Az akkoriban DMA Design néven futó Rockstar North bűnözőszimulátorát elsősorban nagy port kavaró brutalitása tette ismertté: piti gengszterként a betevőre valót autólopásokkal és hasonszőrű embertársaink jobblétre szenderítésével kereshettük meg. A játék azonban nem témája, hanem sokkal inkább játékmenete miatt vált szememben forradalmivá: a kötöttségek nélkül bejárható nagyvárosoknak és a nemlineáris küldetésrendszernek köszönhetően első ízben tapasztalhattam meg a totális szabadság érzését. Számomra ez tette lerakhatatlanná a GTA-t (drága szüleim legnagyobb bánatára), így nem meglepő, hogy a folytatás beharangozását követően tűkön ülve vártam a második részt, amely két évvel később annak rendje és módja szerint meg is jelent — az újabb forradalom azonban elmaradt.
Az elődhöz képest a legszembetűnőbb változás minden bizonnyal a helyszínt érte; míg a stílusteremtő első rész a kortárs amerikai metropolisok ihlette nagyvárosokban játszódott, a folytatásban ezúttal egy fiktív településen garázdálkodhatunk. A retrofuturisztikus miliő leginkább a Fallout-széria atomcsapás előtti világára hasonlít: a múlt és a jövő sajátos keveréke elevenedik meg előttünk, ahol a hidegfúziós reaktorok és a klónozott örömlányok éppoly megszokottak, mint az ötvenes évek formavilágát magukon hordozó autócsodák. A képi világ tehát (dacára a felülnézetes nézőpontnak) felettébb hangulatosra sikerült — szinte kiált egy kidolgozottabb háttértörténetért, amelytől azonban a fejlesztők megkíméltek minket: a sztori mindössze a 2013-as esztendőt és egy hibernációból kiolvasztott, amnéziás főhőst említ, kinek célja az egyszerűen csak Bárholvárosnak nevezett metropolis urává válni.
A három játszható kerület meghódítása az elődhöz hasonlóan történik: minden negyedben annyi pénzmagot kell összegyűjtenünk, ami feloldja a következő nagy városrészt. Amint ez megtörtént, a pályát a startpontként szolgáló templomba való visszatéréssel fejezhetjük be (egyébként menteni is ott tudunk, így érdemes megjegyezni annak helyét).
A kerületek teljesítéséhez szükséges lét igen sokféleképpen szerezhetjük meg, a játék ugyanis majdnem mindent kisebb-nagyobb honoráriummal jutalmaz — voltaképp alig van olyan cselekvés, amiért ne járna valamennyi zsozsó. A játék gerincét adó küldetések végrehajtása mellett így pénzt kapunk az autók ellopásáért, az ütközésekért és robbanásokért, a gyalogosok kilapításáért/kilyuggatásáért, a látványos ugratásokért, a Kill Frenzy néven futó ámokfutások teljesítéséért, illetve az elrejtett speciális autók összegyűjtéséért is. Ott vannak továbbá a roncstelepek: a lopott verdákat darukkal jelzett autóbontókba is elvihetjük, ahol típustól függően gépjárművünk „bedolgozása” után bizonyos mennyiségű készpénz és valamilyen, a közeli futószalagon megjelenő fegyver vagy bónusztárgy (sebzésnövelő, láthatatlanság, stb.) üti markunkat (ezeket persze a pályán elszórva is megtalálhatjuk). Miután eme extrák nagyban megkönnyíthetik dolgunkat a későbbiekben, javasolt már a játék elején kitapasztalni, hogy melyik autóért milyen jutalom jár.
