A virtuális autóversenyzésnek mindig is nagy rajongótábora volt, van és minden bizonnyal lesz, akkor is, ha akadtak igen gyér termést, vagy megtépázott, lebutított folytatásokat hozó évek is. A száguldás utánozhatatlan élményét magukban hordozó programokban sosem szűkölködtünk, a legjobb példa erre talán a Codemasters munkássága, nekik köszönhetjük a fülig mocskos Dirt-sorozatot, mely nagyon jól elkapta a raliversenyzés akkoriban hányatott témáját (a széria napokban megjelent negyedik felvonása pedig a szűz terepnek számító roncsderbik világába tesz kitérőt), vagy éppen a Forma-1 virtuális feltámasztását; de még számtalan fejlesztőt lehetne megemlíteni, köztük elsőként ott az EA, akik idén a korábban már bizonyított Criterion Gamesszel a közönségkedvenc, minden idők legnépszerűbb Need for Speedjeként számontartott Most Wanted folytatásán dolgoznak. Nem lehet köztük újonc beugróként könnyen teljesíteni -- szomorú, de jelen teszt alanya is erről árulkodik... 

„Nem csak szőke -- beszél is!”

Pedig a kezdéskor még minden meseszépnek tűnik. A főmenü zenéje nagyszerű, szinte „ömlik” belőle a hangulat. Hamar kedve támad az emberek az opciók között kotorászni, de itt ér az első pofon: játékmódokból mindössze kettő akad, és bizony a számok megint nem hazudnak, ez bizony kevés, illett volna még valamit kiagyalni, ha nem fenomenálisat, ha nem is újat, de legalább valamit. A szokásos értelemben vett kampány nincsen, csak egy kihívásokból álló versenysorozat. Az elképzelés itt sem rossz, csak a megvalósítás defektes. A kezdő versenyek pofonegyszerűek, a későbbiek meg kíméletlenül nehezek, ráadásul a teljesítésükre sem viszi rá az embert a lélek. Az értük járó jutalom kimerül a kezdetben elérhető versenyzők alteregóik megszerzésében, illetve az új járgányokban. 

A karakterek szerepeltetését különben sem értem, a történet hiányában feleslegesnek hatnak. Amúgy van itt borostás autószerelő, gimis csaj, gazdag üzletember, szőke csajszi -- nekem végig az volt az érzésem, mintha egy pornókazettáról ugrottak volna át vendégszereplésre. Persze ezúttal nem arról van szó, hogy szexszel mindent el lehet adni, pedig ha a testi örömök kerültek volna szóba, akkor hamar megy a levesbe az összes jellemvonás. Nem ez a helyzet, így kénytelenek vagyunk az unalmas és idegesítő szereplőket hallgatni a versenyek alatt. Mert bizony beszélnek, kommentálják az eseményeket, bár a valóság inkább az, hogy heccelik egymást, no és persze minden karambolról megvan a véleményük. A szinkron harmatgyenge, a dumák végtelenül nevetségesek, túljátszottak, de ugyanakkor érthetetlen az állandóan komoly hangnem. Padlógáz, haladjunk tovább...

Szállj el, kis Ladám...

Nekem nincs azzal bajom, ha egy videojáték úgy hajítja a sarokba a newtoni törvényeket, mint kisgyerek a fizikatankönyvet, de ha ez a játékélmény rovására megy, akkor ott már bajok vannak. Az még elmenne, hogy a program nem vesz tudomást olyan alapvető dolgokról, mint a féktáv, vagy a gyorsuláskor, kanyarodás közben fellépő fizikai erők, de az már kifejezetten zavaró, hogy a több tonnás járművek nem lépnek interakcióba sem egymással, sem pedig a környezettel. Nincs értelme a lökdösődésnek, sokszor legyintve megússzuk a frontális karambolokat a legnagyobb sziklafallal szemben, persze olykor a legkisebb kőbucka is egyenesen a roncstelepre vezet. Zavaró tényező, bár a negatívumok tekintetében érthető, hogy rendes sérülési modell sincsen, az autók egyszerűen felrobbannak -- nevetséges megoldás, azt pedig talán mondanom sem kell, hegy ezáltal az eltérő típusú verdák között sincs valójában semmilyen különbség, menetteljesítmény vagy bármi más tekintetében. 

A versenyzés amúgy tetszetős, élvezetes, a sebességérzet például képes a monitor előtt tartani az embert, az „árkádos” vonulat azért szerethető, a játékmenetet pedig feldobja a tűzzel való játszadozás -- ha a turbót használjuk, akkor az autó felmelegszik (és akár fel is robbanhat), ha vízben hajtunk, lehűl. Ez sem nagy újdonság (a PlayStation-exkluzív Motorstorm játékokból ügyesen sikerült átemelni), de tényleg kellemes érzés az ellenfelek gyűrűjében "zúzni". Szegény MI csak saját magát versenyezteti, ha egyszer az élre törünk, akkor aligha sikerül beérnie, a Destruction játékmódban (mely alapvetően pont az egymás elleni roncsderbi futamokra lett kihegyezve) pedig végül már a falat kapartam, mert gépi ellenfeleink egyszerűen csak körbe körbe "futkároztak", mint akik fogócskáznak, nem pedig egymás kiütésére törekednek. Akad multiplayer szekció is, online és offline, de valahogy nincs az az Isten (vagy épp ördög?), ami a hosszas nyüstölésére késztetne.

Hiányzik az isteni szikra

A látvány legalább rendben van. Szó sincs arról, hogy a majdani Crysis 3 is büszkén felvállalná ezt a vizuális megvalósítást, de azért ez az a szint, amit jelenleg elvárunk bármelyik programtól. A legtöbb effekt valóban szépnek mondható, a pályák nagyszerűek (akad itt minden, látványnak sem utolsó repülőgép-roncstelep, vízesésekkel tarkított kanyon, duzzasztógát, olajfúróplatform, éjszakai tengerpart), és itt-ott látszik azért, hogy a fejlesztők nem uralják még teljes egészében a hármas verziószámú Unreal motort, de ezzel tulajdonképpen nincs komoly baj. A zenei aláfestés egyes darabjai igazi metálklasszikusok, amik nagyon jól illenek a játékba, a többi szám meg pont az az átlag, amire még azt mondom, hogy elmegy. 

Egyszóval nem lett végtelenül rossz játék a Fireburst, csak annyi sebből vérzik, amennyiből. Az árcédula ügyesen idomul a felmutatott mennyiséghez és minőséghez, szóval emiatt még azt mondom, hogy lehet vele tenni egy próbát -- ha azonban a frissen megjelent, valóban minőségi alkotásokkal kell összemérni, akkor bizony menthetetlenül elvérzik.