Három esztendeje már, hogy 2016-ban, a novemberi PC Guruban egy 82 százalékos értékeléssel megvédtem a Gears 4. részét, amit sokan leszóltak a megjelenésekor. Valahol érthető módon, hiszen új szereplőket bevetve, egy új korszakban, némileg új irányba terelte a sorozatot – legalábbis akkor még úgy tűnt. Hogy a cél eredetileg is a Gears 5 és az ahhoz való felvezetés lett volna, az jó kérdés, de tény, hogy a negyedik epizód inkább csak egy kisebb kalandnak bizonyult a nagy összecsapásokhoz képest, amik a korábbi trilógiát jellemezték. Egy elszeparált küzdelem néhány, az elvei mellett hősiesen kiálló katona oldalán, akik azonban a folytatásban nemcsak visszatértek, de egészen új oldalukat mutatják meg, méghozzá olyan akciódús és látványos jelenetek társaságában, amik után minden Gears-rajongó megnyalhatja a fegyverre szerelt véres fűrészt.
Paradicsomból a pokolba
Újra Kait, JD és Del kerül a középpontba, méghozzá egy közös akcióval, amit a szériától idegen, gyönyörű Azura relaxálásra azért nem éppen alkalmas területein teljesítenek. Ez azonban csak a felvezetés, hogy a karakterek közötti viszonyok kicsit átrendeződjenek, így 4 hónappal később leginkább Kait és Del társaságában keresgélünk tovább, méghozzá a lány múltjának apró darabkáit felszedegetve, mivel úgy tűnik, jóval több köze van a gyilkos hordákhoz, mint az elsőre látszik, és ebben a különböző látomásai is megerősítik, amik alapján valahogyan kapcsolódik a Swarm kaptártudatához – ez pedig több szempontból sem előnyös, mikor a fajok háborújáról van szó. A hóban és fagyban kutató kis expedíció egy labor mélyén azonban a véltnél is sötétebb titkokat fedez fel, miközben a szörnyetegek új erőre kapva támadják Sera megmaradt és egy ideje viszonylagos békességben élő lakosságát. A régi csapat ismét összeáll, az egyre szebben kikerekedő történet pedig igazán brutális harcokkal teljesedik ki – vagyis teljesedne, ha nem maradna félben.
Maga a játékmenet egyébként nem sokban változott, ezúttal is a megszokott megoldásokat és lehetőségeket kapjuk, éppen csak annyira kibővítve, hogy ne legyen olyan érzésünk, hogy az ötödik számozott rész csak egy rókabőr. Az egyedül és co-opban is végigjátszható sztoriban nincs fejlődés, a brutális, külső nézetes akciópornóból nem lett RPG, egyedül az új Jack, avagy állandó segítségünkre lévő robotunk kap egyre hasznosabb képességeket, amiket aztán mi magunk is javíthatunk a felszedhető kiegészítőkkel. Ennek hála idővel erőpajzsot kapunk, páncéllal és láthatatlansággal nőnek esélyeink, de a kis kasztni arra is képes, hogy elkábítsa vagy éppen sokkolja ellenfeleinket, netán közelebb hozza a számunkra éppen elérhetetlen tárgyakat. Az utasítások egyszerűek, így Jack könnyen mobilizálható, bevethető – lényegében egy extra társ a küldetések során.
A fegyverek, ellenfelek között a régi és jól ismert darabok mellett vannak azért újabbak is, sőt a Hammer of Dawn is visszatér, miközben egy újfajta parazita borzolja a kedélyeket – utóbbinak hála a horroros jelleg időnként ismét erősödik. Ami azonban talán a legnagyobb újítás a sorozatban, az két nagyobb helyszín, amit lényegében teljesen szabadon lehet bejárni, vagyis inkább becsúszni. A második és harmadik fejezet ugyanis egy jeges, havas, illetve egy vörös sivatagos területet takar, amiken egy szánnal kell közlekedni, méghozzá igen nagy alapterületen. Itt a térképen mindig előkerül az elsődleges cél, ami a történetet viszi tovább, de emellett opcionális küldetésekre lelhetünk, sőt egy-egy tereptárgy mellett elhaladva különböző roncsokat, elhagyatott épületeket fedezhetünk fel, amik általában valami kis apróságot rejtenek a mélyben, így érdemes mindegyiket bejárni. Ezúttal is vannak veszélyes viharok, a megszokottnál pusztítóbb hatású fegyverek, egyéb járgányok, monumentális pillanatok, sőt még némi dráma is, így lényegében mindent visszakapunk, amit a kampányok során megszoktunk, de emellett beköszön egy kis nyílt világú akció, ami, mivel nem lett túlzás, hozzátesz egy keveset az élményhez. Bár, bevallom, engem a csőpályás Gears sem zavar, hiszen a legenda így indult, így szoktam meg.