Véres verejtékkel megszerzett vagyonunkat két dologra verhetjük el: egyrészt a játékállás mentésére (ez alkalmanként 50 rongyot kóstál), másrészt éppen aktuális járművünk fejlesztésére, melyet a pályán található garázsokban végezhetünk el — és ami minden bizonnyal a játék egyik legjobb funkciója. Az előző részből visszaköszönő bomba mellett ugyanis immár fel is fegyverezhetjük járgányunkat: frontális támadásra az ikergépágyú használatos, üldözőink lerázására pedig a galamblelkűek olajtócsát, mókásabb játékosok taposóaknát vethetnek be. Bár eme cuccok ára elég borsos, áruk kamatosan megtérül az izzasztóbb bevetéseken — épp ezért idegesítő, amikor egy küldetés megköveteli, hogy hátrahagyjuk felturbózott verdánkat, és egy másik autóval folytassuk utunkat…
Természetesen a garázsokban végezhetjük el autónk átfestését is, megszabadulva a minket veszett kutyaként kergető rendvédelmi szervektől (akikkel előbb-utóbb mindenképp összeakasztjuk a bajuszt). A jard egyébként vezetéstechnika terén jelentősen fejlődött, és ezúttal hat különböző készültségi szinten keseríti meg életünket. Az első három lényegében csak rendőrjárőröket jelent, a kihívás a négyes szinten érkező kommandósokkal és rendőrkordonokkal kezdődik, őket legyűrve a géppisztolyos FBI-ügynökök Rákosi-korszakot idéző fekete autói okoznak kellemetlen perceket, amennyiben azonban hazavágjuk Muldert és Scullyt is, beüt a szükségállapot, az utcákról eltűnnek a civilek, helyüket a hadsereg mániákusan lövöldöző bakái és tankjai veszik át. A katonák pedig teszik a dolgukat, minden elismerésem annak, aki öt percig tovább bírja a hatos szintű körözést, vagy átjut zsinórban három terepszínű kordonon…
Bár a korábban felsorolt tevékenységek kétségtelenül szórakoztatóak, sajnos közel sem tejelnek eléggé ahhoz, hogy elérjük velük a milliós ponthatárokat: belátható időn belül a legtöbb zsét még mindig a játék sava-borsát adó alvilági megbízatásokkal szerezhetjük. Épp ezért örömteli, hogy a küldetésrendszert a bandák megjelenésével jelentősen átdolgozták.
A játszható negyedek mindegyikében három csoportot találunk, melyek az adott pálya egy bizonyos szegletét tartják ellenőrzésük alatt, állandó harcban állva a másik két banda egyikével. Miután a győzelmet jelentő ponthatárok eléréséhez nem szükséges minden küldetést teljesíteni, a játékos szabadon dönthet arról, hogy melyik csoportosulásnak dolgozik. Ehhez csupán az adott banda telefonjait kell felkeresni, melyek immár három csoportban kínálják a megbízatásokat: a zöld fülkék könnyebb feladatokat biztosítanak, a sárgák közepesen nehezeket, míg a pirosak a legjobban fizető, de egyben legszadistább bevetéseket.
Nem említettem azonban a szisztéma slusszpoénját, a bizalomrendszert. Ahhoz ugyanis, hogy egy csoport „sárga” és „piros” misszióit is elvállalhassuk, el kell nyernünk az adott banda bizalmát. Ezt egyrészt radikálisabb demográfiai beavatkozásokkal (értsd: ellenséges bandatagok lemészárlásával), másrészt az elérhető küldetések teljesítésével érhetjük el (bár a kettő sokszor átfedi egymást). Elismertségünk azonban kétélű fegyver: azon akcióink, melyek növelik megbízhatóságunkat az egyik bandánál, mindig csökkentik a másiknál. Erre érdemes odafigyelni, mivel ennek mértékétől függ, hogy aktuális ellenlábasaink megtűrnek-e minket területükön, vagy megtámadnak, és ha igen, milyen hevesen teszik azt. Épp ezért, főleg a játék későbbi szakaszában fordulhat elő az a faramuci helyzet, hogy egy nehezebb küldetés bevállalása után sebtében megritkítjuk saját bandánkat, növelve népszerűségünket az ellenséges bagázsnál, és elkerülve így az izzasztó lángszórós vagy rakétavetős csapatokat.
A rendszer tehát ötletes, sőt, a fentiek tükrében valamelyest agyament is — ez utóbbi egyébként a játék egészére is igaz, a program ugyanis olyannyira nem szűkölködik humorban, hogy szinte képtelenség komolyan venni. Lépten-nyomon (főleg disznó) szóviccekbe botlunk, a rádióadók lemezlovasai a legkevésbé sem nevezhetőek normálisnak, a sok idióta küldetés pedig csak hab a tortán: hol lángszórós tűzoltókocsit (!) eszkábálunk, hol pedig egy busz utasaiból készítünk hotdogot. Ezért is fájlalom, hogy megbízatásaink többsége eléggé egy kaptafára megy, sokszor kimerülnek a „lopd el ezt”, „robbantsd fel azt”, és „ölj meg x bandatagot” típusú feladatokban, ami sajnos az egyjátékos módot hosszú távon könnyen unalmassá teheti…
…épp ezért örömteli, hogy a fejlesztők nem spórolták ki a többjátékos módot játékukból, lehetővé téve így felebarátaink lezúzását is. Az utcai harcok a szólómód három pályáján, valamint három kisebb arénában zajlanak, mindegyik maximum hat fő egyidejű tombolását biztosítja. Bár játékmódokkal nem vagyunk elhalmozva (a normál DM mellett a pusztításból szerzett pontokat számoló Scorematch, valamint egy fogócska-szerű opció kapott helyett a kínálatban), a szórakozás mégis garantált: a küldetéseket leszámítva ugyanis az egyjátékos mód minden lehetősége elérhető multiban is! Egyszerűen felemelő érzés ellenfeleinket autónk ikergépágyúival szitává lőni, aknákat szórni gyanútlan üldözőink elé, vagy épp láthatatlanul becserkészni pajtásainkat. A felhőtlen szórakozás tehát garantált — már amennyiben azt a játék is úgy akarja, a netkód ugyanis rettenetesen instabil: hajlamos a fagyásra, a meccsek kiszolgálóit nem mindig találja meg, az ütközésvizsgálat erősen sántít (néha egyszerűen beesünk a pálya alá), az interneten pedig még a szükséges portok megnyitása után sem tudtam játszani.
