Hajdanán még a Reflections és a Psygnosis féle Destruction Derby öntötte digitális formába a roncsderbizés világát, majd a folytatással olyan magasra tette a lécet, hogy sokáig egyetlen egy tisztességes kihívója sem akadt. A hosszú kihagyás után rögvest két új franchise indult útjára, amik méltóak voltak rá, még ha teljesen más megközelítésben hozták vissza azt. Az egyik ilyen a Burnout, melybe lassan, de biztosan belekóstolhat a számítógép-tulajdonosok köre, - ez képviseli az arcade, de szintúgy baromi jó, adrenalinban gazdag zúzdát. A másikat már bonyolult lehet kitalálni, igen a FlatOut az, ami viszont sokkalta közelebb áll a kategóriateremtőhöz.
Szóval van itt nekünk egy számozatlan folytatás. A szám joggal hiányzik, mivel eredetileg a PC-s változat eszébe sem jutott a kiadónak, s ez meg is látszik rajta. Egyszerű: az Xbox 360 közönségének túlnyomó része sohasem játszott az első, vagy a második résszel, így nekik teljesen új volt minden, amit kaptak. Gondolom az ellentmondás immár nyilvánvaló, a PC-sek nagy valószínűséggel találkoztak a második résszel, így ők már egy erős folytatásra vágynak - hát ők várhatnak még. De ettől még a FlatOut UC tisztességesen megállja a helyét, felemás, kicsit a második rész különkiadásának ható tartalma ellenére is. Viszont a feljavított vizualitásoknak hála talán sokkalta több olyan játékost is elérhet, akik soha nem is hallottak erről, mert boltba bemegy, dobozképek alapján vacillál egy keveset, felkiált „hú ez bizony klafa”, majd kasszához siet.
Elmélkedés vége, foglalkozzunk azzal, amit most kaptunk, mert ettől függetlenül a nyári pangásban jó kikapcsolódást nyújthat, főleg most, hogy vihar-vihart ér (azért még bízok augusztus naposabb időjárásában, a program ősszel se lesz rosszabb).
Elnyomogatván a beugró céglogókat és az intrót a főmenübe érkezünk, ahol a sorozatra jellemzően ismét kellemes rock muzsikák kezdik megadni a játék alaphangulatát. Ismét több tucat valódi és jó zeneszámot húztak be a program alá - az ember szinte a plasztik gitárja után kapna, hogy eljátssza őket. Lehetőségeink többnyire ismerősek lehetnek azoknak, akik már találkoztak a FlatOuttal: indíthatunk karriert, vagy belekóstolhatunk valamelyik másik játékmódba, már amelyik épp meg van nyitva előttünk. Minden versenyszám, legyen az a bajnokság vagy sima időfutam a bomba ellen, alapesetben a gyorsaságunkra és a nitróhasználatra épít. A feljavult grafikai motor eredményeképpen pályánként már 8000! objektum, tereptárgy várja, hogy átrongyoljunk rajta, növelve ezzel a gyorsító gáz mennyiségét. Ám mivel többnyire realisztikus fizikai motor próbálja ténykedésünket lemodellezni, nem mindegy, hogy mit és hogyan zúzunk porrá. Egy egyenes szakaszon egy kerítéssor kiszakítása eszméletlenül lelassítja az autónkat és ehhez közel sem társul annyi turbózási extra, hogy kompenzálni tudjuk azt teljes mértékben. Nehéz. Karrier módban meg eleve sokkal több pénzt osztanak a helyezésekért, és, hogy versenyképesek maradjunk, ebből kell bitang mennyiséget összegyűjtenünk, hogy mindig a megfelelő típusú és erejű verdával induljunk neki a megmérettetésnek. Három kategóriára osztja a játék a vásárolható autók típusát: derby, verseny és utcai kasztokra. Magától értetődően meghatározza súlyukat, kezelhetőségüket, sebességüket, úttartásukat a különböző helyszíneken és helyzetekben. Küllemükben többnél is fel lehet fedezni azt, hogy melyik valóságban is létező autó mintájára készültek (Ford Mustang itt Road King), ám ahogy az már megszokott, ilyesféle játékhoz nem igazán jártak az eredeti nevek és jogok…
A szorzórendszer, ami a helyezésünk után jár és a rombolással elért egységeink számát multiplikálja, kicsit érdekesen van súlyozva, mert a harmadik és második helyért is négyszerezést ad, míg az első helyen való leintésért csak ötszörözőt. Furcsasága abban rejlik, hogy nyerni piszok nehéz, az aktuális éllovas rendre utcahosszal elhúz a mezőnytől, így befogni főképp precíz, szép vezetéssel, gyorskörök letételével lehet, és hiába a relatíve hosszú futamtávok, ha pörögtünk, forogtunk valahol a verseny során, leshetjük a dobogó legfelső fokát. Ennek okán egy versenyt teljesíteni többnyire kétszer tanácsos: egyszer szétvervén mindent és mindenkit, másodjára meg csak a győzelemre koncentrálva. Az autónk a második résszel behozott rendszer szerint nem lassul le semmilyen szintű rongálódás után, szóval bátran leszaggathatjátok a mintegy 40 alkotóelem mindegyikét. Nem foglak most titeket számokkal fárasztani, de a törésmodell egy tisztességeset javult, és noha még mindig nem olyan részletes és látványos, mint egy éles totálkár, a Codemasters szintjét (Dirt, Grid) nagyjából hozza, ami idén még bőven megfelelő.
