Ez a csoda pedig nem más, mint a Shinyból kivált és Planet Moon néven új brigádot alapító fejlesztők első projektje, a Giants: Citizen Kabuto. A 2000 végén megjelent játék minden elemével elkápráztatta a világot, ám nem adta magát mindenkinek: magas gépigénye miatt sokáig és sokunknak az elérhetetlen álomszoftver megtestesítője volt.
Mint ahogy az utcán szembejövő lány is először szépségével ejti rabul a szívünket, úgy a játékban is a magával ragadó látvány fog meg minket már az első pillanatban. Bizony nem csoda, hogy megjelenésekor számtalan „legszebb grafika” díjat nyert, s hogy akkoriban ez volt az első számú vasizzasztó szoftver. A Giants ugyanis csodálatosan néz ki, s a látvány amellett, hogy gyönyörű, ráadásul még eszméletlenül stílusos is: a monitorjainkon életre kelő világban az élénk, izgalmas színek dominálnak, és első ránézésre olyan érzésünk van, mintha egy rajzfilmet néznénk. A ténykedéseink helyszínéül szolgáló szigetek szemet gyönyörködtetőek, a látótávolság hatalmas, s még a legapróbb elemeket is a legnagyobb gonddal dolgozták ki a készítők. A pályák egytől-egyig rendkívül részletesek és tele vannak élettel: a pálmafák levelei lengedeznek a levegőben, a békés vimpek csordába verődve vándorolnak a völgyben, s a falvakban is mindig látni egy-két botorkáló szerzetet. A napsütés, s maga az ég kidolgozása is pompás, mint ahogyan a vízé is, ami lágyan hullámzik bele a végtelenbe. A látványra a karakterek kinézete és animálása teszi fel a koronát: egy-két kivételtől eltekintve fantasztikusan mutatnak és mozognak a figurák. Ezt a képet olykor ugyan megzavarják apróbb hibák, egymásba lógó textúrák, ezek azonban nem ronthatják el a mesés megjelenítés összképét.
Röviden meg kell említenem a zenéket-hangokat is, amelyek szintén nagyon profik. A feladatok alatt szóló lágy dallamokon át a fegyverropogások ratatáján és puffogásain keresztül a szereplők sziporkázó megszólalásáig minden elem előtt megemelem a kalapom, mind a nagyzenekar, mind a szinkronszínészek tökéletes munkát végeztek.
Mindez a szépség egy aranyos, de mégsem komolytalan, humorral erősen átitatott történetben tárul elénk, ami azzal kezdődik, hogy öt szerencsétlen, meccek nevezetű űrhajós nem teljesen önálló elhatározásból egy számukra idegen bolygóra csöppen (értsd: lezuhannak). Ezen a földön élnek az alacsony termetű smartiek, akiknek csillaga épp leszállóban van, ugyanis a planéta másik faja, a sea reaperek, uralkodónőjük, a gonosz Sappho irányítása alatt éppen leigázza és saját céljaira használja őket. A veszélyt tovább tetőzi az elvileg védelemre teremtett, azonban hamar ellenszegülő Kabuto, egy hatalmas szörny tombolása is, tehát semmi sincs rendjén. A kezdetben nem túl eredeti, de később egyre izgalmasabbá váló sztorit a játék motorjával készült, legtöbbször igen kreatív és komikus animációk lendítik tovább. A küldetések előtti, illetve utáni képsorok többször is nevetésre bírtak, s maguk a feladatok is elég mókásak: a régióban uralkodó rumli rendbebillentésének rögös útja például egy smartie számára történő egyszerű élelemszerzéssel és feleségszabadítással van kikövezve. A teendők mellett a szereplők beszólásai is kacagtatóak; a kistestű, de nagyfejű és mindenkinél nagyobb agykoponyájú smartiek sajátos jellemükkel (értsd. idegesítően bénák) és megszólalásaikkal alapozzák meg a komikus kalandok alaphangulatát, a mecc karaktereket pedig valami elképesztő módon eltalálták, olyan jópofák, hogy én megszavazom nekik a játéktörténelem „legjobb ügyetlen űrhajósai” címet. A planétára pottyanó peches szkafanderesek egy pillanatig sem a megváltó, sokkal inkább az „űrmacsó” képében pózolnak; az ezen alapokból táplálkozó vicces szituációk száma végtelen, gyakorlatilag lépten-nyomon beléjük botlunk, már csak ezért is érdemes végigvinni a játékot.
