Egy teljes árú program minijátékából az XBLA egyik legnagyobb sikerét létrehozni? Hát, necces. Márpedig a méltán népszerű Geometry Wars életútja pontosan erről tanúskodik: elsőként a Project Gotham Racing 2 virtuális garázsában járkálva botlottunk bele abba a játékgépbe, mely eme furcsa, erősen retro stílusú lövölde kezdetleges, leegyszerűsített verzióját rejtette, egy amolyan easter egg formájában. Egy fejlesztőbrigád ölében persze nem sok idő kellett ahhoz, hogy mindez hamar egyéni virtuális formát öltsön és megérdemelten vívjon ki komoly sikereket, több platformon is megfordulva (a konzolexkluzivitást csupán egyetlen PC-re is megjelent rész kedvéért vetkőzve le). A tesztalany képében pedig itt a valóban négyzetre emelt folytatás, kibővített tartalommal és elképesztő látvánnyal, hogy kiderüljön miként is festhet egy játékfüggő matematikus álomvilága... vagy micsodája.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a legkeményebb kihívást azon programok szolgáltatják, ahol a harmadik dimenzió is beleszól a dolgok folyásába, ahol a halálpontos fejlövésekről, élet és halál dolgáról tényleg csak ezredmásodpercek és centiméterek döntenek. Persze aztán mindig feltűnik néhány olyan alkotás (jellemzően valamilyen független fejlesztésű platformer), amelyik hamar bebizonyítja az ellenkezőjét: bizony egy kétdimenziós játék is masszívan támaszkodhat a játékos ügyességére, képességeire. Most például itt van nekünk ez a játék, a shoot 'em up műfajának jeles képviselője, mely az oldalra scroollozást elegánsan kukázza, helyette pedig téglalap alakú határok közé szorítja aprócska űrladikunkat, és a semmiből megjelenő, a játéktéren véletlenszerűen, egyre nagyobb mennyiségben felbukkanó ellenfelekkel próbál az idegeinkre menni. A „Game overt”, avagy (az általunk választott játékmódtól függően) az újjászületési lehetőségek csökkenését a velük való koccanás jelentheti; megkülönböztetni őket formájuk és színük alapján tudjuk, mely mozgásukat tekintve nyújthat segítséget: bizonyos alakzatok a legrövidebb úton szeretnének eljutni hozzánk, egyesek ügyesen térnek ki lövéseink elől, mások szép egyenes vonalban cikáznak ide-oda, de éppenséggel akadnak olyanok is, melyek részeg biciklis módjára tekeregnek össze-vissza -- és bizony olykor még ők jelentik a legnagyobb veszélyt. Az egyszerű lövöldözésnek pont ez ad sajátos ízt és változatosságot, ám mivel ellenfeleink száma lineárisan növekszik, sosem lankadhat figyelmünk -- voltaképpen így válik mindez casual party játékká, és játszóterévé a harcore gamereknek.
