Ha bármely, számítógépes játékokért rajongó - vagy csak azokat érintőlegesen ismerő - embert, megkérdeznénk, hogy ki tud-e emelni a tömegből egy stílust, amellyel sűrűn találkozik, ötből kilenc (ne kérdezz…!) a first person shooter műfaját, bájosan rövid nevén az FPS-t említené. Az id Software által kreált műfaj 1992 óta gyakorlatilag nem szól másról, mint hogy megyünk előre, és lövünk vadul. Időnként voltak olyanok az elmúlt években, akik megpróbálták finomítani a stílust (itt a System Shock, valamint a Thief sorozatokért tartanék egy-egy perces néma gyászt...), de ezek legtöbbje - anyagilag legalábbis - bukásnak minősült. A Gene Troopers is látszólag ilyen műfajmegújító alkotás próbál lenni - leszögezem, ezzel nincsenek is problémáim, sőt. Azzal már inkább, hogy mindezt milyen formában próbálták elérni a derék szlovák fejlesztők. Fő az optimizmus (rendszeres olvasóink ezt már megszokhatták tőlem), szóval nagy levegő, merüljünk bele a magát kiemelten kreatívnak tartó játékfejlesztő stúdió legújabb termékébe!
B kategóriás történet
A történet szerint főhősünket elrabolják az idegenek, és genetikai torzszülöttet kreálnak belőle. Ettől alaposan felmegy benne a pumpa (és az is gátolja a gyógyszerszedést, hogy a lánya is eltűnt), ezért megújult képességeivel úgy dönt, nekiindul kiirtani a galaxis gonoszabbik felét, megkeresni a gyermekét, majd dolga végeztével ellovagol valamelyik közeli rendszerben levő bolygó naplementéjébe. Akadnak társai is (zömmel idegenek, meg egy Lara Croft-i mélységekben repülő bögyös maca), meg rengeteg logikátlan összeesküvés, amelyeket - ha már úgy is ott van - emberünk megpróbál megoldani, jobb dolga nem lévén.
Hát igen, az első szó, ami eszembe jutott, a „banális” - és tényleg az, minél többet játszol a játékkal, annál jobban döbbensz rá, hogy már elnézést a szóért, de itt bizony megpróbálnak hülyének nézni. A kissé egyszerű történet nem lenne probléma, de rettenetesen csavargatják a dolgot, és rengeteg logikai bukfenc következik be, úgy a sztori közepéig (maga a játék egyébként meglehetősen rövid), amikor is aztán a fejlesztőknél totálisan elgurul a gyógyszer, és végképp elveszítik a következetesség egyszerű, de annál fontosabb eszközét. A meglehetősen intenzív, mondhatni tetszetős kezdet végül egyszerű „megyek és lövök” kaliberré fokozódik, amely ugyan már rengeteg szoftvernek okozott osztatlan sikereket (elég csak a jó öreg Doomra gondolni lassan két évtized távlatából), azonban esetünkben nem kompatibilis az elején a játékost még igencsak felspannoló „filmszerű hangulattal”.
A program külsőségeiben meglehetősen érdekes egyveleget alkot a borzalmas, és a rusnya közötti átmenetben. Na jó, ez így kissé túlzás, vannak helyek, amikor a grafika megáll a lábán - kellemes mértékben használnak különböző modern effekteket - de ettől függetlenül ez, ebben a formában nem a 2006-os évhez méltó kivitelezés. Nem tudom, hogy a Blood 2-t idéző grafikus motor, a meglehetősen erős gépen sem a megfelelő sebességű mozgás, vagy a kissé puritán környezet teszi, de az embernek az az első reflexe, amikor leül a program elé, hogy „hű de ronda”. A zene javíthatna valamit az összképen - de nem teszi. Ugyan sikerült eltalálni a filmes hangulatot az elején, de a zeneszerző ezek után érezhetően úgy gondolta, olyan tökéleteset alkotott, hogy felesleges több energiát pazarolnia a dologra. Ennek folyományaképpen egymáshoz kísértetiesen hasonlító (vagy ugyanaz?) muzsikák szólnak az egész játék alatt. A vicc pedig az, hogy - legalábbis az általam tesztelt két hangkártyával - egyszerűen képtelenség megfelelően belőni a hangfalakat: a zene vagy bömböl, és elnyomja a hangeffekteket, vagy nem hallatszik. Ha már szóba kerültek: effektek terén nem hiszem, hogy önállót alkotott volna a csapat, szerintem megkeresték az első WAV találatot valami fájlcserélőn a „bumm”-ra a „puff”-ra, meg az „aaaargh”-ra, és bevágták a játék alá.