A készítők szerencsére nem estek abba a hibába, hogy a mesés alapokra összecsapott játékot húztak volna: a Giantsban az elragadó külsőségekhez csodás játékmenet párosul. A program alapvetően harmadik személyű akciójáték, azonban ha kedvünk szottyan, bármikor átválthatunk belső nézetre. Ez az opció olykor hasznos, azonban így elvész az az élmény, amit karakterünk csodálása okoz, így én ezt a lehetőséget ritkán használtam. A játék sajátos hangulatát az adja, hogy az örök béke és nyugalom megteremtése közben a történet előrehaladtával mindhárom központi fajt kipróbálhatjuk, így a kalandok elején a „hajótörést” szenvedő meccek egyikével akciózunk, ezt követően az anyja elnyomása ellen lázadó, lengén öltözött leányzó, Delphi szerepében ütünk sebet a gonosz elnyomáson, hogy aztán azt a hatalmas Kabuto nyers erejével zúzzuk végleg össze.
A botcsinálta űrhajósok testfelépítését végigmustrálva észrevehetjük, hogy alapjáraton nem egy Rambók, erejüket inkább technikai fejlettségükből nyerik. Egyiküket, Bazt irányítva elsősorban lézerpisztollyal, golyószóróval, aknavetővel és egyéb finomságokkal fogunk operálni, legfontosabb felszerelésünk pedig a hátunkon lévő jetpack lesz, amit használva páratlan mozgékonyságra tehetünk szert. Ez egyrészt a csaták hevében jelent előnyt, másrészt e nélkül elég sok unalmas percbe kerülne, amíg a tettek mezejére lépünk, tekintetbe véve, hogy a pályák és a távolságok kezdettől fogva elég nagyok. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy csatlakoznak hozzánk elveszett társaink is, akik aztán igazi baráthoz hűen követnek minket. Amellett, hogy jópofák, hasznosak is, bár néha be-beragadnak a különböző tereptárgyakba, s ez olykor kicsit zavaró. Alapvető parancsokat is osztogathatunk nekik, amikre okosan reagálnak, s külön öröm, hogy ha netalán elpatkolnak, akkor sem kell temetni őket, pár pillanat múlva ugyanis ismét vidáman és elszántan jelentik, hogy készek a harcra. Az utolsó mecc és néhány későbbi Delphi küldetésbe a készítők stratégiai elemeket is vegyítettek, ekkor a kis okoskák segítségével kell bázist felhúzni, hogy a továbbjutáshoz szükséges tárgyakat megkapjuk. Ilyenkor először összeszedjük a munkásokat, hogy építsenek nekünk, s hogy a folyamat ne álljon meg, élelemmel kell ellátnunk őket. Ezek a részek nem túl bonyolultak és a játékmenetbe is beleillenek, bár ha nem vagyunk ügyesek, eléggé lelassíthatják azt.
A mecc missziók megmérettetéseinek teljesítésével a történet új hős szemszögéből folytatódik: Sappho lányaként folytatjuk az igazságosztást. A dekoratív Delphi irányítása közben az előzőektől teljesen eltérő élményben lesz részünk — alapjában véve elmondható, hogy a technikát a mágia váltja fel, a leányzó ugyanis szablyája és íja mellett leginkább varázslataival fekteti ki a sötét oldal tagjait. A jó öreg jetpacknek búcsút inthetünk, ám a sebesség okozta mámoros érzésről nem kell lemondanunk, a csaj ugyanis rendelkezik egy „turbó futó-repülő” képességgel, amely jelentősen meggyorsítja mozgását. A történet ezen pontján a fejlesztők ismét jókorát csavartak a játékmeneten: a végső megmérettetés helyszínére csak úgy jutunk el, ha különböző jetskiversenyeken bizonyítjuk tehetségünket. Eleinte igencsak elcsodálkoztam ezen a fordulaton és kissé meg is ijedtem az ötlettől, azonban igen kellemeset csalódtam: a vízi futamok olyannyira jól sikerültek, hogy kifejezetten sajnáltam, mikor véget értek. A mindent eldöntő csata családon belül zajlik le — innen is láthatjuk, hogy még a legjobb famíliákban is vannak apróbb nézeteltérések.
Miután Delphivel véget vettettünk Sappho anya rémuralmának, az utolsó szál folyamán a hatalmas Kabuto bőrébe bújva tehetünk pontot a történet végére. Bevallom, nekem ez a pár küldetés tetszett legkevésbé, a poénok elmaradása kicsit egyhangúvá tette a játékmenetet, ami azért még így is megállja a helyét, pusztán sajnáltam, hogy elmaradtak a rekeszizmokat kényeztető szituációk. Mivel egy böszme nagy dög vagyunk, lemondhatunk minden távolsági fegyverről és varázslásról, azonban puszta kezünkkel is nagyobb pusztítást tudunk véghezvinni, mint ezek együttvéve. Ellenfeleinket felkaphatjuk és odavághatjuk egy másikhoz, s az épületeket is többnyire néhány rúgással lerombolhatjuk. Dolgunkat maximum két kis Kabuto is megkönnyítheti, ehhez ennünk kell, valamint tojásokat raknunk.
