A Gran Turismo-sorozat legutóbbi számozott része még PlayStation 3-ra jelent meg, de azért PlayStation 4-en sem maradtunk a Polyphony Digital meghatározó, autós játéka nélkül – ott a Gran Turismo Sportnak örülhettünk (vagy nem). És örülhetünk most is, mert a legújabb felvonás PlayStation 4 és PS5 konzolokon is megjelent. A fókuszáltabb, nem sorszámozott epizód után újfent visszatérünk a fősodorba, de nem maradunk a Sport öröksége nélkül: most is visszatérnek a Porschék, ahogy néhány, a sorozatban ott bemutatkozott egyéb funkció is, mint például a livery editor.
Újra a pályán
A Gran Turismo 7 nyitányaként egyből egy úgynevezett „Music Challenge”-dzsel indítunk, mielőtt a már ismerős világtérképre jutunk. Előbbi tulajdonképpen egy időkorlátos futam, ahol az ellenőrző pontokon áthaladva jutunk további időhöz, a cél természetesen minél messzebbre jutni. Utóbbi pedig már többé-kevésbé ismerős, és egy tulajdonképpeni főmenü szerepét tölti be, használtautó- és márkakereskedéssel, saját garázzsal és tuning-shoppal, kihívásokkal és versenyekkel, fotóműhellyel és miegymással. Az egész középpontjában és az egyjátékos „kampány” hajtómotorjaként pedig a kávézó áll – innen kapunk különféle feladatokat és „menüket”, melyek hol egy jármű-szett összegyűjtésére, hol valami kisebb tevékenységre szólítanak.
Előbbiek jutalma egy kis beszámoló az újonnan szerzett járgányainkról, utóbbié pedig vagy egy-egy újabb pálya, nagy ritkán egy ajándék verda. Netán egy rulettjegy, mellyel autótól az alkatrészig mindenfélét nyerhetünk, illetve játékbeli valutát is kaphatunk. No és persze feltankolhatjuk virtuális számlánkat nehezen megszerzett forintjainkból is, amiről inkább nem fejteném ki a véleményemet, a mikrotranzakciók remélhetőleg nem eszik be mélyebbre magukat a játékba. Épp elég probléma lehet az is, hogy a játékállás elmentéséhez folyamatos netkapcsolatra van szükség „a csalás kiküszöbölése érdekében”.
Az autók bezsebelésével gyűjtői pontokat szerzünk, ezzel emeljük gyűjtői szintünket, ami cserébe újabb fejlesztési lehetőségeket nyit meg a tuning-shopban, illetve a kihívások közt. Egyes pontokon – konkrétan bizonyos bajnokságoknál – a továbblépéshez nem elég a gyűjtői szint növelése, jogosítványunk szintjét is emelnünk kell a különféle feladatok minimális teljesítésével a jogosítvány-centrumban, hogy egyáltalán elindulhassunk rajtuk. Ez tulajdonképpen egyfajta oktatómódnak is felfogható, mely a versenyzés alapjaival ismertet meg minket, de egy félig kihagyott ziccer. Egyrészt, mire a jogsit kötelező letudni hozzájuk, az adott feladatokkal nem egyszer már élesben meg kellett ismerkednünk. Másrészt pedig ugyan érthető, de néha kifejezetten zavaró és nehezíti az ember dolgát, hogy kihívásról kihívásra más-más járművet kell megszoknunk. Maguk a bajnokságok pedig extra nagy jutalommal kecsegtetnek, és a végén egy garantált autó a jutalmunk, ami általában bevezeti a következő kávézó-menüt, bezárva ezzel a küldetés-hajhászás körét.
Nyeregbe, lóra
Ennek a rendszernek köszönhetően egy jó darabig nem igazán kell vásárolni semmit, legfeljebb a kötelező abroncskészletet és egyéb felszereléseket az adott verseny kritériumának megfelelő autóink valamelyikére, vagy egy-egy kiszemelt csodajárgányra. Ugyanakkor a játék első, jelentős részében nincsen felső határa a versenyre vitt járműveink teljesítményének, ami roppant triviálissá teszi a megmérettetéseket. Nagyjából onnantól kezd érdekes lenni a versenyzés, ahol már a versenyre vihető autók összteljesítményét jelképező PP-érték felső határa van belőve, nem pedig a minimuma. Ez pedig csak sok órával a játék kezdete után, a Porsche-kupával kezdődik meg, mindaddig relatív sétagalopp a játék.
