Az idegesítő alak eléd teríti a lapokat, neked pedig a végzet által osztott eseményeken és csatákon kell végiglépkedned, hogy eljuss csatlósáig, ám vigyázz, az út nem lesz egyszerű! Viszel magaddal némi aranyat és élelmet is, ezekkel és életerőddel is csínján kell bánnod. Ha túl sokáig bandukolsz, élelmed elfogy, erőd pedig alábbhagy; okosan kell hát döntened, hogy bemerészkedsz-e útközben a kincstárba, vagy áthaladsz a rettegett olvasztótégelyen. Ha nem jársz sikerrel, talán az egész utat újra kell kezdened. Egy rejtélyes alak pedig mindig ellopja a fogadóban a savanyú hagymát a tányérodról, a nyájas goblinok meg rendszerint elcsenik az aranyadat, hogy még utánuk is rohangálnod kelljen. Mondtam, hogy nem lesz egyszerű.
AZ OSZTÓ NYOMÁBAN
A kártyajátékok reneszánszában egyre merészebb eszközökhöz nyúlnak a független fejlesztők, aminek eredményeként több izgalmas műfaji keveredésnek lehettünk tanúi az utóbbi időben, elég csak a nálunk is nemrég tesztelt, Scrolls című hexás tábla-/kártyajátékra gondolni. A Hand of Fate sem ragaszkodik szigorúan a hagyományokhoz: alapjában véve egy pakligyűjtögetős, kártyás kaland, aminek fő érdekességét az adja, hogy a csatákat akció-RPG formájában vívhatjuk meg, ez az egyveleg pedig rendkívül jól működik.
A játék egyszemélyes kampánya több kártyapartit tartogat számunkra, összesen körülbelül 8-10 óra alatt abszolválható a főgonosz legyőzése, aki nem más, mint maga az Osztó. Ő csatlósokkal indul ellenünk hadba, minden parti végén egy ütőkártyáját kell legyőznünk. Antagonistánk (és egyben mentorunk) minden kör elején alaposan megkeveri a lapokat, amelyeket a mi paklinkból és az ő hozzáadott kihíváskártyáiból válogat össze. Ezeket lefordítva, néha lineárisan, máskor leágazásokkal tarkítva teríti le, dolgunk pedig a kártyákon való végiglépdelés lesz az aktuális szint átjárójáig és a legyőzendő bossig. Amint egyik lapról a másikra lépünk, minden kártya egy kihívást, eseményt, szituációt rejt számunkra, melynek tartalma addig rejtve marad előttünk, így sokszor ronda dolgokba futhatunk bele.
ELTÉVEDT VÁNDOR
Az események jelentős része szöveges szituáció, amelyek szabatosan és szórakoztatóan ízesen lettek megírva, lapozgatós könyvekre emlékeztető stílusban. Ilyenkor döntések sorát kell meghoznunk, amelyek jutalommal vagy büntetéssel járnak: ha élelmet adunk a gyermekét nevelő asszonynak, ő talán elárulja, hogy milyen kártyák vannak az asztalon, ha éhező dühös tömegbe botlunk, akkor választhatunk, hogy adunk-e nekik a javainkból, vagy kikerüljük őket. Sokszor a szerencse is alaposan közbeszól a végkimenetelben; ilyenkor négy lefordított lapot terít le az Osztó, Siker és Bukás feliratokkal, amelyből egyet kell húznunk, ennek eredményeként előny vagy hátrány kártyákat kapunk.
Az események alakításába nekünk is van némi beleszólásunk: útközben újabb kártyákat nyerünk el jutalmul az Osztótól, amik bekerülnek a saját eseményeink paklijába. Ebből kiszórhatjuk korlátozott számban a gonoszabbakat – némelyiket ugyan csak akkor, ha legyőztük a rajta szereplő szörnyet. Másik paklink a felszerelésekhez kapcsolódik, az ebben szereplő fegyverek közül csemegézhet számunkra útközben az Osztó. Fontos tudnivaló, hogy minden kör elején egy alap cuccal indulunk, amit szintén a sorsnak köszönhetően tudunk bővíteni. Például ha a pakliba beleraktuk a Fagykarom fegyvert, akkor lehetséges, hogy útközben dobja majd nekünk a gép, de semmi sem biztos. Ez a véletlenszerűség mindig kétségkívül izgalmas játékot eredményez, ám a kiegyensúlyozottság az a jelző, amit a legkevésbé használhatunk a Hand of Fate esetében.