Ezt a rendszert kiválóan támogatják a pályák, amelyek amellett, hogy látványosak, felfedeznivaló rövidítések és rombolható objektumok (híd leszakítása a mögöttünk jövő örömére) egész sorát rejtik. A felépítés ötletes, persze többnyire abban a tekintetben, hogy szívatós, elsőre be nem látható akadályok vannak szétszórva mindenfelé. A változatosságra továbbra se lehet panasz, hisz a harminckilenc pálya részeként kitekintünk majd városi utakra, Terminátorban látott csatornákba, vidéki, hegyi szakaszokra, továbbá szép ellentétként versenypályákra és sivatagi vonalvezetésekre is. Megtanulásuk, kitapasztalásuk törvényszerűvé válik a bajnokság, valamint a kihívások arany szintű teljesítéséhez, csak úgy, mint ellenfeleink viselkedésének feltérképezése. A játékot futtató kampány erősen épít a mesterséges intelligencia viselkedésére, miszerint a nevesített ellenfeleink különböző habitusokkal rendelkeznek személyenként, és erre nem árt figyelni. A gyakorlatban ebből csupán annyi jön le, hogy a sofőr személyére tekintet nélkül aljas mind egy szálig, szóval az alapvető túlélési ösztöneinket kell bevetnünk az összes ellen. Jóformán az igaz a gép által vezérelt ellenségeinkre (mert azok), amiket Greg5 a második résznél már kifejtett két évvel ezelőtt: túl kell járnunk az eszükön, vissza kell szívatnunk őket a győzelem érdekében, mert alamizsna győzelmet nem fognak adni nekünk. Szám szerint tizenketted magunkkal kell mindenütt megmérettetnünk az arany serlegekért - képzelhetitek mekkora káoszt képes okozni ennyi autó.
A gépek kezelhetősége is maradt nagyjából ugyanaz, mint az előző részben, vagyis kellemesen egyensúlyoz a valósághűség és az arcade vonal határain. Gyakorlatban ez annyit tesz, hogy többnyire vígan átroboghatunk mindenen, de egy elrontott kanyarral, vagy tömegkarambollal az autónk pillanatok alatt kiperdül vagy fennakad. A verdák nem pattanak le mindenről úgy, mint egy NFS-ben vagy akár a Burnoutban - és ha tolatásra kényszerülünk, máris búcsút inthetünk a zsíros helyezéseknek. Magyarán ahogy a vezetési modell teszi, úgy kell nekünk is egyensúlyoznunk az autóval, ismét kiemelve a betanulási fázis alatt tapasztaltak megfelelő alkalmazását. Lehet riasztó, de így adja azt a kihívásnak nevezett faktort a játék, ami miatt nem válik könnyen feledhetővé és egy győzelem megszerzése se válik rutinná, hanem öröm lesz úrrá az emberen, hogy végre sikerült. Ez a mai játékoknál véleményem szerint nem kis szó.
