Nehéz nem pontosan ugyanazzal a felütéssel kezdeni a Fire Emblem Warriors: Three Hopes bemutatóját, mint a remekbeszabott 2020-as Hyrule Warriors: Age of Calamity ismertetőjét. Egész egyszerűen azért, mert a 2014-es Hyrule Warriors akkora vízválasztó, amely nemcsak, hogy felrakta a térképre az ekkor már bőven két évtizedes múlttal rendelkező musou műfajt, de lefektette azokat az alapokat is, melyre a japán Omega Force azóta is építkezik. A régi, imádott ismerős új köntösbe és műfajba öltöztetése ugyanis mostanra már bőven túllépett a harcrendszer lecserélésén, és olyan kompetens spinoffokra állt át, melyek nemcsak külsőben, de tartalomban is maximálisan igazodnak a felmenőkhöz. A Three Hopes ebben talán az eddigi legjobb – de persze csak a Persona 5 Strikers után.
EGY RÉGI ISMERŐS
Ez nem teljesen meglepő, hiszen az Omega Force számára a legkevésbé sem ismeretlen a Fire Emblem világa. Nem csak azért, mert 2017-ben a Fire Emblem Warriors-szal már tűzközelbe kerültek, de azért is, mert a Fire Emblem: Three Houses fejlesztésének aktív közreműködői voltak, és így igazából hazatértek. Ahogy mi magunk is, elvégre a Three Hopes se nem folytatás, se nem előzmény, hanem a Three Houses történetének teljes újrakeverése, egyfajta "mi lett volna ha" história, amely az eredeti sztori elemeit felhasználva és teljesen felrázva lobbantja ismét lángba Fódlan világát, ahol három birodalom csap össze a kontinens jövőjéért. Az, hogy te, mint játékos, melyik oldalra állsz, teljes egészében rajtad múlik: a főszereplő ezúttal nem Byleth (olyannyira, hogy sokáig a főellenfél szerepét tölti be), hanem egy új zsoldos, aki pont úgy keveredik bele a küzdelembe, ahogy elődje az eredetiben. Az eltökélt Edelgard vezette Adrestia-i birodalom, a markáns Dimitri igazgatta Faerghus szent királysága, valamint a sokszor komolytalan Claude irányította Leicester-szövetség egyaránt választható. A három oldal nem csupán különböző célokért küzd, de eltérő sereggel is rendelkezik: a Three Houses összes karaktere visszatér, sőt még a DLC-ként kiadott negyedik ház, az Ashen Wolves brigádja is aktív szerephez jut. Olyannyira, hogy nemcsak ők, de az ellenfelek sorait erősítő karakterek egy jelentős része is megszerezhető, így a történet végére akár szó szerint több tucat harcos is a játékos keze alá dolgozhat.
A bevetésükre bőven van alkalom, a Three Hopes ugyanis klasszikus musou, azaz egy olyan hack'n slash, ahol a labirintusszerű csatatereken szó szerint ellenfelek százaival kell szembenézni az általában 3-6 főből álló csapat élén, folyamatosan váltogatva a karakterek között, ahogy az éppen aktuális feladat megkívánja. A küldetések során ez rendre változik, hiszen menet közben nem csupán a végcél vehet új irányt, de általában váratlan események is bekövetkeznek: feltűnik egy szövetséges, akit meg kell védeni, előkerül egy nevesített ellenfél, akit villámgyorsan le kell pofozni. Ezek igazi csataterek, melyeken stratégiai fontosságú bázisok találhatók, ahonnét folyamatosan özönlenek az aprítóba szánt ellenfelek. A Three Hopes mindehhez a Fire Emblem klasszikus fegyverháromszögét is segítségül hívja, ahol a kardok a balták ellen jók, a balták a lándzsák ellen, melyek ütik a kardokat. Ennek igazi jelentősége már a csaták előtti csatatérképen előkerül, mivel itt kell kiválasztani, kit küldünk harcba, a mérlegelésben pedig az segít, hogy az adott szereplő rátermettsége az ellenfelekkel szemben rögtön látható. Vert helyzetben is lehet persze érvényesülni, csak épp nagy nehézségek árán, vagyis ez több időbe, több (korlátozott mennyiségű) gyógyításba kerülhet, ami rontja a teljesítményt, és ezáltal a küldetés végi jutalom mértékét. A csatatér kontrollálása, a fontos helyszínek elfoglalása kulcsfontosságú, és ennek a dinamizmusnak köszönhető, hogy az alapvetően sablonos és önismétlő feladatok soha nem fulladnak unalomba.