Mint azt a teszt elején említettem, a GTA-sorozat első része főleg a játékmenet újszerűsége miatt lett nálam letehetetlen — és talán pont ez adja a GTA2-vel kapcsolatos problémáimat. Ugyanis bár az alvázig felfegyverezhető járművek és a bizalomrendszer mindenképp jelentős újítások, a játékmenet ezeket leszámítva lényegében nem változott, az újdonság varázsa azonban így nem tart sokáig, a szólómód már a második pályán unalomba fulladhat (és ezen az esztelen pusztításra kihegyezett bónuszpályák sem segítenek).
Technikai téren is hasonló a helyzet: bár megjelentek az éjszakai fényeffektek, valamint a készítők javítottak a kamerakezelésen is, a felülnézetes perspektíva megmaradt, így a gyalogosok és az autók még mindig csupán 2D-s sprite-okból állnak. A hangeffektek (azon belül is a motorhangok) ugyanakkor kifejezetten jól sikerültek, a rádióadók pedig tökéletes zenei aláfestést biztosítanak — kár, hogy a közel négyórányi felvett anyag hamar monotonná válik.
Összefoglalva tehát a GTA2 egy szórakoztató folytatás, néhány újítással és a kötelező hibajavításokkal, elavult grafikával, de remek humorral, valamint egy élvezetes, ámbár megbízhatatlan többjátékos móddal. Miután a Rockstar már egy ideje ingyenessé tette, kipróbálásra mindenkinek ajánlom, de csodákat ne várjunk tőle: a sorozatban az igazi áttörést csak a 2001-ben debütált harmadik rész hozta el.
GTA bárhol, bármikor
Az elődhöz képest a legszembetűnőbb változás minden bizonnyal a helyszínt érte; míg a stílusteremtő első rész a kortárs amerikai metropolisok ihlette nagyvárosokban játszódott, a folytatásban ezúttal egy fiktív településen garázdálkodhatunk. A retrofuturisztikus miliő leginkább a Fallout-széria atomcsapás előtti világára hasonlít: a múlt és a jövő sajátos keveréke elevenedik meg előttünk, ahol a hidegfúziós reaktorok és a klónozott örömlányok éppoly megszokottak, mint az ötvenes évek formavilágát magukon hordozó autócsodák. A képi világ tehát (dacára a felülnézetes nézőpontnak) felettébb hangulatosra sikerült — szinte kiált egy kidolgozottabb háttértörténetért, amelytől azonban a fejlesztők megkíméltek minket: a sztori mindössze a 2013-as esztendőt és egy hibernációból kiolvasztott, amnéziás főhőst említ, kinek célja az egyszerűen csak Bárholvárosnak nevezett metropolis urává válni.
„Szabadság, szeretem”
A három játszható kerület meghódítása az elődhöz hasonlóan történik: minden negyedben annyi pénzmagot kell összegyűjtenünk, ami feloldja a következő nagy városrészt. Amint ez megtörtént, a pályát a startpontként szolgáló templomba való visszatéréssel fejezhetjük be (egyébként menteni is ott tudunk, így érdemes megjegyezni annak helyét).