Multiban sem csak a megszokott
Nem meglepő, hogy a Gears 5 a többjátékos módok terén is elég erős, hiszen ez is kifejezetten védjegye a sorozatnak, elvégre, ha nem is a tömegjelenetek kapják a reflektorfényt, vonzereje pont a kisebb területeken zajló darálásban van, ahol a visszafogott létszámú csapatok totális vérengzésben darabolják egymást. A fedezékharcos megoldások továbbra is lényegesek, ahogy a taktikázás és csapatjáték sem árt, azonban a szokásos Versus mellett (Arcade és Classic is van a már ismert repertoárral) ott van még a Horde, aminél ugye, a hullámokban érkező gépi ellenfeleket kell túlélni, illetve érkezett egy teljesen új elfoglaltság is az Escape képében. Utóbbi a nevéhez hűen arról szól, hogy a kis csapat egy fészek mélyéről kiszökik, a játékosoknak pedig meglehetősen mostoha körülmények között kell távozniuk.
A lőszer erősen korlátozott, eleinte nincsenek plusz fegyverek, a felszerelést pedig csak úgy lehet bővíteni, ha a mellékjáratokat is bejárjuk, miközben az agresszív ellenfelek erősen gátolják az emberi triót. Azonban ahogyan a kampányban is bőven van lehetőség a lopakodásra, úgy itt is gyilkolhatunk lesből, összejátszva kihasználhatjuk egymás erősségeit, így máris több az esély a sikerre. Ezzel pedig máris jóval tartalmasabb multis élményt kapunk, mint korábban, a három móddal bőven el lehet szórakozni. Plusz visszatértek a kártyák, így a variálható külsők, van némi extra karakter az új Terminátornak köszönhetően, szóval már az sem akadály, hogy a harcmezőn egy exoskeletont irányítva pusztítsd az embereket.
Több mint 10 óra katarzis
Hogy élmény és érzések terén is szavakba öntsem, mit nyújt a Gears 5, kicsit mélyebbre kell ásnom. Merthogy bár a multit is kedvelem, nekem a sorozat mindig a tömény akciót, a brutalitást, a tesztoszteronnal teli pusztítást jelentette, amibe a nagyon látványos, szemkápráztató jelenetek és a drámai pillanatok is beleférnek. Mert a széria ugyan a tölténypornóban és húscafatokban bővelkedik, kevés megrázóbb pillanatot tudok mondani a videojátékos történelemből, mint Dom és Maria érzelmi pokoltúrája a második részből – és valamit ezúttal is kapunk, még ha nem is ilyen intenzitással. A nyitott világ jelenléte nem volt kellemetlen, de lényegében nem is hiányzott, ellenben ehhez a szabadban szánkázós mechanikához is köthetők emlékezetes pillanatok, ráadásul a kötöttebb részek, az akciódúsabb küldetések kimondottan igényesen, változatosan és jó ritmusérzékkel lettek összerakva. A laboratóriumi kaland, a fészkek horrorisztikus világa, a felszínen menekülés a paraziták elől, a megszállt droidok, a brutális monstrumok – mind-mind olyan összetevők, amik nem rontják, hanem öregbítik a Gears hírnevét.
A háború szimfóniája így újból felcsendült, és én ugyan az előző epizóddal is jól szórakoztam, tagadhatatlan tény, hogy az ötödik rész pontosan azt nyújtja az újítások ellenére, amiért az eredeti trilógiát annyira szerettük. Nyitott világ nélkül. Jack extrái nagyon jól alkalmazhatók, a mesterséges intelligencia átlagosan jól teljesít, bár ritka esetben haltam meg úgy, hogy valamelyik társ ott töketlenkedett körülöttem, a hangulat pedig többnyire valóban azt hozza, amit vártunk. És akkor még a látvány szóba sem került. Mert miközben alapesetben is nagyon jól mutatnak a helyszínek és karaktermodellek, egy masszívabb gépen, 4K-ban aztán tényleg eszméletlen a látvány, amit érdemes megtekinteni. Így tehát, a multis módok, a tíz óra feletti kampány és az átélt élmények tükrében csak azt mondhatom, hogy aki kicsit is kedveli a sorozatot, az bátran ugorjon neki a Gears 5-nek, mert nem fog csalódni. Aki pedig még soha nem találkozott vele, az is nyugodtan tehet egy próbát, már csak azért is, mert a benchmarkon túl egy ’Ez történt az előző részben’ is várja a játékosokat a főmenüben, így lemaradni lehetetlen. Tartalmas és látványos, hangulatos öldöklés, darabolás lett a The Coalition alkotása, ami mindezek mellett úgy ér véget, hogy már ugranánk is bele a második trilógia lezáró fejezetébe – mert abban biztosak lehettek, hogy lesz ilyen. És ha csak ennyire lesz jó, már megéri várni rá.
