Az elmúlt nagyjából két hét számomra részint a száguldás jegyében telt, hiszen abban a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy párhuzamban tesztelhettem az Assetto Corsa Competizione-t és a GRID Legends-t. Két homlokegyenest eltérő játékról van szó, hiszen amíg az előbbiben egy enyhe ívű kanyar bevétele sem egyszerű mutatvány, addig utóbbiban egy laza fékkel és nagy gázfröccsel meg némi gumicsikorgatással egy hajtűkanyar is bevehető. Szóval érdekes élmény volt egyszerre játszani e két játékkal. Teljesen más élményt nyújtottak, de mindkettő érdekeset. Ám most maradjunk a GRID Legendsnél.
Vezess a túlélésért
A játékfejlesztők újabban a sportjátékokba is kötelező jelleggel pakolnak bele sztori módot, néha több, néha kevesebb sikerrel. A GRID Legends története, a Driven to Glory valahol a kettő között van. Se nem túl jó, se nem túl rossz. Az élőszereplős átvezető videókkal elmesélt sztori afféle dokumentumfilm jelleggel lett megalkotva, vagyis főleg interjúk formájában tálalják, ami vagy egy kényelmes fotelben zajlik, vagy a garázsban teszünk körsétát a kocsik között. Az egész leginkább a netflixes Drive to Survive-ra hasonlít.
A történet röviden úgy lehetne leírni, hogy meglátni, megszerezni és a csúcsra juttatni. Vagyis Seneca meglátja az új ász pilótát, megszerzi, és a csúcsra juttatja, közben „elgázolva” pár riválist. Mindez az ember érdeklődését nem kelti fel túlzottan, már csak azért sem, mert bár az egész dokufilm az új pilótáról szól, az nemhogy nem szólal meg, nem is láthatjuk, és még a neve is egyszerűen csak Driver 22. Szóval annyira kötődhetünk hozzá, mint egy borsszóróhoz. Ráadásul kicsit ellentmondásos a tálalás. Ezalatt azt értem, hogy megnyerhetünk akárhány versenyt zsinórban, a csapattársunk, Yumi, akkor is amatőrnek fog nevezni minket egészen addig, amíg meg nem verjük azon a versenyen, ahol kifejezetten ez a cél. Tök mindegy, hogy előtte egy tucat másik mérkőzés alatt mi folyton aranyérmesek voltunk, ő meg a dobogó közelébe is csak akkor került, ha elment mellette. Ennek ellenére a sztori arra bőven elég, hogy valami motiváljon a 7-8 órát átölelő végigjátszására.
Ez a mód amúgy is inkább afféle felvezető a karrier módhoz, ahol 17 pályán – Londontól Dubajon át Sydneyig – nyüstölhetjük a különféle gépállatokat. Amúgy itt a bőség zavara törhet ránk, ugyan a GRID Legends több mint 120 autócsodát tartalmaz, igazán változatos palettáról válogatva. Van itt Ferrari 599XX Evo, Honda Civic FD2, KTM X-BOW R és Volkswagen Cup Car is, meg néhány fikciós autó, mint például a Jupiter Formula X és a Dumont T36 Brawler Sport.
A győzelemért cserébe különféle díszítő elemeket és pénzt kapunk, amiből megvehetjük az újabb versenymasinánkat, illetve piszok fapados módon tuningolhatjuk őket. Értsd ezalatt azt, hogy X összegért az értékek gyorsulás, irányíthatóság, fékezés és erő kategóriában feljebb kúszhatnak. Szóval nincs semmi finomhangolás, semmiféle mély testreszabhatóság, csak megnyomsz egy gombot, és a járgány jobb lesz.
Lepadlózva
Persze ebben a játékban nincs szükség semmi ilyesmire, hiszen a versenyek csak arról szólnak, hogy a rajtnál rányomsz a gáz gombjára, a célban meg elengeded. Na, jó, a kanyarokban néha megérintheted a fék gombot, de másra nagyon nincs szükség. A fizika ebben a játékban inkább csak irányelv, semmint merev szabály, ennek hála kis túlzással a kocsik ugyanúgy viselkednek a száraz dubaji pályán, mint a moszkvai hóesésben. Sőt, az autócsodák között sincs reális szignifikáns eltérés, a legjelentősebb a gyorsulásban érhető tetten. Szerencsére egy versenykamion azért nem úgy gyorsul fel 120-ra, mint egy F1-es versenyautó. De például kormányozhatóság terén annyira kicsi a különbség, hogy még az sem zavarja össze az embert, ha az egyik percben raliautót kell vezetnie, a következő pályán meg egy terepjárót.
És talán ez a legnagyobb baj a GRID Legendsszel. Mert részben emiatt túl könnyű a játék. Olyan gyorsan bele lehet tanulni a verdák irányításába, hogy aztán tényleg csak a gázt kell nyomni a célig (meg a váltót, ha manuálisra állítjuk). Emellett az ellenfelek sem túl agresszívek, még annak ellenére sem, hogy a 2019-es GRID-ből visszaköszönt a Nemesis-rendszer. Ennek lényege az, hogy ha túl sokszor megyünk neki valamelyik versenyzőnek, az megorrol ránk, és onnantól mocskosabb módszerekkel lép fel ellenünk. Az előző részhez képest itt az az újdonság, hogy a versenyzők haragtartóvá váltak, vagyis több versenyen át cseszegethetnek minket. Már ha utolérnek, ami tapasztalatom szerint csak akkor lehetséges, ha megállunk verseny közben egy kávéra.
A GRID Legendsben ugyan öt nehézségi fokozat van (easy, medium, hard, expert, legendary), de még hardon is simán nyertem. Különösen zavaró, hogy sok esetben a győzelem nem is azon múlik, hogyan vezetünk. Túlságosan is sokszor következik be tömegkarambol, és máris megvan a dobogós helyezés, vagy a győzelmi pozícióban lévőnek elfüstöl a motorja, mi meg simán begurulhatunk a célba az így megszerzett első helyen. Bár az a helyzet, hogy ahhoz is szándékosság kell, hogy huzamosabb ideig valaki mögött rekedjünk. A háromkörös versenyek legtöbbjében a második kör kezdetére már első voltam, és a végére szó szerint utcahosszal vezettem. Simán belefért egy-két megperdülés vagy falba vágódás, mire a sereg utolért, és még így is képes voltam úgy elindulni, hogy senki sem előzött meg. Szóval, aki kihívásra vágyik, az minimum experten vágjon neki, de még ezen a szinten sem izzasztó a játék.
Rajt-cél győzelem
A GRID Legends vitathatatlanul azoknak való, akik nem akarják túl komolyan venni az autóversenyzést, de szeretnék átélni a száguldás és a versengés élményét. Ezen a téren pedig a játék valóban nem teljesít rosszul. Jobb, nagyobb és szebb, mint a 2019-es GRID, szóval, ha az tetszett, ez kicsivel még jobban fog.
