A „ma is tanuljunk valamit” jelmondattal egy kis mitológiával kezdünk, persze szigorúan rövidre fogva: Ixión a görög mitológia egyik kevésbé ismert alakja, királyi sarj, aki Zeusz feleségére, Hérára vetett szemet. Ám a főisten ködből alkotott egy képmást, így Ixión vele hált, és ebből a frigyből született Kentaurosz; mikor pedig Ixión kérkedett hódításával, büntetésül az alvilág mélyén, egy örökké forgó tüzes kerékhez kötve kell szenvednie az idők végezetéig. Vidám felvezető lett ez így az elejére, nagyjából annyira, mint amennyire a görög király nevét viselő játék története. Az események középpontjában a Dolos megavállalat áll – melynek neve szintén a görög mitológiából ered, ő Prométheusz tanonca, a csalárdság szelleme, a Hazugság hitvese –, valamint a cég gigantikus űrhajója, a Tiqqun – amelynek etimológiája viszont már egy olyan nyúlüreg, amibe fél sorban nem ugranék bele. Lényeg a lényeg, az emberiség megásta saját sírját, menthetetlenül szétbarmolta a Földet, a Dolos megavállalat vezére pedig a bolygó elhagyásában látja a jövőt. Ehhez kell a gigászi kettő-az-egyben űrállomás-kolonizáló hajó, melyet egy új technológia, a VOHLE hajtómű repít az Alfa Centauri felé.
Űrodüsszeia 2022
Az előkészületek során elsajátítjuk a játék alapjait, majd a rajttal együtt sikeresen magunkkal rántjuk a Hold nagyjából egynegyedét is, ami végleg megpecsételi a Föld sorsát. Hogy szabotázs történt, vagy véletlen meghibásodás, azt még nem tudjuk, de sem térben, sem időben nem oda érkeztünk, ahova szerettünk volna… Ja, és persze az ugrás következtében a hajtómű tönkrement, a hajó szerkezeti integritása is meggyengült, így folyamatos javításokra szorul. Ilyen vidám kezdetek után talán kezd ismerős lenni az alapfelállás: itt a világvége, legjobb tudomásunk szerint mi vagyunk az emberiség utolsó hírmondói, ráadásul egy olyan helyen, ahonnan nincs menekvés. Ezt a kulimászt kell menedzselnünk az űrállomás főnökeként, lehetőleg úgy, hogy ne a lakóink túlórája legyen túl sok, és persze legyen mit enniük. Na és persze megoldást kell találnunk a nyakunkba zúduló egyéb problémákra is: a széthulló állomás folyamatos karbantartására; a gazdálkodásra a szűkös hellyel, korlátozott nyersanyagokkal és kevés munkaerővel; a túlélők keresésére és a térhajtómű kijavítására.
Bizony, ez eddig teljesen olyan, mint a Frostpunk, melynek mostanság elég sok hasonmása látott napvilágot (legutóbb például a Floodland) – de ezt most nem negatívumként kell érteni, mert az alapkoncepció hasonlóságai mellett a kivitelezés fantasztikusan sikerült. A részletesen kidolgozott háttér, a lebilincselő narratívára felfűzött események sora, a roppant hangulatos körítés már önmagában elég ahhoz, hogy az embert a képernyőhöz szögezze. Az Ixion hangulatát és vizualitását kicsit a Homeworld-játékokéhoz tudnám hasonlítani, csak itt nem háborúba megyünk nomáddá lett népünkkel.
Válságkezelés
Az állomás külső és belső terének kipofozása során hat szektort nyithatunk meg, minden egyes újabb szakasz pedig további terhet ró a már eleve megfeszített és precízen kiszámolt készletgazdálkodásunkra. Amellett, hogy az állomás integritását is csökkenti, amivel még több javításra van szükség, magyarán még több nyersanyagot kell elégetnünk az életben maradáshoz. Persze minden új szektorban csupán minimális mennyiségű építőanyag áll rendelkezésünkre, ami nagyjából arra elég, hogy beindítsuk az alapvető szükségleteket: raktározás, élelemellátás, lakhatás. Folyamatosan biztosítanunk kell a nyersanyagtermelést, mely csak az űrbőn lehetséges, aszteroidabányászat és felfedezések útján.
Ezzel pedig el is jutottunk flottánkhoz, mely hajóinak fogadásához dokkokat kell építeni, és nem árt az sem, hogy tudjuk is, hogy hova kell őket küldeni, és szondákat is kell gyártanunk egy másik épületben. A bányászhajók által kitermelt alapvető nyersanyagokat (vas, szén, szilícium, jég és hidrogén) azután a szállítóhajók hozzák az állomásra, ahol üzemek alakítják át felhasználható formába. A nyersanyagokat a szektorok között egy ügyes rendszer segítségével oszthatjuk szét, meghatározhatjuk, hogy hol, miből, mennyit tartsanak készleten, és hova szállítsák a fölösleget. Ennek egyetlen hátránya, hogy minden nyersanyag raktározására külön épületet kell fenntartanunk, és például szenet nem vihetünk egyik szektorból a másikba anélkül, hogy ott ne tudnánk elraktározni – még akkor sem, ha egy gyárunk amúgy azonnal fel tudja használni.
És nagyjából itt jön képbe a következő akadály, mert korlátozott létszámú állomásunkon nincs elegendő ember mindennek ellátására, úgyhogy kutatóhajókat kell a krio-tartályok, elhagyott állomások és miegymás felderítésére küldenünk. Itt különféle kisebb kalandokat menedzselhetünk, és időnként döntünk a továbbhaladásról: például egy jégbe zárt ajtót berobbantunk, vagy inkább meghekkeljük a fűtőrendszert? Mindegyik más-más jutalommal, vagy urambocsá katasztrófával fenyeget, de csak így van lehetőségünk lakosságunk növelésére. Ezzel azonban újabb problémába ütközünk, mert az egyre dagadó létszámot hatékonyan ellátni egyre nehezebb feladat, így a kutatásba is energiát kell fektetnünk, az új épületek felhúzásához pedig újabb, nagy halom nyersanyagra van szükség. És akkor ebbe az ördögi körbe még a sztori is beleszól, ami folyton hajt előre, egy új naprendszer kolonizálása felé.
A zűr a legvégső határ
Hogy ez sikerül-e, az csak rajtunk áll, de utunk egyre nehezedik, miközben egyre több rejtély kerül az utunkba, ahogy megpróbáljuk kigubancolni magunkat a tér és az idő kusza fonalgombolyagjából. A hasonlóságok a műfaj nagy öregjével tagadhatatlanok, bár az összkép nem ér fel mindenben annak szintjére – eleve maga a játék is valamivel könnyebb, és bár zenéje kiváló, nem olyan zseniális, mint a Frostpunk hanganyaga. Emellett szerencsére az Ixion egy kicsit túl is mutat rajta, és hozzáteszi a maga részét, hogy egy új, frissnek ható kalandnak érezhessük, és ez a lényeg.