Ebben a stílusokban és változatosságban gazdag játékban negatívumként egyedül a reaper katonák olykor bamba mesterséges intelligenciáját tudnám felhozni, olykor ugyanis minden ellenállás nélkül, mintegy életuntan várták, hogy szitává lőjem-varázsoljam őket.
Mint ahogy egy gyönyörű lányt is büszkén „mutogatunk”, de senkivel nem osztjuk meg, úgy a Giants is olyan élménnyel ajándékoz meg, amit csak egyedül az igazi átélni. A szólista történet mellé ugyanis úgy kellett a többjátékos mód, mint bikinire a télikabát, azaz sehogy; viselője számára felettébb kínos és teljességgel értelmetlen, a nézelődő számára pedig felesleges és csak rombolja az összképet. Helyi hálózaton, illetve az interneten több játékmód is rendelkezésre áll (nevezetesen a Team Deathmatch, a Capture The Smartie, valamint ezek bázisalapú változatai), csak arra várva, hogy tíz perc után kilépjünk és inkább hatodszorra is nekiálljunk az egyszemélyes küldetéssornak — véleményem szerint ugyanis ezek mind erősen felejtősek, látszik, hogy nem öltek beléjük túl sok energiát a fejlesztők, s ritkán mondok ilyet, de most bátran kijelentem: jól tették. A multiplayer opció tehát tényleg csak opcionális, inkább kerüljük el!
Mint észrevehettétek, nem tudtam palástolni e mestermű iránti rajongásom, tetőtől talpig belezúgtam. A megjelenítés, a hangok, a változatos játékmenet, a humoros sztori és az ötletes szereplők utánozhatatlan és emlékezetes élményt nyújtanak. Az adott pontszám kicsit soknak tűnhet, de egyszerűen képtelen voltam kevesebbet adni, mert a játék bár nem tökéletes, de apróbb hibáival együtt is nagyon szerethető. Mint a nők. Kell ennél jobb végszó?
Szerelem első látásra
Mint ahogy az utcán szembejövő lány is először szépségével ejti rabul a szívünket, úgy a játékban is a magával ragadó látvány fog meg minket már az első pillanatban. Bizony nem csoda, hogy megjelenésekor számtalan „legszebb grafika” díjat nyert, s hogy akkoriban ez volt az első számú vasizzasztó szoftver. A Giants ugyanis csodálatosan néz ki, s a látvány amellett, hogy gyönyörű, ráadásul még eszméletlenül stílusos is: a monitorjainkon életre kelő világban az élénk, izgalmas színek dominálnak, és első ránézésre olyan érzésünk van, mintha egy rajzfilmet néznénk. A ténykedéseink helyszínéül szolgáló szigetek szemet gyönyörködtetőek, a látótávolság hatalmas, s még a legapróbb elemeket is a legnagyobb gonddal dolgozták ki a készítők. A pályák egytől-egyig rendkívül részletesek és tele vannak élettel: a pálmafák levelei lengedeznek a levegőben, a békés vimpek csordába verődve vándorolnak a völgyben, s a falvakban is mindig látni egy-két botorkáló szerzetet. A napsütés, s maga az ég kidolgozása is pompás, mint ahogyan a vízé is, ami lágyan hullámzik bele a végtelenbe. A látványra a karakterek kinézete és animálása teszi fel a koronát: egy-két kivételtől eltekintve fantasztikusan mutatnak és mozognak a figurák. Ezt a képet olykor ugyan megzavarják apróbb hibák, egymásba lógó textúrák, ezek azonban nem ronthatják el a mesés megjelenítés összképét.
Röviden meg kell említenem a zenéket-hangokat is, amelyek szintén nagyon profik. A feladatok alatt szóló lágy dallamokon át a fegyverropogások ratatáján és puffogásain keresztül a szereplők sziporkázó megszólalásáig minden elem előtt megemelem a kalapom, mind a nagyzenekar, mind a szinkronszínészek tökéletes munkát végeztek.