Ha épp nem a karrierünk istápolásán ügyködünk, még nehezebb feladatokat állíthatunk magunk elé a többi játékmód által. A bombával való rohangálás egy igazán kicentizett időfutam, többszöri újraindítás előre borítékolható. A kihívások szekció önmagáért beszél, az egyes számok megnyitása dobogós helyezésekkel lehetséges, a feltételek fixek. Az előző részek számomra legjobb része, a Deathmatch aréna újra visszatér. Újak kedvéért: klasszikus egymás totálkárosra törését célzó versenyszám ez egy nagy terjedelmű, de zárt helyen. A hagyományos szabályoktól mindössze annyiban tér el, hogy itt van három életünk, amivel a lehető legtöbb totálkárt kell kihoznunk társainkból. Gyakorlatilag frag-eknek számít, és egy jó DM-hez méltóan felvehetőek különböző extrák, mint többszörös erejű páncél, gyorsabb manőverezés, extra élet és hasonlók. Oltári móka, önmagában is képes lenne megállni a helyét, hát még ha barátaink ellen kell mindezt tennünk hálózati játékban vagy az interneten.
Online is érdemes kipróbálnunk magunkat, mert szerencsére az emberek egyrészt nem csalnak akkorát mint a gép, továbbá egy profival összeakadva rengeteget tanulhatunk, s ezt kamatoztathatunk a gép ellen. Multiban csupán nyolc elvetemült eshet egymás karosszériájának, amiért részben kár, azért viszont nem, hogy mindenről van ranglista, így teljes egészében nyomon követhetjük, hogy világszinten hogyan is állunk pusztításügyileg. Versenyszámok tekintetében szerencsére nincs korlát, amit játszhatunk a gép ellen, azt megtehetjük embertársainkkal szemben is, jócskán növelve a szavatosság fokát ezzel.
Végezetül pár szót a technikai aspektusról: a program egy átlagos gépigénnyel rendelkezik, már ami a 2008-ban kiírt értékeket jelenti, és a maximális látványvilág eléréséhez sincs szükség szuperszámítógépre. A látvány ennek ellenére is korrektnek mondható, noha akad nála szebb a piacon, mégis olyan hatást kelt, hogy pont így jó, ahogy van: részletgazdag, jól lemodellezett és csinos ruhába (textúrák) öltöztetett.
A FlatOut UC nem váltja meg ugyan a világot, sőt, a saját elődjét sem, de mindezt meg lehet neki bocsátani, hiszen teszi ezt úgy, hogy öröm vele újra játszani. Mondanunk se kell, hogy ha netalántán ez a rész is alacsony árkategóriában jön ki a piacra, akkor mennyire ajánlott vétel. Ellenkező esetben megfontolandó, de a demó vélhetően mindenkinek segíteni fog a döntésben.
Szóval van itt nekünk egy számozatlan folytatás. A szám joggal hiányzik, mivel eredetileg a PC-s változat eszébe sem jutott a kiadónak, s ez meg is látszik rajta. Egyszerű: az Xbox 360 közönségének túlnyomó része sohasem játszott az első, vagy a második résszel, így nekik teljesen új volt minden, amit kaptak. Gondolom az ellentmondás immár nyilvánvaló, a PC-sek nagy valószínűséggel találkoztak a második résszel, így ők már egy erős folytatásra vágynak - hát ők várhatnak még. De ettől még a FlatOut UC tisztességesen megállja a helyét, felemás, kicsit a második rész különkiadásának ható tartalma ellenére is. Viszont a feljavított vizualitásoknak hála talán sokkalta több olyan játékost is elérhet, akik soha nem is hallottak erről, mert boltba bemegy, dobozképek alapján vacillál egy keveset, felkiált „hú ez bizony klafa”, majd kasszához siet.
Elmélkedés vége, foglalkozzunk azzal, amit most kaptunk, mert ettől függetlenül a nyári pangásban jó kikapcsolódást nyújthat, főleg most, hogy vihar-vihart ér (azért még bízok augusztus naposabb időjárásában, a program ősszel se lesz rosszabb).