HADURAK
Na meg annak is, hogy a hatalmas karakterkínálat hasonlóan nagy változatosságot garantál, ugyanis a három ház szereplői maximális rivaldafényhez jutnak. A harc során értelemszerűen képességeikkel: mindegyikük egy adott harcstílusban jártas, ezt pedig muszáj fejleszteni a küldetések közti táborban. A történet ezúttal szinte teljes egészében kihagyja az iskolaéveket, így már a felnőtt szereplőket kell igazgatni, melyre mindig ugyanabban a kis városszerű, mobil táborban kerül sor. Itt lehet ételt főzni a morál növelése (és passzív bónuszok megszerzése) érdekében, fegyverekkel, kiegészítőkkel kereskedni (vagy a kovácsnál újat gyártani) és a karakterekkel beszélgetni, expedícióra hívni őket, valamint ami a legfontosabb: a kiképzőtáborban aktívan gondoskodni a jövőjükről. A Three Hopes teljes egészen implementálja a Three Houses karakterfejlesztését, azaz itt is kapunk egy hatalmas, szerteágazó kasztfát, ahol saját belátásunk szerint döntünk arról, hogy kiből lesz varázsló, közelharcos vagy távolsági katona, és ezen belül is milyen irányba megy tovább. De mi választhatjuk ki a képességeket és a felszerelést is. Messze ez a Three Hopes egyik leglebilincselőbb része, egész egyszerűen azért, mert a gyakorlatban is érezni a különbséget az egyes karakterek és kasztok között.
Nem túlzás azt állítani, a harcrendszer lenyűgöző, még úgy is, hogy alapvetően ugyanazt kapjuk, mint a Hyrule Warriorsban, vagy az egyéb Omega Force-játékokban, csak itt teljesen organikusnak érződik a kasztrendszer és az ebből eredő képességrepertoár. Erre igyekszik rásegíteni a kampány is, amely nem csupán brutális hosszával (egy ház sztorijának befejezése minden mellékküldetéssel együtt bő 40 órát követel magának) láncol magához, de egészen parádés előadásmódjával is. Az egyes fejezetek mindegyike Fódlan egy új területére kalauzol, és mindig egy kis kampánytérképet kapunk, ahol tartományról tartományra kell közelíteni a fő csatához, menet közben szerezve meg azon nyersanyagokat, melyekből aztán a fő tábor – és persze maguk a karakterek – fejleszthetők. Ez egy olyan öngerjesztő folyamatot eredményez, ami miatt nagyon nehéz lerakni a Three Hopes-t, mert mindig van egy új cél, ami miatt érdemes folytatni.
Ráadásul mindezt hiperlátványos köntösbe bújtatva kapjuk meg. Talán egy hajszállal csúnyább, mint az Age of Calamity volt, cserébe viszont lényegesen stabilabban fut, amit csak a tényleg rendkívül intenzív jelenetek fognak vissza, ahol már túl sok az egység és az effekt, hogy a Nintendo Switch megbirkózzon vele. Minden másban azonban brillírozik: a több órányi, az eredeti szinkronszínészek által tolmácsolt párbeszédben, az addiktív karakterfejlesztésben, az intenzív harcokban, és abban, hogy teljesen autentikus Fire Emblem-élményt kínál, ahol igazából csak a harcrendszer más, minden egyéb viszont teljesen hű a három évtizedes sorozathoz. Ha nem létezne a Persona 5 Strikers, azt is mondhatnánk, hogy ez a legjobb musou-játék, mely valaha készült!