Felmerülhet akkor a kérdés, hogy tulajdonképpen melyik tábor fogja jobban élvezni a programot. Mindkettő -- ha tudja miként is kezelje, hogyan is álljon a játékhoz. Szögezzük le, hogy a Geoemtry Wars egy élvezetes játék, melynek élvezzük minden percét, s mellyel könnyű eltölteni egyre több és több percet. A program kezelése pofonegyszerű, belejönni sem nehéz, a két analóg kar testvériesen osztozik űrhajónk, illetve az arra aggatott fegyverzet irányítása fölött. Célunk a minél nagyobb pontszám elérése lesz, ugyanakkor nem tarthat egy menet sem örökké, egyszer bekebelez a tengernyi sokszög, de ha szerencséd van, akkor addigra már jó néhány pozícióval előrébb haladtál a világranglistán. A leaderboardokra való felkerülés tehát komoly cél lehet azoknak, akiknek van affinitása az efféle dolgokra; ha viszont nincs, akkor még mindig ott a hat különböző játékmód, melyek eltérő módon változtatják meg, vagy éppen rúgják fel a szabályokat. Szerencsére a fejlesztők nem lőttek túl a célon, nem használhatatlan, felesleges módozatokat kapunk, bár így is akad néhány kevésbé élvezetes. Mind közül a két legkiemelkedőbb a Sequence (20 eltérő feladat teljesítése egymás után, fél perces időkorláttal) és a Pacifism (nagylelkűen eltávolítja fegyverzetünket, csak a pálya bizonyos pontjain elszórt checkpointokat érintve robbanthatjuk fel a közelben tartózkodó ellenfeleket), bár értelemszerűen a legegyszerűbb lövöldözés a is tud hasonlóan élvezetes lenni -- főleg barátokkal, s bár a multiplayer szekció kompetitív és kooperatív játékmódja kimerül a közös, illetve az egymás elleni pontgyűjtögetésben, mégis mindvégig élvezetes marad hús-vér társakkal játszva. Sajnos a lehetőség csak a valóban közeli barátokkal él, az online multi hiánya nagy érvágása a felhozatalnak, ugyanakkor helyette egy képernyőre akár négyen is beszabadulhatnak -- már akinek otthon négy gamepad is sorakozik katonás rendben kedvenc játékkonzolja mellett.
A látványról még nem is szóltam, de nem is nagyon fogok, mert egyszerűen nem hogy leírva, de képeken sem jön át, miként is fest a program mozgás közben. És mégis belekezdek a hozsannázásba, mert egyszerűen nem tudok betelni a geometriákkal ékesített dizájn szépségeivel: imádtam, hogy a hátteret jelentő űrnek valóban érezni a „mélységét”, a fakóbb, de ugyanakkor erős színekkel operáló neon-őrületet, a szerteszét repülő-pattogó szikraesőt, és persze a zenét, mely az önismétlése közben sem válik monotonná, idegesítővé. Ha tartalmi bővítés nélkül, csupán a feltupírozott grafikai körítéssel adják ki ezt a programot, engem az se zavart volna. Mivel azonban nem így tettek, itt a nagy alkalom, hogy bezsákoljátok a játékot, ha eddig kimaradt volna, 800 MS pontért igazán nem nevezhető lehúzásnak, főleg az általa nyújtott tartalom fényében. Piszkosul addiktív tud lenni, ezt viszont vegyétek figyelembe. Zárszóként csak annyit mondok, hogy a GW:RE 2 nem csupán nagyszerű felújított verzióként állja meg a helyét, de még akár tökéletes leszoktatója is lehetne az alkoholnak és a különféle drogoknak... avagy inkább átszoktatója...
Csillagromboló
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a legkeményebb kihívást azon programok szolgáltatják, ahol a harmadik dimenzió is beleszól a dolgok folyásába, ahol a halálpontos fejlövésekről, élet és halál dolgáról tényleg csak ezredmásodpercek és centiméterek döntenek. Persze aztán mindig feltűnik néhány olyan alkotás (jellemzően valamilyen független fejlesztésű platformer), amelyik hamar bebizonyítja az ellenkezőjét: bizony egy kétdimenziós játék is masszívan támaszkodhat a játékos ügyességére, képességeire. Most például itt van nekünk ez a játék, a shoot 'em up műfajának jeles képviselője, mely az oldalra scroollozást elegánsan kukázza, helyette pedig téglalap alakú határok közé szorítja aprócska űrladikunkat, és a semmiből megjelenő, a játéktéren véletlenszerűen, egyre nagyobb mennyiségben felbukkanó ellenfelekkel próbál az idegeinkre menni. A „Game overt”, avagy (az általunk választott játékmódtól függően) az újjászületési lehetőségek csökkenését a velük való koccanás jelentheti; megkülönböztetni őket formájuk és színük alapján tudjuk, mely mozgásukat tekintve nyújthat segítséget: bizonyos alakzatok a legrövidebb úton szeretnének eljutni hozzánk, egyesek ügyesen térnek ki lövéseink elől, mások szép egyenes vonalban cikáznak ide-oda, de éppenséggel akadnak olyanok is, melyek részeg biciklis módjára tekeregnek össze-vissza -- és bizony olykor még ők jelentik a legnagyobb veszélyt. Az egyszerű lövöldözésnek pont ez ad sajátos ízt és változatosságot, ám mivel ellenfeleink száma lineárisan növekszik, sosem lankadhat figyelmünk -- voltaképpen így válik mindez casual party játékká, és játszóterévé a harcore gamereknek.