RPG és kaland - igen is meg nem is
Most egy nagy levegőt véve térjünk is rá a lényegre: a Gene Troopers készítői ugyanis - mint arra már a bevezetőben is kitértem - úgy döntöttek, létrehozzák a tökéletes átmenetet szerep-, kaland-, és akciójáték között. Az ilyen próbálkozások az esetek nagy részében meglehetősen torz eredményre szoktak vezetni, és sajnos most sincs ez másképpen. Miután kiszökünk az inkubátorból, és mielőtt megmarkoljuk félelmetes fegyverünket - Quake 2-es „vízipisztoly” hangulatot árasztó rettenet - egyből lehetőségünk adódik egy nemjátékos-karakterrel beszélgetni. Több válaszlehetőségünk is van, ám végeredményben az egész teljesen felesleges, mert mindenképpen ugyanoda lyukadhatunk ki: megmentőnk vagy észreveszi, hogy az agyunk még ép, és csatlakozik hozzánk, vagy egy határozott mozdulattal véget vet kalandjainknak, és mehet a load game. Annyira nem fektettek hangsúlyt a rizsázásra, hogy egy enterrel simán átléphetjük az ilyen részeket - ettől fogva pedig úgy hiszem, nem kell részletesebben kitérni arra, hogy a készítők mennyire komolyan is gondolták a játék eme részét.
Ma már nem elég ráragasztani a játékra, hogy „FPS”, hogy biztosan el lehessen adni - keverni kell a műfajokat, hogy a vevők tömegesen rábukjanak. Jelen esetünkben a turmix gerincét (hahh, már januárban milyen erős jelölt az Év Képzavara címre!) a szerepjáték szál képezi, amely, ha fogalmazhatok így, még „alattomosabb”, mint a Gene Troopers beszélgetős része. Arról van szó, hogy megölt ellenfeleink után felszedhetjük az értük járó „tapasztalati pontot”, melyeket beválthatunk különböző speciális képességekre. Ez ideáig remekül hangzik, azonban szokás szerint a „kapunk is meg nem is” esettel találjuk magunkat szembe, lévén a képességek zöme az FPS-hagyományok szerint felvehető tárgyként funkcionáló előnyöket adja (éjjellátás stb.). Könnyen következtethetünk tehát arra, hogy simán át vagyunk verve - ez minden, csak nem szerepjáték. A fura megoldást összecsapott munka kíséri: rengeteg ellenfél elejtett „bogyóját” ugyanis egyszerűen nem tudjuk összeszedni, innentől fogva pedig se értelme, se funkciója a dolognak. Inkább dolgozták volna ki a lövöldözést alaposabban...
...mert ha van olyan része, amit dicsérni lehet a Gene Troopersnek, az a tűzharcok hangulata! Bár a mesterséges intelligencia kimerül a fedezékkeresésben (összehangolt támadás mindig csak leírt forgatókönyv szerint, centiről centire bescriptelve zajlik), a mennyiséggel sikeresen pótolták a minőséget, így minden egyes összecsapás kellemes kihívást nyújt. No nem kell azt hinni, hogy a kihívás frusztráló volna (a nemrégiben tesztelt Vietcong 2 után kész felüdülés volt!), éppen annyira elegendő, hogy az ember ne érezze pazarlásnak a Gene Troopersre szánt időt - legalábbis a játék elején mindenképpen. A fegyverek sajnos elég gyengére, és ötlettelenre sikerültek; ahogy haladunk előre, egyre jobban kilóg a lóláb, és az eleinte szórakoztató helyszínek zöme is elkopik és átadja helyét az unalmas copy-paste sablonoknak. A Half-Life2 óta kötelező FPS-tartozéknak tetsző gravitációs fegyver - jelen esetünkben a saját bal, vagy jobb karunk - sem menti meg a dolgot, mert csak ott, és akkor használhatjuk, amikor a tervezők akarják, a többi esetben nem találunk semmit, amire alkalmazható.