Elragadó teremtés
Mindez a szépség egy aranyos, de mégsem komolytalan, humorral erősen átitatott történetben tárul elénk, ami azzal kezdődik, hogy öt szerencsétlen, meccek nevezetű űrhajós nem teljesen önálló elhatározásból egy számukra idegen bolygóra csöppen (értsd: lezuhannak). Ezen a földön élnek az alacsony termetű smartiek, akiknek csillaga épp leszállóban van, ugyanis a planéta másik faja, a sea reaperek, uralkodónőjük, a gonosz Sappho irányítása alatt éppen leigázza és saját céljaira használja őket. A veszélyt tovább tetőzi az elvileg védelemre teremtett, azonban hamar ellenszegülő Kabuto, egy hatalmas szörny tombolása is, tehát semmi sincs rendjén. A kezdetben nem túl eredeti, de később egyre izgalmasabbá váló sztorit a játék motorjával készült, legtöbbször igen kreatív és komikus animációk lendítik tovább. A küldetések előtti, illetve utáni képsorok többször is nevetésre bírtak, s maguk a feladatok is elég mókásak: a régióban uralkodó rumli rendbebillentésének rögös útja például egy smartie számára történő egyszerű élelemszerzéssel és feleségszabadítással van kikövezve. A teendők mellett a szereplők beszólásai is kacagtatóak; a kistestű, de nagyfejű és mindenkinél nagyobb agykoponyájú smartiek sajátos jellemükkel (értsd. idegesítően bénák) és megszólalásaikkal alapozzák meg a komikus kalandok alaphangulatát, a mecc karaktereket pedig valami elképesztő módon eltalálták, olyan jópofák, hogy én megszavazom nekik a játéktörténelem „legjobb ügyetlen űrhajósai” címet. A planétára pottyanó peches szkafanderesek egy pillanatig sem a megváltó, sokkal inkább az „űrmacsó” képében pózolnak; az ezen alapokból táplálkozó vicces szituációk száma végtelen, gyakorlatilag lépten-nyomon beléjük botlunk, már csak ezért is érdemes végigvinni a játékot.
Ezerarcú szépség
A készítők szerencsére nem estek abba a hibába, hogy a mesés alapokra összecsapott játékot húztak volna: a Giantsban az elragadó külsőségekhez csodás játékmenet párosul. A program alapvetően harmadik személyű akciójáték, azonban ha kedvünk szottyan, bármikor átválthatunk belső nézetre. Ez az opció olykor hasznos, azonban így elvész az az élmény, amit karakterünk csodálása okoz, így én ezt a lehetőséget ritkán használtam. A játék sajátos hangulatát az adja, hogy az örök béke és nyugalom megteremtése közben a történet előrehaladtával mindhárom központi fajt kipróbálhatjuk, így a kalandok elején a „hajótörést” szenvedő meccek egyikével akciózunk, ezt követően az anyja elnyomása ellen lázadó, lengén öltözött leányzó, Delphi szerepében ütünk sebet a gonosz elnyomáson, hogy aztán azt a hatalmas Kabuto nyers erejével zúzzuk végleg össze.
A botcsinálta űrhajósok testfelépítését végigmustrálva észrevehetjük, hogy alapjáraton nem egy Rambók, erejüket inkább technikai fejlettségükből nyerik. Egyiküket, Bazt irányítva elsősorban lézerpisztollyal, golyószóróval, aknavetővel és egyéb finomságokkal fogunk operálni, legfontosabb felszerelésünk pedig a hátunkon lévő jetpack lesz, amit használva páratlan mozgékonyságra tehetünk szert. Ez egyrészt a csaták hevében jelent előnyt, másrészt e nélkül elég sok unalmas percbe kerülne, amíg a tettek mezejére lépünk, tekintetbe véve, hogy a pályák és a távolságok kezdettől fogva elég nagyok. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy csatlakoznak hozzánk elveszett társaink is, akik aztán igazi baráthoz hűen követnek minket. Amellett, hogy jópofák, hasznosak is, bár néha be-beragadnak a különböző tereptárgyakba, s ez olykor kicsit zavaró. Alapvető parancsokat is osztogathatunk nekik, amikre okosan reagálnak, s külön öröm, hogy ha netalán elpatkolnak, akkor sem kell temetni őket, pár pillanat múlva ugyanis ismét vidáman és elszántan jelentik, hogy készek a harcra. Az utolsó mecc és néhány későbbi Delphi küldetésbe a készítők stratégiai elemeket is vegyítettek, ekkor a kis okoskák segítségével kell bázist felhúzni, hogy a továbbjutáshoz szükséges tárgyakat megkapjuk. Ilyenkor először összeszedjük a munkásokat, hogy építsenek nekünk, s hogy a folyamat ne álljon meg, élelemmel kell ellátnunk őket. Ezek a részek nem túl bonyolultak és a játékmenetbe is beleillenek, bár ha nem vagyunk ügyesek, eléggé lelassíthatják azt.
