Halo: The Master Chief Collection teszt

HD-újrakiadást csinálni a világ legkönnyebb dolga, ha elvárások nélkül vág bele valaki: HD-újrakiadásnak már olyat is hívtak, aminek csak a felbontását emelték meg, de magához a játékhoz nem nyúltak, sőt, olyan új bugokat is raktak bele, amik korábban nem is léteztek (Silent Hill Collection). Az ennél igényesebb kategória az, amikor egy teljesen új hardverre pakolják át (Zone of the Enders HD Collection), vagy ha egy olyan új generációsnak számító konzolra, amely a teljesen más belső felépítése miatt a teljes forráskód visszafejtését és átalakítását követeli meg (The Ico & The Shadow of the Colossus Collection). Az viszont, amit a 343 Industries csinált (illetve az alvállalkozójuk) immáron második alkalommal, tényleg példa nélküli, hiszen ők nem szimplán új platformra dobtak ki egy régi játékot, de az egészet újra is rajzolták, és bónuszként mellérakták a sorozat összes epizódját. Hölgyeim és uraim: íme, minden idők legigényesebb HD-újrakiadása!

MESTERI GYŰJTEMÉNY

Az, hogy a Halo: The Master Chief Collection ötlete egyáltalán felmerült, maximum azokat lepheti meg, akik eddig az életüket egy barlangban töltötték, vagy annyira elzárkóztak mindentől, ami nem a PC-hez köthető, hogy a billentyűzeten és az egéren túli életről semmit sem tudnak. Ez már csak azért is lenne nehezen hihető, mert a Halo-sorozat már több alkalommal is feltűnt PC-n: megkésve, extrák nélkül, és csak kettő plusz egy alkalommal, de az is több mint a semmi.

Ez a leírás a MCC-re igazából tökéletesen passzol, hiszen a csurig töltött Blu-Ray lemezen szó szerint a teljes Halo-sorozat rajta van – oké, a teljesen más műfajban mozgó, tök más csapattól származó Halo Wars nem, de hát semmi sem lehet teljesen tökéletes. A MCC így csak azokat az FPS-eket tartalmazza, melyeket a Bungie, illetve a 343 Industries követett el. A Halók felújítása nem új műfaj, a 343 már az előző konzolgenerációban elkezdte a kemény papírtokba bújtatott Halo: Combat Evolved Anniversaryval, amely 2011-ben, a Saber Interactive és a Certain Affinity közreműködésével rázta gatyába Halo 1-et, nem is akárhogy. Ők nem csupán a felbontást emelték meg és letisztogatták a hangokat, de kompletten újra is dolgozták a textúrákat, a karaktermodelleket, a bevilágítást, a fényeket, és bemutatták a sorozatnak azokat a grafikai effekteket, amik az elmúlt tíz évben jelentek meg. Ez már önmagában is lenyűgöző, embert próbáló feladat volt, de az egészet megfejelték azzal, hogy meghagyták a régi változatot is: a kettő között szó szerint egy gombbal lehetett és lehet váltani, menet közben, bármiféle megakadás vagy töltés nélkül – mintha feltalálták volna a szemüveget, amely egyszerre mutatja a múltat és a jelent.

Na, pontosan ezen alapelvek mentén sikerült végre eljutni a Halo 2-höz is, amely eredetileg kereken 10 éve, 2004 novemberében jelent meg... és nem volt éppen tökéletesnek mondható. Minden idők egyik legjobban várt folytatása még az előtt került a boltokba, hogy a Bungie ténylegesen befejezte volna, így egy legendásan bugos és egy maximálisan összecsapott lezárással rendelkező játékkal voltak kénytelenek Master Chief rajongói megelégedni. Egy dolgot persze a Halo 2 tökélyre vitt, ez pedig a multiplayer volt, hiszen itt debütált az a matchmaking rendszer, amely mára nemcsak az Xbox-famíliában, de a játékipar jelentős részében sztenderddé vált, újraformálva az online játék technológiai alapjait.

A RÉGI HANGJEGYEK

Persze a régi motorhoz való ragaszkodás miatt a Halo 2 Remastered nem annyira szép, mint amennyire lehetne, de még így is toronymagasan a legfantasztikusabb és legigényesebb újrakiadás, ami valaha a piacra került – az ember nem győz méterenként váltani a régi és az új kiadás között, mert sok esetben (elsősorban a dinamikus fények miatt) olyan éles a kontraszt a két kép között, hogy az még a sokadik látásra is megdöbbentő. Ha nem is egy teljesen új játékot kapunk így, de mindenképp egy olyat, amire sokkal jobb ránézni, mint a klasszikus eredetire, ráadásul jobban is szól. Nem csupán a hangokat keverték újra, de a komplett zenei anyagot is: Martin O'Donnell legendás szimfonikus orgiái soha se szóltak még ennyire tisztán, soha se volt még ennyire gazdag a hangszerelése, mint most.

Igazából már ez is bőven elég lenne ahhoz, hogy boldogan nyugtázzuk a napot, csakhogy aztán a küldetés elején / végén következnek az átvezető videók, és ekkor történik meg a csoda. Az első Halo-remake esetében túl sok mozgástere (és büdzséje) nem volt a 343-nak, hiszen kénytelenek voltak azokat a megkopott animációkat használni, amik az első kiadáshoz készültek, másodszorra, egy kategóriákkal erősebb hardveren ez viszont már nem sült volna el túl jól, így a legdrágább, de a legjobb megoldást választották: kifizettek egy rakás pénzt a világ vezető 3D-stúdiójának, a Blurnek, az amerikai VFX-csapat pedig több mint egy órányi, mozi minőségű CGI-vel álmodta újra mindazt, amit annak idején a Bungie még házon belül, a játék motorjával csinált. A végeredmény szavakkal szinte leírhatatlan: akkora ugrásról van szó, mintha valaki mai technológiával alkotná újra a Lumiėre fivérek fekete-fehér némafilmjeit. Egész egyszerűen döbbenetes, mind a rajongók, mind az új játékosok számára – remélhetőleg pár év, és menet közben is így fognak kinézni a Halo-játékok.

Hiszen a sorozat él tovább, és igazából az MCC is azért született, hogy a köztudatban tartsa a nevét, főleg azért, mert közben az eredeti alkotógárda egy ehhez hasonlóan minőségi világot épített fel a Destinyvel. Egy játék esetében mindig a második rész a töréspont: onnantól kezdve egyre nehezebb a dolga azoknak, akik utólag ugranának fejest a történetbe, hiszen ha nem ismerik az előzményeket, nem fogják érteni azt sem, mi történik az aktuális epizódban. Az MCC és a 343 ezt úgy oldotta meg, hogy a csomagba tényleg minden részt belerakott, amiben Master Chief a főszereplő. A nulláról felújított Halo 1-et és Halo 2-t, és a megduplázott képfrissítéssel, 1080p felbontással felturbózott Halo 3-at, a Halo 4-et. Persze a szabály miatt kiesett mind a remek Reach, mind a méltánytalanul alulértékelt ODST, így az MCC nem nevezhető komplett Halo-csomagnak, de még így is egy fantasztikus megemlékezés egy olyan sorozatról, amely nélkül teljesen máshogy nézne ki a modern shooter műfaja, és amely szinte egymaga teremtette meg a konzolos multiplayer alapjait. Lehet, hogy nem túl szép már, lehet, hogy sokkal unalmasabb és ingerszegényebb, mint a manapság kiadott riválisai, de hát a történelmet nem kell megmásítani – a Halo pont úgy jó, amilyen!