Summa summarum
Minden eddigi sirámom ellenére azért nem lett kimondottan borzalmas játék a Gene Troopers. A legfőbb probléma az, hogy a dobozfeliratok, és a beharangozók is üres lufinak bizonyultak, a beleerőltetett kaland- és szerepjáték-elemek nemcsak hogy erőtlenek, de szükségtelenek is, a hamis máz alatt pedig új ötletektől és minden különösebb elképzeléstől mentes puffogtatás marad, jellegzetesnek, hangulatosnak abszolút nem nevezhető helyszíneken. Ezt azért már óvatosan, de merem ajánlani a stílus rajongóinak, mert - ellentétben pár tavaly tesztelt „alacsony költségvetésű FPS”-sel, még bőven a fogyasztható kategóriában van. Csak éppen olyan, mint a zacskós leves: instant, és se íze, se bűze.
Írta: NightBagoly
B kategóriás történet
A történet szerint főhősünket elrabolják az idegenek, és genetikai torzszülöttet kreálnak belőle. Ettől alaposan felmegy benne a pumpa (és az is gátolja a gyógyszerszedést, hogy a lánya is eltűnt), ezért megújult képességeivel úgy dönt, nekiindul kiirtani a galaxis gonoszabbik felét, megkeresni a gyermekét, majd dolga végeztével ellovagol valamelyik közeli rendszerben levő bolygó naplementéjébe. Akadnak társai is (zömmel idegenek, meg egy Lara Croft-i mélységekben repülő bögyös maca), meg rengeteg logikátlan összeesküvés, amelyeket - ha már úgy is ott van - emberünk megpróbál megoldani, jobb dolga nem lévén.
Hát igen, az első szó, ami eszembe jutott, a „banális” - és tényleg az, minél többet játszol a játékkal, annál jobban döbbensz rá, hogy már elnézést a szóért, de itt bizony megpróbálnak hülyének nézni. A kissé egyszerű történet nem lenne probléma, de rettenetesen csavargatják a dolgot, és rengeteg logikai bukfenc következik be, úgy a sztori közepéig (maga a játék egyébként meglehetősen rövid), amikor is aztán a fejlesztőknél totálisan elgurul a gyógyszer, és végképp elveszítik a következetesség egyszerű, de annál fontosabb eszközét. A meglehetősen intenzív, mondhatni tetszetős kezdet végül egyszerű „megyek és lövök” kaliberré fokozódik, amely ugyan már rengeteg szoftvernek okozott osztatlan sikereket (elég csak a jó öreg Doomra gondolni lassan két évtized távlatából), azonban esetünkben nem kompatibilis az elején a játékost még igencsak felspannoló „filmszerű hangulattal”.
A program külsőségeiben meglehetősen érdekes egyveleget alkot a borzalmas, és a rusnya közötti átmenetben. Na jó, ez így kissé túlzás, vannak helyek, amikor a grafika megáll a lábán - kellemes mértékben használnak különböző modern effekteket - de ettől függetlenül ez, ebben a formában nem a 2006-os évhez méltó kivitelezés. Nem tudom, hogy a Blood 2-t idéző grafikus motor, a meglehetősen erős gépen sem a megfelelő sebességű mozgás, vagy a kissé puritán környezet teszi, de az embernek az az első reflexe, amikor leül a program elé, hogy „hű de ronda”. A zene javíthatna valamit az összképen - de nem teszi. Ugyan sikerült eltalálni a filmes hangulatot az elején, de a zeneszerző ezek után érezhetően úgy gondolta, olyan tökéleteset alkotott, hogy felesleges több energiát pazarolnia a dologra. Ennek folyományaképpen egymáshoz kísértetiesen hasonlító (vagy ugyanaz?) muzsikák szólnak az egész játék alatt. A vicc pedig az, hogy - legalábbis az általam tesztelt két hangkártyával - egyszerűen képtelenség megfelelően belőni a hangfalakat: a zene vagy bömböl, és elnyomja a hangeffekteket, vagy nem hallatszik. Ha már szóba kerültek: effektek terén nem hiszem, hogy önállót alkotott volna a csapat, szerintem megkeresték az első WAV találatot valami fájlcserélőn a „bumm”-ra a „puff”-ra, meg az „aaaargh”-ra, és bevágták a játék alá.