A mecc missziók megmérettetéseinek teljesítésével a történet új hős szemszögéből folytatódik: Sappho lányaként folytatjuk az igazságosztást. A dekoratív Delphi irányítása közben az előzőektől teljesen eltérő élményben lesz részünk — alapjában véve elmondható, hogy a technikát a mágia váltja fel, a leányzó ugyanis szablyája és íja mellett leginkább varázslataival fekteti ki a sötét oldal tagjait. A jó öreg jetpacknek búcsút inthetünk, ám a sebesség okozta mámoros érzésről nem kell lemondanunk, a csaj ugyanis rendelkezik egy „turbó futó-repülő” képességgel, amely jelentősen meggyorsítja mozgását. A történet ezen pontján a fejlesztők ismét jókorát csavartak a játékmeneten: a végső megmérettetés helyszínére csak úgy jutunk el, ha különböző jetskiversenyeken bizonyítjuk tehetségünket. Eleinte igencsak elcsodálkoztam ezen a fordulaton és kissé meg is ijedtem az ötlettől, azonban igen kellemeset csalódtam: a vízi futamok olyannyira jól sikerültek, hogy kifejezetten sajnáltam, mikor véget értek. A mindent eldöntő csata családon belül zajlik le — innen is láthatjuk, hogy még a legjobb famíliákban is vannak apróbb nézeteltérések.
Miután Delphivel véget vettettünk Sappho anya rémuralmának, az utolsó szál folyamán a hatalmas Kabuto bőrébe bújva tehetünk pontot a történet végére. Bevallom, nekem ez a pár küldetés tetszett legkevésbé, a poénok elmaradása kicsit egyhangúvá tette a játékmenetet, ami azért még így is megállja a helyét, pusztán sajnáltam, hogy elmaradtak a rekeszizmokat kényeztető szituációk. Mivel egy böszme nagy dög vagyunk, lemondhatunk minden távolsági fegyverről és varázslásról, azonban puszta kezünkkel is nagyobb pusztítást tudunk véghezvinni, mint ezek együttvéve. Ellenfeleinket felkaphatjuk és odavághatjuk egy másikhoz, s az épületeket is többnyire néhány rúgással lerombolhatjuk. Dolgunkat maximum két kis Kabuto is megkönnyítheti, ehhez ennünk kell, valamint tojásokat raknunk.
Ebben a stílusokban és változatosságban gazdag játékban negatívumként egyedül a reaper katonák olykor bamba mesterséges intelligenciáját tudnám felhozni, olykor ugyanis minden ellenállás nélkül, mintegy életuntan várták, hogy szitává lőjem-varázsoljam őket.
Csak az enyém
Mint ahogy egy gyönyörű lányt is büszkén „mutogatunk”, de senkivel nem osztjuk meg, úgy a Giants is olyan élménnyel ajándékoz meg, amit csak egyedül az igazi átélni. A szólista történet mellé ugyanis úgy kellett a többjátékos mód, mint bikinire a télikabát, azaz sehogy; viselője számára felettébb kínos és teljességgel értelmetlen, a nézelődő számára pedig felesleges és csak rombolja az összképet. Helyi hálózaton, illetve az interneten több játékmód is rendelkezésre áll (nevezetesen a Team Deathmatch, a Capture The Smartie, valamint ezek bázisalapú változatai), csak arra várva, hogy tíz perc után kilépjünk és inkább hatodszorra is nekiálljunk az egyszemélyes küldetéssornak — véleményem szerint ugyanis ezek mind erősen felejtősek, látszik, hogy nem öltek beléjük túl sok energiát a fejlesztők, s ritkán mondok ilyet, de most bátran kijelentem: jól tették. A multiplayer opció tehát tényleg csak opcionális, inkább kerüljük el!
Szerelem az utolsó vérig
Mint észrevehettétek, nem tudtam palástolni e mestermű iránti rajongásom, tetőtől talpig belezúgtam. A megjelenítés, a hangok, a változatos játékmenet, a humoros sztori és az ötletes szereplők utánozhatatlan és emlékezetes élményt nyújtanak. Az adott pontszám kicsit soknak tűnhet, de egyszerűen képtelen voltam kevesebbet adni, mert a játék bár nem tökéletes, de apróbb hibáival együtt is nagyon szerethető. Mint a nők. Kell ennél jobb végszó?