UNDER THE HOOD
Elnyomogatván a beugró céglogókat és az intrót a főmenübe érkezünk, ahol a sorozatra jellemzően ismét kellemes rock muzsikák kezdik megadni a játék alaphangulatát. Ismét több tucat valódi és jó zeneszámot húztak be a program alá - az ember szinte a plasztik gitárja után kapna, hogy eljátssza őket. Lehetőségeink többnyire ismerősek lehetnek azoknak, akik már találkoztak a FlatOuttal: indíthatunk karriert, vagy belekóstolhatunk valamelyik másik játékmódba, már amelyik épp meg van nyitva előttünk. Minden versenyszám, legyen az a bajnokság vagy sima időfutam a bomba ellen, alapesetben a gyorsaságunkra és a nitróhasználatra épít. A feljavult grafikai motor eredményeképpen pályánként már 8000! objektum, tereptárgy várja, hogy átrongyoljunk rajta, növelve ezzel a gyorsító gáz mennyiségét. Ám mivel többnyire realisztikus fizikai motor próbálja ténykedésünket lemodellezni, nem mindegy, hogy mit és hogyan zúzunk porrá. Egy egyenes szakaszon egy kerítéssor kiszakítása eszméletlenül lelassítja az autónkat és ehhez közel sem társul annyi turbózási extra, hogy kompenzálni tudjuk azt teljes mértékben. Nehéz. Karrier módban meg eleve sokkal több pénzt osztanak a helyezésekért, és, hogy versenyképesek maradjunk, ebből kell bitang mennyiséget összegyűjtenünk, hogy mindig a megfelelő típusú és erejű verdával induljunk neki a megmérettetésnek. Három kategóriára osztja a játék a vásárolható autók típusát: derby, verseny és utcai kasztokra. Magától értetődően meghatározza súlyukat, kezelhetőségüket, sebességüket, úttartásukat a különböző helyszíneken és helyzetekben. Küllemükben többnél is fel lehet fedezni azt, hogy melyik valóságban is létező autó mintájára készültek (Ford Mustang itt Road King), ám ahogy az már megszokott, ilyesféle játékhoz nem igazán jártak az eredeti nevek és jogok…
A szorzórendszer, ami a helyezésünk után jár és a rombolással elért egységeink számát multiplikálja, kicsit érdekesen van súlyozva, mert a harmadik és második helyért is négyszerezést ad, míg az első helyen való leintésért csak ötszörözőt. Furcsasága abban rejlik, hogy nyerni piszok nehéz, az aktuális éllovas rendre utcahosszal elhúz a mezőnytől, így befogni főképp precíz, szép vezetéssel, gyorskörök letételével lehet, és hiába a relatíve hosszú futamtávok, ha pörögtünk, forogtunk valahol a verseny során, leshetjük a dobogó legfelső fokát. Ennek okán egy versenyt teljesíteni többnyire kétszer tanácsos: egyszer szétvervén mindent és mindenkit, másodjára meg csak a győzelemre koncentrálva. Az autónk a második résszel behozott rendszer szerint nem lassul le semmilyen szintű rongálódás után, szóval bátran leszaggathatjátok a mintegy 40 alkotóelem mindegyikét. Nem foglak most titeket számokkal fárasztani, de a törésmodell egy tisztességeset javult, és noha még mindig nem olyan részletes és látványos, mint egy éles totálkár, a Codemasters szintjét (Dirt, Grid) nagyjából hozza, ami idén még bőven megfelelő.
Ezt a rendszert kiválóan támogatják a pályák, amelyek amellett, hogy látványosak, felfedeznivaló rövidítések és rombolható objektumok (híd leszakítása a mögöttünk jövő örömére) egész sorát rejtik. A felépítés ötletes, persze többnyire abban a tekintetben, hogy szívatós, elsőre be nem látható akadályok vannak szétszórva mindenfelé. A változatosságra továbbra se lehet panasz, hisz a harminckilenc pálya részeként kitekintünk majd városi utakra, Terminátorban látott csatornákba, vidéki, hegyi szakaszokra, továbbá szép ellentétként versenypályákra és sivatagi vonalvezetésekre is. Megtanulásuk, kitapasztalásuk törvényszerűvé válik a bajnokság, valamint a kihívások arany szintű teljesítéséhez, csak úgy, mint ellenfeleink viselkedésének feltérképezése. A játékot futtató kampány erősen épít a mesterséges intelligencia viselkedésére, miszerint a nevesített ellenfeleink különböző habitusokkal rendelkeznek személyenként, és erre nem árt figyelni. A gyakorlatban ebből csupán annyi jön le, hogy a sofőr személyére tekintet nélkül aljas mind egy szálig, szóval az alapvető túlélési ösztöneinket kell bevetnünk az összes ellen. Jóformán az igaz a gép által vezérelt ellenségeinkre (mert azok), amiket Greg5 a második résznél már kifejtett két évvel ezelőtt: túl kell járnunk az eszükön, vissza kell szívatnunk őket a győzelem érdekében, mert alamizsna győzelmet nem fognak adni nekünk. Szám szerint tizenketted magunkkal kell mindenütt megmérettetnünk az arany serlegekért - képzelhetitek mekkora káoszt képes okozni ennyi autó.