Határ a csillagos ég
Felmerülhet akkor a kérdés, hogy tulajdonképpen melyik tábor fogja jobban élvezni a programot. Mindkettő -- ha tudja miként is kezelje, hogyan is álljon a játékhoz. Szögezzük le, hogy a Geoemtry Wars egy élvezetes játék, melynek élvezzük minden percét, s mellyel könnyű eltölteni egyre több és több percet. A program kezelése pofonegyszerű, belejönni sem nehéz, a két analóg kar testvériesen osztozik űrhajónk, illetve az arra aggatott fegyverzet irányítása fölött. Célunk a minél nagyobb pontszám elérése lesz, ugyanakkor nem tarthat egy menet sem örökké, egyszer bekebelez a tengernyi sokszög, de ha szerencséd van, akkor addigra már jó néhány pozícióval előrébb haladtál a világranglistán. A leaderboardokra való felkerülés tehát komoly cél lehet azoknak, akiknek van affinitása az efféle dolgokra; ha viszont nincs, akkor még mindig ott a hat különböző játékmód, melyek eltérő módon változtatják meg, vagy éppen rúgják fel a szabályokat. Szerencsére a fejlesztők nem lőttek túl a célon, nem használhatatlan, felesleges módozatokat kapunk, bár így is akad néhány kevésbé élvezetes. Mind közül a két legkiemelkedőbb a Sequence (20 eltérő feladat teljesítése egymás után, fél perces időkorláttal) és a Pacifism (nagylelkűen eltávolítja fegyverzetünket, csak a pálya bizonyos pontjain elszórt checkpointokat érintve robbanthatjuk fel a közelben tartózkodó ellenfeleket), bár értelemszerűen a legegyszerűbb lövöldözés a is tud hasonlóan élvezetes lenni -- főleg barátokkal, s bár a multiplayer szekció kompetitív és kooperatív játékmódja kimerül a közös, illetve az egymás elleni pontgyűjtögetésben, mégis mindvégig élvezetes marad hús-vér társakkal játszva. Sajnos a lehetőség csak a valóban közeli barátokkal él, az online multi hiánya nagy érvágása a felhozatalnak, ugyanakkor helyette egy képernyőre akár négyen is beszabadulhatnak -- már akinek otthon négy gamepad is sorakozik katonás rendben kedvenc játékkonzolja mellett.
Négyzetre emelve
A látványról még nem is szóltam, de nem is nagyon fogok, mert egyszerűen nem hogy leírva, de képeken sem jön át, miként is fest a program mozgás közben. És mégis belekezdek a hozsannázásba, mert egyszerűen nem tudok betelni a geometriákkal ékesített dizájn szépségeivel: imádtam, hogy a hátteret jelentő űrnek valóban érezni a „mélységét”, a fakóbb, de ugyanakkor erős színekkel operáló neon-őrületet, a szerteszét repülő-pattogó szikraesőt, és persze a zenét, mely az önismétlése közben sem válik monotonná, idegesítővé. Ha tartalmi bővítés nélkül, csupán a feltupírozott grafikai körítéssel adják ki ezt a programot, engem az se zavart volna. Mivel azonban nem így tettek, itt a nagy alkalom, hogy bezsákoljátok a játékot, ha eddig kimaradt volna, 800 MS pontért igazán nem nevezhető lehúzásnak, főleg az általa nyújtott tartalom fényében. Piszkosul addiktív tud lenni, ezt viszont vegyétek figyelembe. Zárszóként csak annyit mondok, hogy a GW:RE 2 nem csupán nagyszerű felújított verzióként állja meg a helyét, de még akár tökéletes leszoktatója is lehetne az alkoholnak és a különféle drogoknak... avagy inkább átszoktatója...