RPG és kaland - igen is meg nem is
Most egy nagy levegőt véve térjünk is rá a lényegre: a Gene Troopers készítői ugyanis - mint arra már a bevezetőben is kitértem - úgy döntöttek, létrehozzák a tökéletes átmenetet szerep-, kaland-, és akciójáték között. Az ilyen próbálkozások az esetek nagy részében meglehetősen torz eredményre szoktak vezetni, és sajnos most sincs ez másképpen. Miután kiszökünk az inkubátorból, és mielőtt megmarkoljuk félelmetes fegyverünket - Quake 2-es „vízipisztoly” hangulatot árasztó rettenet - egyből lehetőségünk adódik egy nemjátékos-karakterrel beszélgetni. Több válaszlehetőségünk is van, ám végeredményben az egész teljesen felesleges, mert mindenképpen ugyanoda lyukadhatunk ki: megmentőnk vagy észreveszi, hogy az agyunk még ép, és csatlakozik hozzánk, vagy egy határozott mozdulattal véget vet kalandjainknak, és mehet a load game. Annyira nem fektettek hangsúlyt a rizsázásra, hogy egy enterrel simán átléphetjük az ilyen részeket - ettől fogva pedig úgy hiszem, nem kell részletesebben kitérni arra, hogy a készítők mennyire komolyan is gondolták a játék eme részét.
Ma már nem elég ráragasztani a játékra, hogy „FPS”, hogy biztosan el lehessen adni - keverni kell a műfajokat, hogy a vevők tömegesen rábukjanak. Jelen esetünkben a turmix gerincét (hahh, már januárban milyen erős jelölt az Év Képzavara címre!) a szerepjáték szál képezi, amely, ha fogalmazhatok így, még „alattomosabb”, mint a Gene Troopers beszélgetős része. Arról van szó, hogy megölt ellenfeleink után felszedhetjük az értük járó „tapasztalati pontot”, melyeket beválthatunk különböző speciális képességekre. Ez ideáig remekül hangzik, azonban szokás szerint a „kapunk is meg nem is” esettel találjuk magunkat szembe, lévén a képességek zöme az FPS-hagyományok szerint felvehető tárgyként funkcionáló előnyöket adja (éjjellátás stb.). Könnyen következtethetünk tehát arra, hogy simán át vagyunk verve - ez minden, csak nem szerepjáték. A fura megoldást összecsapott munka kíséri: rengeteg ellenfél elejtett „bogyóját” ugyanis egyszerűen nem tudjuk összeszedni, innentől fogva pedig se értelme, se funkciója a dolognak. Inkább dolgozták volna ki a lövöldözést alaposabban...
...mert ha van olyan része, amit dicsérni lehet a Gene Troopersnek, az a tűzharcok hangulata! Bár a mesterséges intelligencia kimerül a fedezékkeresésben (összehangolt támadás mindig csak leírt forgatókönyv szerint, centiről centire bescriptelve zajlik), a mennyiséggel sikeresen pótolták a minőséget, így minden egyes összecsapás kellemes kihívást nyújt. No nem kell azt hinni, hogy a kihívás frusztráló volna (a nemrégiben tesztelt Vietcong 2 után kész felüdülés volt!), éppen annyira elegendő, hogy az ember ne érezze pazarlásnak a Gene Troopersre szánt időt - legalábbis a játék elején mindenképpen. A fegyverek sajnos elég gyengére, és ötlettelenre sikerültek; ahogy haladunk előre, egyre jobban kilóg a lóláb, és az eleinte szórakoztató helyszínek zöme is elkopik és átadja helyét az unalmas copy-paste sablonoknak. A Half-Life2 óta kötelező FPS-tartozéknak tetsző gravitációs fegyver - jelen esetünkben a saját bal, vagy jobb karunk - sem menti meg a dolgot, mert csak ott, és akkor használhatjuk, amikor a tervezők akarják, a többi esetben nem találunk semmit, amire alkalmazható.
Summa summarum
Minden eddigi sirámom ellenére azért nem lett kimondottan borzalmas játék a Gene Troopers. A legfőbb probléma az, hogy a dobozfeliratok, és a beharangozók is üres lufinak bizonyultak, a beleerőltetett kaland- és szerepjáték-elemek nemcsak hogy erőtlenek, de szükségtelenek is, a hamis máz alatt pedig új ötletektől és minden különösebb elképzeléstől mentes puffogtatás marad, jellegzetesnek, hangulatosnak abszolút nem nevezhető helyszíneken. Ezt azért már óvatosan, de merem ajánlani a stílus rajongóinak, mert - ellentétben pár tavaly tesztelt „alacsony költségvetésű FPS”-sel, még bőven a fogyasztható kategóriában van. Csak éppen olyan, mint a zacskós leves: instant, és se íze, se bűze.
Írta: NightBagoly
