Az Xbox árnyéka

Az első sokk a lemez behelyezését követően ért. A játék ugyanis csak tölt, csak tölt, és még mindig tölt... na mi lesz már? Mi ez, valami régi Commodore 64 cucc, hogy ennyi időt vesz igénybe a dolog, vagy mi? De sebaj, a türelmem végtelen, gondoltam biztos csak a meghajtó elégedetlenkedik, vagy ilyesmi. De nem. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy a Rise of Cobra töltési ideje alatt az ember simán kimehet a mosdóba, vagy megihat egy kávét, mert a program sportot űz az időhúzásból. Mikor végre elindult a játék, merészen új kampányt kezdtem, ami rögvest az események közepébe hajított- A történet a filmre épít, vagyis egy különleges alakulat, a G.I. Joe tagjait irányítjuk a Cobra nevű terrorszervezet elleni bevetéseken. Kapunk egy rövid átvezetőt, ami alatt Hawk tábornok eldarálja a legfontosabb tudnivalókat, majd kiválasztjuk a nekünk tetsző karaktereket, és indulhat a móka. A recept ezer éves, és itt sincs vele gond, noha a választható szereplők már előrevetítik, hogy bonyolult cselekményszál és történetvezetés nem várható a játéktól. A következő riadalmat mindjárt a grafika okozza. Nem szokásom egyből a látvány miatt lehúzni egy játékot, de a The Rise of Cobra olyan rusnya, hogy az már bántja a szemet. A textúrák életlensége egy közepes képi világú Playstation 2 játékot juttathat eszünkbe, míg a pályák geometriai részletességének teljes hiánya kérdésessé teszi, hogy miféle gépre akarták egyáltalán megírni a játékot, mert hogy Xbox 360-ra nem, az hót ziher (ugyanez igaz a PS3-as változatra is, a látvány ott is kicsapja a biztosítékot). Az egészet csak tetézi a Quake 3 motor színvonalán tálalt karaktermodellek egész garmadája, és a legbutább, legbénább mozgás-animáció, amit újgenerációs konzolon valaha láttam. Szégyen, hogy ezt ilyen formában kiadták, komolyan. Mindezeken csak ront, hogy a zene sérti a fület, és hogy a szinkronhangokat nem a filmben játszó színészek, hanem lelkes amatőrök szolgáltatják. Érezni, hogy csak felolvassák a kreatívnak egyébként sem nevezhető mondatokat, az "Adjunk nekik!", vagy az ultra gagyi "Yo Joe!" sose hallatszott még ennyire kínosan. Komolyabb párbeszéd amúgy nem sok akad, inkább csak a rádión folytatunk csevelyt a háttérből segítő társainkkal.

Mar, mint a kígyó!

Miután nagy nehezen felocsúdunk első döbbenetünkből, egyből esünk a következőbe, mert az egész játékmenet egy igénytelen shoot 'em up koncepcióra épül. Azaz nem áll másból, mint hogy a két kiválasztott hőssel rohanunk végig az abszolút lineális és unalmasra tervezett pályákon, és lövünk mindenkire, aki él és mozog. A szint végén egy főellenfél vár, akinek legyőzéséhez semmilyen taktika nem kell, csak lőni, ahogy a csövön kifér, majd ha ezzel végeztünk, megnyílik egy új játszható karakter. Mielőtt valaki a kreativitás leghalványabb szikráját merné feltételezni, a sok játszható karakter között a külsejükön kívül nem sok különbség van. Ugyan az egyikük géppisztolyt használ, a másik íjpuskát, és így tovább, de tapasztalataim alapján ugyanolyan hatékonyak, és csak a speciális támadásaik tesznek köztük különbséget. Emiatt a változatosság a nullára zuhan, és ezen még a különböző hátterekkel megrajzolt pályák sem változnak. Havas, sivatagos, hi-tech belsőteres, semmi különbség, az összes ugyanazokra a klisékre épül. Igaz ez a küldetésekre is. Itt semmisítsünk meg tíz ezt, ott gyűjtsünk össze tíz azt, és ennyiben ki is merül a feladatok tárháza. Néha lehetőségünk van járműveket használatba venni, ami kicsit talán dob a dolgokon, de mivel az irányításuk több mint botrány (mindent a bal analóg karral kell csinálni a gázadástól a kanyarodáson át a fékig), az első másodperc után azt kívánjuk, bár hagyták volna inkább ki az egészet. Ha pedig már az irányításnál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a rögzített kameraállás mellett sem. Az egész játékot egyetlen nézetből fogjuk végigszenvedni, ami még csak nem is dinamikus, vagyis ha hátrafelé szeretnénk menni valami miatt, akkor a főhős arcát leszámítva nem látunk semmit. Az abszolút favorit azonban mégis a belső tereken mutatkozik meg, mert a szűk folyosókon a kamera rendre beakad a sarkokban, és ilyenkor semmi esélyünk nincs arra, hogy lássuk, mi történik körülöttünk. A célzás egyébként automatikus, és gyógyulni is magunktól fogunk, szóval nagyon félnünk nem kell. Sőt, ha meghalunk, akkor sincs nagy gáz, mert a lelőtt ellenfelekért pontokat kapunk, és a pontokért cserébe rendre újraéledhetünk. Ezáltal a játékban semmi kihívás nincs, mert végig olyan érzésünk van, hogy halhatatlanokként bohóckodunk az ellenfelek között. Egyébként az egyetlen igazi pozitívum (melynek lényege a feltöltődésekor felvehető szuperruha korlátozott idejű felhasználása) a nehézségi szint rossz kalibrálásán csúszik el. Jó poén, és látványos is (ez az egy tényleg), de mindhiába, ha semmi haszna, mert így is úgy is szuperhősök vagyunk.

Antivásárlási tanácsadó

Az egyedüli olyan dolog, ami talán elfogadható a játékban, az a kooperatív mód és a fedezékrendszer használata. Előbbivel még el lehet szórakozni egy-egy unalmas percet, míg utóbbi pikantériája, hogy a fedezékek szétlőhetőek, azaz nem áll elő a Gears of War "itt maradok, amíg ide nem mászol" effektusa. Minden más azonban borzalmas, unalmas, igénytelen és hangulattalan. Nagyon sajnálom a G.I. Joe-univerzumot, mert az ily fokú megcsúfolása után félek, már nem lesz a régi, ami miatt viszont örülök a bukott játéknak, az az a tény, hogy nem a rajzfilmsorozatot, hanem a filmet vette alapjul, kicsit kevesebb fájdalmat okozva ezzel a széria gyermeklelkű rajongóinak. Ami a mozit illeti, már bejelentésre került, hogy készül a folytatás, és nem nehéz kitalálni, hogy ez egyben új játékadaptációt is jelent. Reméljük, azt már másokkal készítteti az EA, vagy ha marad a Double Helixnél, hát tanulnak a hibáikból, és legközelebb ha nem is egy jó, de tűrhető programmal rukkolnak elő. Addig is felejtsétek el, hogy a The Rise of Cobra létezik, és ami a legfontosabb, eszetekbe se jusson megvásárolni. Pénzkidobás lenne.