Nos, nem egészen. Félreértés ne essék, a High on Life összességében messze nem egy vállalhatatlan alkotás, viszont szinte egyetlenegy szegmensében sem képes túllépni a középszerűségen – ez pedig igaz az imént említett humorra is, amitől joggal várt csodát az egyszeri játékos, hiszen a Rick és Morty azért elég jó ajánlólevél. Na de kezdjük az elején.
A játék prológusa meglepően szellemes, az alapokat például kapásból a "Buck Thunder 2" című pixeles retro FPS-ben sajátítjuk el, a cirka öt perces oktatómód pedig nem csak a zsánerből csinál viccet, de a gyakorlópályákból is úgy általánosságban. Ezt követően aztán megkapjuk az irányítást hősünk felett (akinek egyébként kiválaszthatjuk a fizimiskáját, bár túl sok értelme nincs), majd csakhamar megismerkedünk az ő túlbuzgó testvérével, Lizzie-vel, aki – tekintve, hogy a szülők házon kívül vannak – épp áldozni készül egy keveset a hedonizmus oltárán. A kertvárosi idillt aztán csápos idegenek zavarják meg, akik G3 kartellként hivatkoznak magukra, és nem titkolt céljuk, hogy elszívják az emberiséget. Mármint szó szerint, hiszen az a tervük, hogy drogot csináljanak a népesség nagy részéből.
A nem túl rózsás szituációt újdonsült barátunk, Kenny (akit egyébként maga Roiland szólaltat meg) vázolja fel, aki faji hovatartozását tekintve egy gatlien, gyakorlatilag viszont egy beszélő fegyver, elmondása szerint pedig a Földnek lényegében meszeltek, így jobbnak látja, ha mielőbb dobbantunk szeretett bolygónkról, méghozzá házastól, nővérestől. A Blim Citynek nevezett futurisztikus metropoliszban aztán rövid rövid keresgélés után ráakadunk a rettegett fejvadászra, a mostanság főállású hajléktalanként tevékenykedő Gene-re, aki hipp-hopp lovaggá – akarom mondani fejvadásszá – üti szerény személyünket. A "ceremónia" után pedig már kezdődhet is az intergalaktikus vadászat a G3 vezetőire, hogy soraikat megritkítva végül eljussunk a kartell csúcsán terpeszkedő Garmantuous-ig, ezzel megmentve népünket, sőt, talán az egész világot.
Standard meder
Játékként a High on Life nem igazán lépi át a műfaji korlátokat, de igazából nincs is erre szüksége. Bevallom őszintén, hogy pont a harcrendszer az, amitől a legkevesebbet vártam, de végül meglepve tapasztaltam, hogy mennyire élvezem az összecsapásokat, melyek koreográfiát tekintve leginkább a revitalizált Doom-szériára hajaznak, csak pokoli démonok helyett itt nyünnyögő idegenekkel akasztjuk össze a bajuszt. De ugyanúgy van például dash, és alkalmanként kivégzés is (idegbeteg késünk, az egyébként csáklyaként is funkcionáló Knifey legnagyobb örömére), emellett csúszni is tudunk, a jetpack megszerzése után pedig lebegni is van lehetőségünk – ha már duplaugrás nincs. A különböző bolygók (melyekből nincs sok, cserébe legalább gyökeresen eltérnek egymástól) egyébként relatíve szabadon bejárhatók, viszont eleinte szinte lépten-nyomon belefuthatunk megközelíthetetlen részekbe – ezek eléréséhez valamelyik későbbi felszerelés szükséges, így csempészve némi metroidvania érzést a kalandba.
Ezek a felszerelések egyébként zömében a fegyverek másodlagos tüzelési módjait jelentik, ami a shotgunként funkcionáló Gus (igen, minden megszerzett lény névvel és személyiséggel bír) esetében bizonyos felületeken megtapadó korongot jelent, de akad itt buborék, amelyben lelassul az idő, és olyan lények is, melyek, ha épp nem az ellenfeleket csócsálják, akkor az erőterek vezetékeit rongálják meg, így szabaddá téve az utat. A pályadizájn remekül kihasználja az arzenálunk adta lehetőségeket, a későbbiekben pedig már össze is kell majd fűzni őket, így a mezei lövöldözés mellett számos platformrész is akad – más kérdés, hogy az irányítás nem mindig szolgálja ki ezt a mechanikát. Amit viszont az egyik kezükkel adtak a pályatervezők, azt a másikkal el is vették, mivel minden egyes remekül elrejtett ládára vagy ügyességi részre jut egy illúzióromboló láthatatlan fal, vagy egy elnagyolt aréna. Apropó láda: 2022 van, tehát természetesen a High on Life-ban is fejleszthetők a hősünk és a fegyvereink tulajdonságai, az ehhez szükséges pénzmagot pedig ezekből tudjuk kinyerni – többek között, hiszen különböző kihívások teljesítésével és a levadászott bandafőnökök után is kapunk valamennyit. Lövöldözni tehát kifejezetten élvezetes, és a pályák zöme is korrekt módon van felépítve, akkor mégis hol a bibi?
Milyen évet írunk?