De még ezután sem nevezném kifejezetten jónak a versenyélményt – mindannyiszor gurulórajtból, a leghátsó pozícióból vágunk neki a küzdelemnek, és innen küzdjük fel magunkat a dobogóra, ideális esetben az első helyre. Hogy ez egyáltalán lehetséges legyen, az ellenfelek főként csak saját tempójukban cirkálnak a pályán, az első egy-két-három helyezett messze leszakadva a többiektől, de húsz másodperces előnyük normál fokozaton is relatíve könnyen bedolgozható, még a súlyos hibákkal együtt is. Egy mondatban úgy jellemezném az ellenfeleinket, mint virtuális biodíszletek, amik csupán egy bizonyos körátlag felül- vagy alulteljesítésének ellenőrzésére jók.
És akkor jön az, hogy a kampány során még a bajnokságokon sincs állórajt, nincs pontozás alapján kapott pozíció, nincs időmérő-futam a rajtkockákért, nincs semmilyen büntetés pályaelhagyásért vagy hátrányt okozó ütközésért. Semmi, ami egy valódi versenyre akár egy kicsit is hasonlítana. Ami alapvetően nem feltétlenül probléma. Egy arcade játéknál. Viszont egy magát vérbeli szimulátornak nevező játéktól nemcsak a fizikai, hanem a versenyhelyzet szimulálását is joggal várná el az ember. Persze már arról is lehet vitatkozni, hogy mennyire szimulátor a Gran Turismo 7 – a magam részéről ebbe nem mennék bele, hiszen sosem ültem egy Aston Martin vagy éppen Porsche volánja mögött, hogy szakértői véleményt tudjak adni róla. Mindenesetre a különféle beállítások hatásai azonnal érződnek a járművön, gumiabroncs-cserétől a hátsó légterelő szögének módosításán át egészen a felfüggesztés egyes tulajdonságainak állításáig.
Viszont a szóló kampány hiányosságaitól függetlenül, esélyesen az esport-szcéna ünnepelt játéka lesz a Gran Turismo 7 is, mert az egyedi futamok és online bajnokságok során már kedvünkre állíthatunk be a napszaktól a gumikopásig minden egyes paramétert. Sőt, a miliőre már a kampány is ráfekszik egy picit: a futamok során a rajongók ismert versenyzőkkel is találkozhatnak – köztük Blazsán Patrikkal is ringbe szállhatunk –, még ha csak virtuálisan és valódi tudásuk botrányosan lebutított MI-töredéke ellen is.
Lemászik a monitorról
No és persze nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a játék egészen fenomenálisan fest, a 4K felbontás mellett is stabil 60 Hz-es képfrissítés folyamatosan adott, és nagyon szemfülesnek kell lenni ahhoz, hogy a pályán bármiféle pop-int nagyritkán észrevegyen az ember. A látványelemek és a modellek fantasztikusak, és igény szerint a sugárkövetést is bekapcsolhatjuk az egyes átvezetőknél és képeknél, ami még egy fokkal emeli a játék vizualitásának fényét. A zenei aláfestés nekem annyira nem fekszik, hiába van az újrafeldolgozott klasszikusoktól az alternatív rockig mindenféle muzsika, de nem mondhatnám, hogy különösebben zavart volna.
A Gran Turismo 7 kapcsán az volt az érzésem, hogy a sorozat igazából nem előrehaladt, legfeljebb körbeért. Hiába a kiemelkedő szimuláció, a változó napszak és időjárás, a fantasztikus látvány, ha a szóló játékmód versenyélménye egész egyszerűen nincs meg, hamar unalomba fullad az autógyűjtögetés. A széria és az e-sport rajongói minden bizonnyal jól fogják magukat érezni, viszont az „egyszerűbb” szimulátorkedvelő, de kevésbé hardkóros réteg érzésem szerint már kevésbé lesz kitartó, még ha meg is találhatják benne a számításukat.