A kerületek teljesítéséhez szükséges lét igen sokféleképpen szerezhetjük meg, a játék ugyanis majdnem mindent kisebb-nagyobb honoráriummal jutalmaz — voltaképp alig van olyan cselekvés, amiért ne járna valamennyi zsozsó. A játék gerincét adó küldetések végrehajtása mellett így pénzt kapunk az autók ellopásáért, az ütközésekért és robbanásokért, a gyalogosok kilapításáért/kilyuggatásáért, a látványos ugratásokért, a Kill Frenzy néven futó ámokfutások teljesítéséért, illetve az elrejtett speciális autók összegyűjtéséért is. Ott vannak továbbá a roncstelepek: a lopott verdákat darukkal jelzett autóbontókba is elvihetjük, ahol típustól függően gépjárművünk „bedolgozása” után bizonyos mennyiségű készpénz és valamilyen, a közeli futószalagon megjelenő fegyver vagy bónusztárgy (sebzésnövelő, láthatatlanság, stb.) üti markunkat (ezeket persze a pályán elszórva is megtalálhatjuk). Miután eme extrák nagyban megkönnyíthetik dolgunkat a későbbiekben, javasolt már a játék elején kitapasztalni, hogy melyik autóért milyen jutalom jár.
Tuning tippek kezdőknek és haladóknak
Véres verejtékkel megszerzett vagyonunkat két dologra verhetjük el: egyrészt a játékállás mentésére (ez alkalmanként 50 rongyot kóstál), másrészt éppen aktuális járművünk fejlesztésére, melyet a pályán található garázsokban végezhetünk el — és ami minden bizonnyal a játék egyik legjobb funkciója. Az előző részből visszaköszönő bomba mellett ugyanis immár fel is fegyverezhetjük járgányunkat: frontális támadásra az ikergépágyú használatos, üldözőink lerázására pedig a galamblelkűek olajtócsát, mókásabb játékosok taposóaknát vethetnek be. Bár eme cuccok ára elég borsos, áruk kamatosan megtérül az izzasztóbb bevetéseken — épp ezért idegesítő, amikor egy küldetés megköveteli, hogy hátrahagyjuk felturbózott verdánkat, és egy másik autóval folytassuk utunkat…
Természetesen a garázsokban végezhetjük el autónk átfestését is, megszabadulva a minket veszett kutyaként kergető rendvédelmi szervektől (akikkel előbb-utóbb mindenképp összeakasztjuk a bajuszt). A jard egyébként vezetéstechnika terén jelentősen fejlődött, és ezúttal hat különböző készültségi szinten keseríti meg életünket. Az első három lényegében csak rendőrjárőröket jelent, a kihívás a négyes szinten érkező kommandósokkal és rendőrkordonokkal kezdődik, őket legyűrve a géppisztolyos FBI-ügynökök Rákosi-korszakot idéző fekete autói okoznak kellemetlen perceket, amennyiben azonban hazavágjuk Muldert és Scullyt is, beüt a szükségállapot, az utcákról eltűnnek a civilek, helyüket a hadsereg mániákusan lövöldöző bakái és tankjai veszik át. A katonák pedig teszik a dolgukat, minden elismerésem annak, aki öt percig tovább bírja a hatos szintű körözést, vagy átjut zsinórban három terepszínű kordonon…
„Káros ez a város”
Bár a korábban felsorolt tevékenységek kétségtelenül szórakoztatóak, sajnos közel sem tejelnek eléggé ahhoz, hogy elérjük velük a milliós ponthatárokat: belátható időn belül a legtöbb zsét még mindig a játék sava-borsát adó alvilági megbízatásokkal szerezhetjük. Épp ezért örömteli, hogy a küldetésrendszert a bandák megjelenésével jelentősen átdolgozták.
A játszható negyedek mindegyikében három csoportot találunk, melyek az adott pálya egy bizonyos szegletét tartják ellenőrzésük alatt, állandó harcban állva a másik két banda egyikével. Miután a győzelmet jelentő ponthatárok eléréséhez nem szükséges minden küldetést teljesíteni, a játékos szabadon dönthet arról, hogy melyik csoportosulásnak dolgozik. Ehhez csupán az adott banda telefonjait kell felkeresni, melyek immár három csoportban kínálják a megbízatásokat: a zöld fülkék könnyebb feladatokat biztosítanak, a sárgák közepesen nehezeket, míg a pirosak a legjobban fizető, de egyben legszadistább bevetéseket.