A gépek kezelhetősége is maradt nagyjából ugyanaz, mint az előző részben, vagyis kellemesen egyensúlyoz a valósághűség és az arcade vonal határain. Gyakorlatban ez annyit tesz, hogy többnyire vígan átroboghatunk mindenen, de egy elrontott kanyarral, vagy tömegkarambollal az autónk pillanatok alatt kiperdül vagy fennakad. A verdák nem pattanak le mindenről úgy, mint egy NFS-ben vagy akár a Burnoutban - és ha tolatásra kényszerülünk, máris búcsút inthetünk a zsíros helyezéseknek. Magyarán ahogy a vezetési modell teszi, úgy kell nekünk is egyensúlyoznunk az autóval, ismét kiemelve a betanulási fázis alatt tapasztaltak megfelelő alkalmazását. Lehet riasztó, de így adja azt a kihívásnak nevezett faktort a játék, ami miatt nem válik könnyen feledhetővé és egy győzelem megszerzése se válik rutinná, hanem öröm lesz úrrá az emberen, hogy végre sikerült. Ez a mai játékoknál véleményem szerint nem kis szó.
Ha épp nem a karrierünk istápolásán ügyködünk, még nehezebb feladatokat állíthatunk magunk elé a többi játékmód által. A bombával való rohangálás egy igazán kicentizett időfutam, többszöri újraindítás előre borítékolható. A kihívások szekció önmagáért beszél, az egyes számok megnyitása dobogós helyezésekkel lehetséges, a feltételek fixek. Az előző részek számomra legjobb része, a Deathmatch aréna újra visszatér. Újak kedvéért: klasszikus egymás totálkárosra törését célzó versenyszám ez egy nagy terjedelmű, de zárt helyen. A hagyományos szabályoktól mindössze annyiban tér el, hogy itt van három életünk, amivel a lehető legtöbb totálkárt kell kihoznunk társainkból. Gyakorlatilag frag-eknek számít, és egy jó DM-hez méltóan felvehetőek különböző extrák, mint többszörös erejű páncél, gyorsabb manőverezés, extra élet és hasonlók. Oltári móka, önmagában is képes lenne megállni a helyét, hát még ha barátaink ellen kell mindezt tennünk hálózati játékban vagy az interneten.
Online is érdemes kipróbálnunk magunkat, mert szerencsére az emberek egyrészt nem csalnak akkorát mint a gép, továbbá egy profival összeakadva rengeteget tanulhatunk, s ezt kamatoztathatunk a gép ellen. Multiban csupán nyolc elvetemült eshet egymás karosszériájának, amiért részben kár, azért viszont nem, hogy mindenről van ranglista, így teljes egészében nyomon követhetjük, hogy világszinten hogyan is állunk pusztításügyileg. Versenyszámok tekintetében szerencsére nincs korlát, amit játszhatunk a gép ellen, azt megtehetjük embertársainkkal szemben is, jócskán növelve a szavatosság fokát ezzel.
Végezetül pár szót a technikai aspektusról: a program egy átlagos gépigénnyel rendelkezik, már ami a 2008-ban kiírt értékeket jelenti, és a maximális látványvilág eléréséhez sincs szükség szuperszámítógépre. A látvány ennek ellenére is korrektnek mondható, noha akad nála szebb a piacon, mégis olyan hatást kelt, hogy pont így jó, ahogy van: részletgazdag, jól lemodellezett és csinos ruhába (textúrák) öltöztetett.
A FlatOut UC nem váltja meg ugyan a világot, sőt, a saját elődjét sem, de mindezt meg lehet neki bocsátani, hiszen teszi ezt úgy, hogy öröm vele újra játszani. Mondanunk se kell, hogy ha netalántán ez a rész is alacsony árkategóriában jön ki a piacra, akkor mennyire ajánlott vétel. Ellenkező esetben megfontolandó, de a demó vélhetően mindenkinek segíteni fog a döntésben.