PAKLITÁNC
A roguelike-szerű igazságtalanság akkor válik leginkább nyilvánvalóvá, amikor harcra kerül a sor. Ilyenkor az Osztó kártyát húz csatlósaiból, és rögtön átkerülünk a harci porondra. Ebben már nézd-a-hátam szemszögből nézünk szembe a tömegesen érkező banditákkal, patkány- és gyíkemberekkel, a Batman Arkham játékokra jellemző kaszabolással. A csihi-puhikat rendkívül változatos és jól kinéző helyszíneken vívjuk meg, ám sajnos ez sem elég ahhoz, hogy az összecsapások valóban változatosak legyenek. A hack ’n’ slash harcrendszer eléggé lecsupaszított és egyszerű formát kapott, mindenféle kombó vagy taktikai mélység nélkül. Csupán a vetődésre, ellentámadásokra és a pajzsunkra számíthatunk, a különleges képességek pedig adott fegyverekhez tartoznak. Ha útközben nem kedvez nekünk a szerencse, és híján vagyunk jó felszerelésnek, az igazságtalan túlerő ellen esélytelenek vagyunk egy rozsdás fejszével. Grafika terén a Unity motor hozza az átlagos színvonalat, sokkal inkább a hangulat miatt vonzó a játék megjelenése, ami egyébként nagyon jól visszaadja a középkoros fantasyízt, nagy részben a szövegek és a kártyák grafikáinak köszönhetően.
Sajnos nagyon hamar monoton gombgyepálássá válik az egész, ami akkor igazán frusztráló, ha az Osztó aránytalanul erős szörnyeket pakol le irdatlan mennyiségben. A terepet kiegészíti pár aljas csapda is, amiknek jelenléte főként a néhol nem túl célszerű kamerakezelés miatt fájó, így azok nem mindig láthatók. Némileg vigasztaló az, hogy ezek az ellenfeleket is sebzik, ezért érdemes őket belecsalni, átcsalni a veszélyesebben sorozó szakaszokon. Van pár jópofa akció-TPS esemény a harcokon kívül is, amik kis változatosságot csempésznek a játékmenetbe, például a csapdákkal tarkított szobán való átjutás, vagy a fosztogató goblinok utáni rohangálás, ám egy idő után ezek is elunhatók.
Mindezen történések közben arra kell mégis legjobban ügyelnünk, hogyan gazdálkodunk a három alapvető forrásunkkal, hogy kihúzzuk a főgonoszig – ha legyengítve érkezünk hozzá, nem sok esélyünk lesz, ráadásul csak egyszer próbálkozhatunk. Minden egyes lépés egy élelembe kerül, ha az elfogy, akkor életerőnkből kezd elvenni a játék. Útközben ráadásul az aranyunkat is elcsenhetik, vagy rontást idéznek ránk, és az is megeshet, hogy be kell áldoznunk a pajzsunkat egy kis aranyért. Ezért sokszor okosabb dolog elslisszolni a durvábbnak kinéző szitukból, máskor pedig a jutalom érdekében bevállalni azt.
JÁRT UTAT JÁRATLANÉRT ELHAGYNÉK
Ugyan az események próbálják egymást változatosan követni, de a sokadik parti után már kifejezetten repetitív és önismétlő az egész – a kampány hossza épp elég ahhoz, hogy még jó emlékekkel tekintsünk vissza a játékra annak kivégzése után. Ezen nem segít az sem, hogy ugyanaz az eseménykártya később nehezebb fokozatban tér vissza, például ugyanazt a goblin fosztogatást századszorra éljük át, csak több csatlóssal és több csapdával. Az Osztó sokszor alaposan szívat minket, és olyan mértékben osztja ki a játék az ellenfeleket, ami már az indokolatlan túlerő kategóriájába tartozik. Ezen a téren nagyon szemét tud lenni a játék; az utunkba állhat egy már előzetesen legyőzött főgonosz is, akihez ha erős csatlósokat húz, a halál szinte garantált, ekkor pedig az egész szintet teljesen elölről kell kezdeni.
Mindezen hibái ellenére a játékélmény addiktív, sokszor már-már fogcsikorgatva, de csak azért is nekiestem újból a kihívásnak, hátha jobb lapokat oszt ezúttal a ronda Osztó. A mix remekül működik, ám sajnos a játék különlegességét adó harc nem aknáz ki minden lehetőséget. Bármennyire is okozott jó pár frusztrált percet a Hand of Fate, a játék rendkívül egyedi és izgalmas – ugyan nem korszakalkotó, de kétségkívül kiemelkedő darab a kártyás játékok felhozatalában.
