Oké, egészen pontosan mi is kellene egy sikeres és minőségi Kaiju-videojátékhoz? Már persze azon kívül, hogy az elnevezés szempontjából és címszereplőként Godzilla kerül a reflektorfénybe. A rengeteg filmfeldolgozás és a különböző generációkban újra és újra előkerülő konzolos adaptációk bizonyítják, hogy az immáron több mint hatvanéves (tavaly jelent meg a japán verzió az ’54-es eredeti dráma évfordulójára) monstrum még mindig elegendő energiával rendelkezik ahhoz, hogy egész városrészeket döngöljön a földbe, majd jól megtépázza a trónkövetelők sorát. Ez és a méretes fanservice csomag mellé azonban más is kell a valódi sikerhez. Változatosság, hangulat és látvány. Ezek közül pedig többnyire hiányzik valami, amennyiben végigvesszük a korábbi próbálkozásokat a C64-től kezdve át a Super Nintendo Entertainment Systemen egészen a GameCube-ig. Nézzük tehát, hogy az eredetileg PS3-ra tervezett legújabb produktumhoz mi mindent hozott össze a Bandai Namco!
A Pusztítás Királya
Godzilla nemcsak a Szörnyek Királya, de a pusztításé is. Ez egyből nyilvánvalóvá válik, ha nekiesünk a kampányt jelentő God of Destruction módnak. Bár az irányítás némileg fura (balra és jobbra akkor tudunk haladni, ha az L1 és R1 gombokat igénybe vesszük), az alapok nem annyira ismeretlenek. Lezúzzuk a különböző épületeket az eltérő helyszíneken (kikötőben raktárak és kohók, a parton óriáskerék, a belvárosban hatalmas irodaházak és felhőkarcolók), megküzdünk a G-Force csapataival (tankok, helikopterek, repülők és hasonlók), vagy éppen az ellenséges kaijukkal. Természetesen itt van mindenki, aki számít, a buli nem lehet teljes Mechagodzilla, King Ghidorah, Mothra, Battra, Jet Jaguar, Anguirus, Hedorah, Destoroyah vagy Rodan és a többiek nélkül. Ennek köszönhetően mindig bejön a képbe valaki, akivel eljárjuk a csárdást az épületek vakolatának megrongálása mellett. Ráadásul más szörnyeteg bőrébe is belebújhatunk a pusztítás során (Invade), továbbá a baráti lényeket irányítva a városokat is megvédhetjük (Defend). Ezeken kívül lehetőségünk van az egymás után érkező kaijukat is leverni (King of Kaiju), ketten és hárman is megmérkőzhetünk a világhálón (Vs), illetve a szörnyetegek testre szabása mellett (Evolution) képeket is összehozhatunk a megnyitható extrákkal (Diorama), sőt utána is olvashatunk az összes közkedvelt lény történetének és tulajdonságainak (Kaiju Guide).
A Monotonitás Királya
Mindezzel még nem is lenne gond, elvégre a megszokotthoz képest egész sok lehetőséget kapunk, továbbá jópofa, hogy a szimpla bunyó mellett a rombolás is milyen hangsúlyos szerepet kap, ami azért Godzilla esetében ténylegesen ajándék. Más kérdés, hogy mivel két szimpla és két speciális támadásunk van, a feladataink pedig szinte mindig ugyanazok (G-erőművek elpusztítása, emberi és szörnyseregek lezúzása, felvételek készítése a gyíkról), a misszió hamar egysíkúvá válik. Főleg úgy, hogy a tényleges befejezéshez legalább négyszer kell végigmennünk az egy-két órás kampányon (mivel több ágon fut a cselekmény, ezért újabb és újabb pályákat kapunk), ami annyira nem is sok, mégis annak tűnik, ha erre egyszerre adnánk a fejünket.
A Középszerűség Királya
A leírtak elég sajnálatos módon rontják az összképet, miközben a külső láttán sem dobunk hátast (látszódik, hogy a PS3 volt a célplatform – ha nem éppen a Dreamcast), de valahogy a monoton megvalósítás, a gyenge külcsín és a furán belőtt irányítás ellenére a Godzilla igazi bűnös élvezet, amiben nagy szerepe van a tekintélyes méretű fanservice adaléknak. A kaijukat irányítva, Godzilla valamelyik változata felett átvéve a kontrollt azon vesszük észre magunkat, hogy egy darabig önkívületi állapotban zúzzuk szét az építményeket és ellenfeleket, a menüben hallható klasszikus főtémáról meg ne is beszéljünk, elvégre az mindig is legendás marad. Kár, hogy mindezek mellé ezúttal sem tudott felnőni a teljes rendszer, a program pedig ennek köszönhetően szinte csak a rajongóknak szól.