Leginkább ott, hogy a High on Life egyáltalán nem érződik egy közel 21 000 forintos címnek, és az nem mentség, hogy benne van Game Pass-ben is. Városai például borzasztóan sterilnek és üresnek hatnak, ami egy FPS-ben ugyan nem feltétlenül mérvadó, de 2022-ben már műfajtól függetlenül is borzasztóan illúzióromboló a tétlenül álldogáló NPC-k látványa, az pedig még inkább, hogy az egyes szkriptek látványosan akkor kapcsolnak be, amikor a közelükbe érünk. Maga a grafika is meglehetősen felemás, a tükröződések egész szépek, fegyvereinken és egyes tereptárgyakon pedig tűéles textúrák feszülnek, de bőven akadnak sok évvel ezelőtti szintet is alig megütő felületek, ahogy a 2D-s hátterek is hamar megölik a hangulatot. Emelett szinte felfoghatatlan, hogy a Rick és Morty-ban felvonultatott egyedi és izgalmas dizájnnal megáldott fajok után hogy tudott rábólintani Roiland egy ennyire ötlettelen és szűk felhozatalra – jó, ha 4-5 féle népséggel összefutunk a pár órás kaland során, ami már csak azért is feltűnő, mert a modellek kis túlzással méterenként ismétlődnek. A szinkron ugyan az esetek többségében remekel, de sokszor (főként a meglehetősen puritán „párbeszédrendszer” feleletválasztásaikor) eléggé rosszul veszi ki magát, hogy karakterünk teljesen néma. A zene ellenben pocsék, nem csak, hogy teljesen stílustalan, de emellett borzasztóan idegesítő is, a felhozatal zöme még egy felnőttfilm felvezetésében sem állná meg a helyét – elnézést a kissé közönséges összehasonlításért, de higgyétek el, sok esetben a játék humora is ezen a szinten mozog.
És akkor a humor. Ha a High on Life legtöbb szegmensére a „felemás” jelző illik leginkább, akkor a poénok esetében ez a szó minimum a négyzetre emelendő, én ugyanis nem mostanában találkoztam olyan esettel, hogy valami ennyire a szélsőségek között mozogjon. Az írói zsenialítás lépten-nyomon megmutatkozik például a teljességgel önreflexív tárgyleírásokban (az életerőt növelő fejlesztéshez tartozó szöveg egyszerűen zseniális), valamint a gyűjtögethető kártyákon, ahogy az is örvendetes, hogy egy olyan időszakban, amikor a politikai korrektség lassan a teljes alkotói szabadságot felülírja, ilyen szinten képesek viccet csinálni szinte mindenből. De tényleg, szívbaj nélkül figurázza ki a játék a teljes szórakoztatóipart, a feminizmust, a politikát, a rasszizmust, de még az olyan profán dolgokat is, mint például a pizzafutárok, az idegbeteg autósok, vagy épp a játékokban található gyűjtögetnivalók. Szóval ez a része teljességgel rendben van a dolognak, csak sajnos az ilyen intelligens, valóban karcos poénokból van kevesebb.
Zömében ugyanis csak a minél nagyobb mennyiségben előforduló káromkodásokra, szexualitást a középpontba helyező „viccekre” futja, ami pedig a legrosszabb, hogy egyes poénok borzasztóan el is vannak nyújtva, azt meg talán mindenki tudja, hogy milyen az a vicc, amit meg kell magyarázni. És ugyan a játék ledönti néha a negyedik falat, közölvén, hogy „bocsi, ez egy béna poén volt”, a lényegen ez nem változtat. Fegyvereink is hiába vannak megáldva különféle személyiségjegyekkel, ha legtöbbször annyira fárasztó az állandó szövegelésük, hogy körülbelül fél óra játékidő után le is kellett vennem a beszédek gyakoriságát a beállításokban. Szóval az a többször hangoztatott állítás, miszerint „ha bejött a Rick és Morty humora, ez is tetszeni fog” az esetemben nem állja meg a helyét, ugyanis míg az Adult Swim többszörösen díjnyertes sorozata valóban megnevettet (méghozzá a legtöbbször velős mondanivalóval párosítva), addig a High on Life csak nagyritkán tudott egy félmosolynál többet kicsikarni belőlem. Ennek megítélése persze relatív, könnyen lehet, hogy valakinél abszolút betalál Roiland agymenése.
Nagy itt a füst
És annál kevesebb a láng. Kimondottan nagy reményeket fűztem a Squanch Games alkotásához, éppen ezért nehéz leírnom, hogy végül csalódottan keltem fel előle. És nem azért, mert kimondottan rossz lenne, inkább csak borzasztóan középszerű és jellegtelen – utóbbi jelző pedig az ígéretes koncepcióból kifolyólag különösen fájó. A történet ugyan tartogat meglepetéseket, és a karakterek közötti kémia is működik az esetek többségében, de a játék világa szinte semmi egyediséget nem tartalmaz, a poénok zöme maximum egy mély sóhajt képes kiváltani, arra pedig a világon semmi nem motivál, hogy a régebbi helyszínekre visszatérve összeszedjem az otthagyott dolgokat. Kár érte, mert egy kis odafigyeléssel többet is ki lehetett volna belőle hozni.
