A játékot 2011-ben kezdte el fejleszteni Colin Northway feleségével való világjárása során. Az utazás közben ismerkedett meg a játék grafikai kivitelezőjével, Thomas Shahannal, akivel két év fejlesztés után fejezték be a művet. Az árnyékok és testek kidolgozottságából, illetve a karakter mozgásából első ránézésre legtöbben nem is gondolnánk, de egy flashjátékról van szó, amely 2013 elején jelent meg PC-re, azóta több platformon is elérhető, köztük Android és iOS alapú készülékekeken, így felüdítő kikapcsolódásban lehet részünk okostelefonunkról és táblagépeinkről játszva is.
Tűzön és vízen át
Az Incredipede főszereplője egy Quozzle nevű zöld, alapvetően csak egy fejből és szemből álló lény, aki különleges faji adottságainak köszönhetően bármikor karokat, lábakat és izmokat tud növeszteni, így felvéve akár egy pók, ló vagy madár formáját is, majd vissza is tudja húzni ezeket, hogy egy kígyóra hasonlítson. Az ilyen, mindig az éppen eléjük kerülő akadályok leküzdéséhez alakjukat változtatni képes teremtmények neve incredipede – ők a játék címadói.
A sztori sajnos könnyen elfelejthető, és teljesen jelentéktelen. Quozzle szülőfaluját támadás éri, életben maradt nővéreit elrabolják. A gaztett egyetlen menekültjeként hősünknek el kell jutnia a sziget másik felén lévő faluba, hogy az ottaniak segítségével megmenthesse övéit. Az út során szép számban akad leküzdendő akadályokból – konkrétan 60 pályát teljesíthetünk, amiket három nagy térképről választhatunk ki, melyek egyben a nehézségi szinteket is jelentik. Az első térkép bevezetőként funkcionál, megtanít a végtagok és izmok növesztésére, valamint azok irányítására. Továbbhaladva egyre komplexebb pályakialakításokkal kell szembenéznünk, ezzel arányosan pedig teljes szabadságot kapunk incredipede-ünk kialakításában is, így már bátran rugaszkodhatunk neki az elénk kerülő megpróbáltatásoknak.
A pályák nehézségüket nem labirintusszerű kialakításukból nyerik, még a játék végén sem, ahogy azt sokan várnák. Sőt, az egyes szintek többnyire rövidek, és elsőre ránézésre egyszerűnek tűnhetnek, mégis kellő kihívást állítanak elénk. Van, hogy lávatavak közt kell áttáncolnunk, vagy adott esetben víz alá merülnünk és úsznunk – számomra a legtöbb fejtörést a szélfuvallatokon való repülés okozta. A pályák teljesítése során gyümölcsöket, érméket és drágaköveket kell eljuttatnunk az adott szakasz végét jelző sárga fénycsíkba; ha ezekből kellő mennyiséget sikerül összegyűjtenünk, kinyílik a térkép végén levő kapu, és továbbhaladhatunk a következő nehézségi szintre.
A kevesebb néha több
Karakterünk felépítését tekintve és játék minden elemére is érvényesnek tekinthető a közmondás, miszerint a kevesebb néha több. Ha ugyanis túl sok izommal, karral és lábbal látjuk el Quozzle-t, nem leszünk semmivel se előrébb, sőt teljes káosz állhat be, és célunkat sose fogjuk elérni, hősünk pedig egy epilepsziás rohamokkal küzdő polipra fog hasonlítani.
Hasonló felfedezésre jutott Colin Northway is, amikor az irányítással kapcsolatos korábbi terveit elvetette, majd a lehető legegyszerűbb módon adta a játékosok kezébe a kontrollt. Alapbeállításnál az A és D billentyűkkel irányíthatjuk az izmok mozgását; a gombok lenyomására balra (A), illetve jobbra (D) körkörösen mozognak az izmokkal ellátott végtagok, melyek kinövesztését az egérrel végezhetjük. Így a karakterépítés és irányítás is rendkívül egyszerű – azonban ez nem jelenti azt, hogy a játék és a pályák könnyedén végigjátszhatók. Gyakran többszöri próbálkozást, gyakorlást és újraépítést igénylő feladatok elé állít bennünket az adott szint úgy, hogy továbbra is teljesíthető és szórakoztató marad.
Ugyanez a letisztultság jellemzi a hangokat és a zenét is. A háttérmuzsika hangulatos, ősi afrikai és indián törzsi dallamokra emlékeztet, melyek kikapcsolnak, és egyáltalán nem zavaróak annak ellenére sem, hogy kevés szám található a játékban. Mindez szinte észrevétlenül talál összhangra a szépen kidolgozott, oldalnézetes 2D-s grafikával, együtt teremtve meg a játék kellemes légkörét, kalandokra csábítva minket.
Sok kéz hamar kész
E kalandokat pedig feldobhatjuk barátainkkal együtt játszva, egymást szintenként váltogatva. Sajnos azonban ez az a pont, ahol kilóg a lóláb incredipede-ünk alól. Az a játékidő, amit a történet hatvan pályája biztosít, egyedül és barátainkkal játszva is meglehetősen rövid, és nem is bír különösebb újrajátszhatósági értékkel. Persze lehet próbálkozni, hogy különféle pókokkal, hernyókkal és epilepsziás polipokkal hogyan tudjuk teljesíteni a küldetéseket, viszont be kell ismernünk, hogy mikor ugyanazt a pályát játsszuk végig ötödszörre, már nem olyan őszinte a mosolyunk, mint első alkalommal.
Mindennek ellensúlyozására azonban ugyancsak gondolt fejlesztőnk, és egy szerkesztőt is tett a játékba, hogy egymásnak – vagy magunknak – újabb kihívásokat biztosító pályákat építsünk, ennek köszönhetően pedig rengeteg mások által készített feladványt tölthetünk le a világhálóról tudunk letölteni. Ám még így is muszáj hozzátennem (egy újabb közmondást idecitálva), hogy hiába van incredipede-ünknek négy lába, mégis megbotlik – vagyis a játék könnyen megunható e plusz elemek ellenére is.
A játékról szerzett tapasztalataimat úgy tudom összefoglalni, hogy az Incredipede egy precízen megtervezett puzzle-platformer, ami egyszerűségével és jól eltalált megvalósításával vonz magához minket, amiért elismerés jár a fejlesztőknek. Ám ugyanez a kimértség és visszafogottság az, ami miatt nem ragadja meg a fantáziánkat, nem szögez bennünket a képernyő elé, hogy még többet játszunk vele. Ennek tükrében pedig munka vagy tanulás utáni (esetleg két feladat elvégzése közötti) rövid, kikapcsoló szórakozásként tekinthetünk leginkább Colin Northway alkotására.
