfiúkat. Ilyenkor közelharcot folytatva hatástalanítjuk őket, majd amint észreveszik az első hullát, vagy meglátják Craig bácsi semmitmondó, bamba arckifejezését, ahogy kikacsint egy hordó mögül, hogy megnézze, mikor lőheti már fejbe a következő delikvenst, elindul a fegyverropogás, felcsendülnek a jól ismert hangszerekkel komponált James Bond-zenék nevezetes taktusai. A játék főképp lövöldözésből áll, normál fokozaton szinte nincs is más dolgunk, mint vadkacsavadászatot rendezni az ostobán felénk rohanó vagy épp egy fedezék mögül ki-kihajoló kíváncsi fejek szétdurrantásával. Egyébként vér nincs, csak valami sárga folyadék prüszköl kifele találatonként, mintha náthás alien-hordára vadásznánk, de persze ez legyen a legnagyobb gondja a játékosnak, erőszakos játékból így is van bőven. Visszakanyarodva az akcióhoz, néhanapján azért látványos verekedésekbe (akarom mondani verésekbe, a 007-est nem lehet megütni) keveredik hősünk, melyek fel-feldobják az amúgy halálosan unalmas lövöldözős részeket. Ez nagyjából úgy zajlik, hogy amint pár lépés távolságra kerülünk ellenfeleinkhez, egy gombnyomásra elkapjuk őket. Ezután fojtunk, térdünkre húzzuk a fejüket, gigán csapjuk őket, lerúgjuk a tetőről, egyszóval „barátságos módon” kivonjuk őket a forgalomból. Sok esetben ezeket a támadásokat megtehetjük anélkül, hogy kirobbanna a hepaj (stealth takedown), de többnyire sarkok mögül felbukkanó, keresésünkre induló fegyveresek lesznek az áldozataink. Nehezebb fokozaton érdemes erőltetni ezt a közelharcot, ugyanis minden egyes takedown után focus-fire pontokat kapunk, melyekből legfeljebb három lehet a tarsolyunkban. Azért mondtam, hogy nehezebben, mert közepes fokozaton nem sok értelme van ezeknek, hiszen ekkor a kihívás szintje a kenyérvajazáséval egyezik, de ha kedvünk szottyan, és nagyon unjuk már a célozgatást, ezeket a focus-fire pontokat ellőve megállíthatjuk az időt, s egyetlen lövéssel kivégezhetjük áldozatainkat. Ha ismerősen hangzik mindez, de nem tudod hova tenni a dolgot, akkor hadd emlékeztesselek a Splinter Cell Conviction játékra, amelyben egy az egyben megtalálható volt ez a rendszer.
Telefonnal a terrorizmus ellen
Na persze nem igazi kém, akinek ne lenne legalább egy kémkütyüje a golyóstollába építve vagy az alsógatyájába varrva. Jelen esetben ez a tárgy Bond okostelefonja, aminek segítségével biztonsági ajtókat nyithatunk ki, kamerákat hatástalaníthatunk (ezekből három található az egész játékban), valamint néhanapján még ujjlenyomatot vagy hangokat is rögzíthetünk. Sajnos Angry Birds vagy Cut the Rope nincs rajta, így kénytelenek vagyunk több időt eltölteni a Blood Stone-ban, amit rettentően sajnáltunk. Persze ezt a telefont is csak az adott helyen használhatjuk, ahol a játék megköveteli azt, ilyenkor látványosan villog is a Smartphone felirat a képernyő jobb alsó sarkában, nehogy végérvényesen elakadjon szerencsétlen játékos, s lemaradjon a szuperizgalmas történet végéről.
Mini Project Gotham Racing?
Talán már említettem, hogy nagyjából 5 óra játékidőt tartalmaz a Blood Stone, amiből legalább egy órát autókázással fogunk tölteni. Mivel a készítők a Project Gotham Racing című autós játékaikkal már alkottak valami értékelhetőt a múltban, így reményteli várakozással ültünk a volán mögé. Igazából lehet, hogy épp ez volt a baj, és túl sokat vártunk az üldözéses részektől, ugyanis nagyot csalódtunk ebben is. A dolog lényege, hogy a rosszfiúk minden pálya végén meglógnak valamilyen járművel, mi pedig pattanhatunk a DB9-es Aston Martinunkba, vagy amit épp találunk, s üldözőbe vehetjük őket. Az irányítás nagyjából az elmegy szinten mozog, bár érezhető, hogy a fizika törvényei valahol a mátrixon kívül maradtak, s gyakran nevetséges módon pattintjuk le kocsink orráról az elénk tévedt polgárokat. Az üldözéseknek csak folyamatos bénázásunk vethet véget, na és persze amint eljutunk a pályának a végére, ugyanis az üldöző mindig biztosítja, hogy ne legyen túl nagy távolság köztünk és közte (magyarán lassít, ha nagyon lemaradnánk).
To be continued… Jaj, ne!
Nem beszéltünk még a játék grafikájáról, de igazából nincs is mit mondani róla, mert olyan, mint maga a játék: van, de észre sem vesszük. Nem nyújt semmilyen extrát, nincsenek látványos helyszínek (leszámítva amikor autóval üldözünk egy vonatot Szibériában), semmi DirectX 11-es megoldás vagy akár egyszerű vetettárnyék-kezelés. A legtöbb energiát valószínűleg a karaktermodellek mozgásába fektették a készítők, ezekre egyáltalán nem lehet panasz, főképp ha megnézzük, milyen sokoldalú is tud lenni a mi Jamesünk, ha tenyéréllel kell valakit hatástalanítania. A zene hasonlóan monoton és unalmas, mint a látvány, néha pedig még az is előfordul, hogy beragad, amin csak az újratöltés segített. Nem mondom azt, hogy a Blood Stone a világtörténelem legrosszabb játéka, ugyanis egyszer végigjátszható, de az ultrarövid játékidő, az unalmas játékmenet és az eredetiség teljes hiánya miatt nem tudunk magasabb százalékot adni neki, mint amit az értékelődobozban láthattok.