Nem említettem azonban a szisztéma slusszpoénját, a bizalomrendszert. Ahhoz ugyanis, hogy egy csoport „sárga” és „piros” misszióit is elvállalhassuk, el kell nyernünk az adott banda bizalmát. Ezt egyrészt radikálisabb demográfiai beavatkozásokkal (értsd: ellenséges bandatagok lemészárlásával), másrészt az elérhető küldetések teljesítésével érhetjük el (bár a kettő sokszor átfedi egymást). Elismertségünk azonban kétélű fegyver: azon akcióink, melyek növelik megbízhatóságunkat az egyik bandánál, mindig csökkentik a másiknál. Erre érdemes odafigyelni, mivel ennek mértékétől függ, hogy aktuális ellenlábasaink megtűrnek-e minket területükön, vagy megtámadnak, és ha igen, milyen hevesen teszik azt. Épp ezért, főleg a játék későbbi szakaszában fordulhat elő az a faramuci helyzet, hogy egy nehezebb küldetés bevállalása után sebtében megritkítjuk saját bandánkat, növelve népszerűségünket az ellenséges bagázsnál, és elkerülve így az izzasztó lángszórós vagy rakétavetős csapatokat.
A rendszer tehát ötletes, sőt, a fentiek tükrében valamelyest agyament is — ez utóbbi egyébként a játék egészére is igaz, a program ugyanis olyannyira nem szűkölködik humorban, hogy szinte képtelenség komolyan venni. Lépten-nyomon (főleg disznó) szóviccekbe botlunk, a rádióadók lemezlovasai a legkevésbé sem nevezhetőek normálisnak, a sok idióta küldetés pedig csak hab a tortán: hol lángszórós tűzoltókocsit (!) eszkábálunk, hol pedig egy busz utasaiból készítünk hotdogot. Ezért is fájlalom, hogy megbízatásaink többsége eléggé egy kaptafára megy, sokszor kimerülnek a „lopd el ezt”, „robbantsd fel azt”, és „ölj meg x bandatagot” típusú feladatokban, ami sajnos az egyjátékos módot hosszú távon könnyen unalmassá teheti…
Csoportos garázdaság
…épp ezért örömteli, hogy a fejlesztők nem spórolták ki a többjátékos módot játékukból, lehetővé téve így felebarátaink lezúzását is. Az utcai harcok a szólómód három pályáján, valamint három kisebb arénában zajlanak, mindegyik maximum hat fő egyidejű tombolását biztosítja. Bár játékmódokkal nem vagyunk elhalmozva (a normál DM mellett a pusztításból szerzett pontokat számoló Scorematch, valamint egy fogócska-szerű opció kapott helyett a kínálatban), a szórakozás mégis garantált: a küldetéseket leszámítva ugyanis az egyjátékos mód minden lehetősége elérhető multiban is! Egyszerűen felemelő érzés ellenfeleinket autónk ikergépágyúival szitává lőni, aknákat szórni gyanútlan üldözőink elé, vagy épp láthatatlanul becserkészni pajtásainkat. A felhőtlen szórakozás tehát garantált — már amennyiben azt a játék is úgy akarja, a netkód ugyanis rettenetesen instabil: hajlamos a fagyásra, a meccsek kiszolgálóit nem mindig találja meg, az ütközésvizsgálat erősen sántít (néha egyszerűen beesünk a pálya alá), az interneten pedig még a szükséges portok megnyitása után sem tudtam játszani.
„Láttam egy várost, csúnyát és szépet”
Mint azt a teszt elején említettem, a GTA-sorozat első része főleg a játékmenet újszerűsége miatt lett nálam letehetetlen — és talán pont ez adja a GTA2-vel kapcsolatos problémáimat. Ugyanis bár az alvázig felfegyverezhető járművek és a bizalomrendszer mindenképp jelentős újítások, a játékmenet ezeket leszámítva lényegében nem változott, az újdonság varázsa azonban így nem tart sokáig, a szólómód már a második pályán unalomba fulladhat (és ezen az esztelen pusztításra kihegyezett bónuszpályák sem segítenek).
Technikai téren is hasonló a helyzet: bár megjelentek az éjszakai fényeffektek, valamint a készítők javítottak a kamerakezelésen is, a felülnézetes perspektíva megmaradt, így a gyalogosok és az autók még mindig csupán 2D-s sprite-okból állnak. A hangeffektek (azon belül is a motorhangok) ugyanakkor kifejezetten jól sikerültek, a rádióadók pedig tökéletes zenei aláfestést biztosítanak — kár, hogy a közel négyórányi felvett anyag hamar monotonná válik.
Összefoglalva tehát a GTA2 egy szórakoztató folytatás, néhány újítással és a kötelező hibajavításokkal, elavult grafikával, de remek humorral, valamint egy élvezetes, ámbár megbízhatatlan többjátékos móddal. Miután a Rockstar már egy ideje ingyenessé tette, kipróbálásra mindenkinek ajánlom, de csodákat ne várjunk tőle: a sorozatban az igazi áttörést csak a 2001-ben debütált harmadik rész hozta el.
