Még a PlayStation 2 korszakában kezdődött el ez az ókori történet, amelynek legfontosabb alapköve a bosszú maga, mely elevenen emészti fel hősünket és annak világát. A sztori pedig folytatódott a PS3-ra költöztetés után, így a harmadik epizód a megszokottnál is grandiózusabb megoldásokkal, grafikus prezentációval, a játékmenetet ért minimális innovációval teljesítette ki Kratos hadjáratát. Az utolsó sorszámozott rész kritikai sikernek bizonyult, miközben a rajongók is imádták, így nem csoda, hogy az újrahasznosítási hullámban a Last of Ust (és a már bejelentett Uncharted-trilógiát) követően ez is sorra került, méghozzá 1080p és 60 fps, továbbá egy Photo Mode társaságában. Na de lássuk, mit tud még felmutatni Kratos mennyekbe… vagyis inkább az Olümposzra emelkedése.
Zeuszra vadászva
Ahogyan a PS3-as verzió esetében, most is onnan kezdünk, hogy miután Gaia kiszabadít minket, a titánokkal együtt indulunk meg az istenek hegye felé, amit megmászva újabb csapás ér minket, így Hadész birodalmáig, egészen pontosan a Sztüx folyóig zuhanunk, hogy ismételten lépésről lépésre fejlődjünk fel, megszerezve minden fegyverünket és képességünket. Persze Kratos terminátorizálása nem az egyetlen feladatunk, elvégre a köztes időszakasz alatt a halandókon és halhatatlanokon élhetjük ki brutális bosszúvágyunkat. Ez az egyik legjobb és legegyedibb momentuma a God of War harmadik részének. Már a rövid felvezetés is rendhagyó (és azóta se nagyon utánzott) ötletekkel van tele, de később a különböző elemek urainak kivégzése is olyan látványos, egyben pedig brutális megoldásokat sorakoztat fel, hogy az példaértékű. Igaz ez tulajdonképpen a teljes programra, elvégre a God of War III legfőbb erénye az olajozott harcrendszer, mely a legjobb hack ’n’ slashek közé emeli a játékot, valamint a szokatlan, ám kiforrott ötletek sora.
Bűnös élvezet
Emiatt lesz a God of War III és így a Remastered is igazi bűnös élvezet. A történet részletei, a karakterek már nem is fontosak, csak az, hogy ujjaink a kontrollerrel összenőve teret engedjenek Kratos pusztító őrjöngésének. Az 1080p és 60 fps társaságában eszközölt látvány mintha nem is öt éve lett volna eredetileg megálmodva (persze egyértelműen lejön, hogy nem mai darab, de a generációváltást letagadhatná), a játékmenet pedig szimplán élvezetes, játszatja magát, újabb és újabb feladatokra vesz rá minket, hogy arra eszméljünk: elment a fél nap, mi pedig még mindig előtte ülünk. Egyébiránt a nagyszerű felújításon kívül (tényleg, egy szavunk nem lehet) nem sok újdonságot fedezhetünk fel a közel tíz órás kaland során. Van pár kihívás és minijáték, plusz egy fotómód (lásd: The Last of Us), mindezektől függetlenül az alap maradt ugyanaz, ami persze nem is nagy baj (legalább nem volt mit elszúrni).
Kill ’em all
Ahogyan a filmeknél, úgy a videojátékoknál is megfigyelhető egy ideje a tendencia, miszerint a deviáns lelkületű, netalán gonosz embereket is jópofa viccelődéssel, karizmatikus személyiséggel, menő pozőrséggel próbálják megszerettetni velünk, ami Kratos esetében különösen igaz. Ám elhagyva a háttérben világuralmi terveket szövögető hatalmak tudatalattinkra gyakorolt hatásait, pusztán a tényekre tekintve is kijelenthető, hogy a főszereplőt ugyan néha hősnek nevezik a végigjátszás során, ő egész egyszerűen csak az önző egoizmus mintaképe, mely egyben tökéletes megtestesítője az embereket és világokat elpusztító értelmetlen bosszúvágynak. Ez a God of War harmadik részének legnagyobb hibája, ami a Remastered esetében ugyanúgy visszaköszön: egy ilyen figurával nem lehet azonosulni, egy idő után pedig már nem is szeretnénk ilyesmit tenni, annyira taszító a viselkedése. Még szerencse, hogy a játékmenet ugyanolyan élvezetes, mint 2010-ben volt – más kérdés, hogy inkább egy új, minőségi epizód elé ülnénk már le, ami a totális agresszió helyett kicsit visszatér a történethez és az elmeséléshez is a pusztítás mellett.
