Amióta a Wolfenstein 3D megteremtette az FPS-műfajt, annyi ilyen stílusú játék jelent meg, hogy ha mindről csak két sort írnék, akkor is megtölthetnék egy vaskos könyvet a felsorolásukkal. De a sok egymást utánzó játék között minden évben megjelenik egy-két olyan, amelyek emlékezetesek maradnak. A Monolith belső nézetű akciócímei eddig nagyrészt ilyenek voltak, mind a No One Lives Forever, mind az Aliens versus Predator ismerősen csenghetnek a zsáner kedvelőinek. Egy ilyen szériát pedig bűn lenne elrontani.
Szeretem, ha egy játéknak olyan a története, amely magával magával és nem is a játékmenet, hanem a sztori hajt előre, késztet arra, hogy játsszak az adott címmel. Az FPS nem az a műfaj, ahol a fejlesztők meg szokták csillogtatni forgatókönyvírói tudásukat, de akadnak kivételek, néha nem is akármilyenek, gondoljunk csak a Half-Life sorozatra. A FEAR is idetartozik; lesz itt minden, ami a jobbféle thrillerekben és japán horrorokban megtalálható. Újoncként kapcsolódunk be a történésekbe, de később kiderül, hogy nekünk is legalább annyi közünk van az eseményekhez, mint a szökött őrült gyilkosnak, akit üldözünk. Hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgunk, szökevényünk átveszi elméjével az irányítást egy raklapnyi replikátor (klón) katona felett, és még az a kislány is ijesztget minket, aki a játék szinte összes előzetesében szerepelt.
A sztori fordulatokban gazdag, részletes, sőt talán túlságosan is az. Első végigjátszásra sok kérdés megválaszolatlanul marad, akik pedig figyelmetlenek, azoknak lehet, hogy a főszál sem lesz tiszta. Ez részben az elbeszélési stílusnak köszönhető: üzenetrögzítők visszahallgatásával vagy elkapott rádióüzenetekkel tehetjük helyére a puzzle elemeit, de ezek mellett könnyű elsiklani. Ez ösztönözhet minket az újbóli végigjátszásra, és erre szükség is lesz, mivel a játék nagyon rövid: 5-6 óra alatt végigvihető.
A játékmenet gerincét az időlassítás adja. Nélkülözhetetlen segítség ez, ha kettőnél több ellenféllel harcolunk, már érdemes használni -- ráadásul nemcsak hasznos, látványos is. Az ellenfelek e nélkül tényleg gyorsak, de nem csak emiatt okozhatnak fejfájást, hanem remek intelligenciájuk révén is; ilyen MI-vel eddig kevés játék volt megáldva. Elvonják a figyelmünk, míg a társuk bekerít minket, az erősebb, páncélozott egységeket védik és fedezik, erősebb fegyvereknél merészebbek, puskával nem a szoba másik feléből, hanem közelről támadnak. Eleinte a főgonosz által életre hívott klónkatonák fognak ellenünk felvonulni, de később a több taktikát igénylő harci robotok és páncélozott egységek is megkeserítik életünket. Fegyverek terén nincsenek újdonságok: pisztoly (duplán is, ami valahogy egyik bullet time-os játékból sem hiányozhat), shotgun, többféle gépfegyver, extraként pedig rugdoshatjuk is az ellenfelet Chuck Norris nyomdokaiba lépve. Bár a pályák elég lineárisak, ha jobban körülnézünk, adrenalincsomagokra bukkanhatunk, melyek maximális életerőnket vagy az időlassítás idejét tolják ki.
A FEAR egyértelműen 2005 legszebb játéka, ez ránézésre megmondható. Tűéles textúrák mindenhol, a fémes részek megjelenítése, a víz és a vér tükröződése, csillogása, az árnyékok játéka akárcsak a valóságban. Az időlassítás effekt itt mutat a legjobban, nagyon jól néz ki; amikor lövöldözni kezdünk, a por és a vér lassítva szálldogál a levegőben. Nagyon tetszett a környezet rombolhatósága is: belépünk egy szépen berendezett szobába, üvegasztal, képek a falon, vázák. Jönnek a katonák, lövöldözés, robbanások; amikor vége harcnak, körülnézünk, és teljesen más kép fogad, mint amikor beléptünk: az üvegasztalnak annyi, a képek a földön, a falból darabok hiányoznak, mindenfelé vér és hullák. A játék során minden egyes helyszínt hasonlóképpen rendezhetünk át. Apropó, helyszínek! Igaz, hogy nagyon szép a játék, de szörnyen unalmas, ezerszer látott helyekre látogathatunk el: víztározóba, elhagyott iparterületekre, irodaházakba -- csupa olyan helyre, ami nem valami fantáziadús vagy érdekes.
A hangulathoz a hangok is hozzátartoznak, és ezek terén is minden rendben van: a fegyverek ropogása, az elhaló sikolyok, a visszhangok alaposan megdobják az élményt.
Többszemélyes kiegészítő is jár a játékhoz, nem is akármilyen: az ismert módokat (DM, TDM, CTF) játszhatjuk a szokásos módon és időlassítással is, amit bármelyik játékos megkaphat, és amikor elsüti, mindenki lelassul. A FEAR multija szórakoztató és pörgős, ráadásul óriási piros pont, hogy teljesen ingyenesen le lehet tölteni, így bárki hozzáférhet és kipróbálhatja, ne adj Isten, rászokhat.
A Monolith folytatta azt, amit elkezdett: a FEAR 2005 egyik legszebb, legjobban összerakott játéka, még sokáig fogjuk emlegetni, szerintem a műfaj klasszikusai közé sorolhatjuk. Bárki, aki kicsit is érdeklődik az FPS-ek iránt, annak kötelező, kihagyhatatlan alkotás.
Mese csak felnőtteknek
A rettegés foka
Több ismerősömet is megkérdeztem, mennyire tartják félelmetesnek a FEAR-t, és azt a választ kaptam általában, hogy vagy kicsit, vagy egyáltalán nem. Lehet benne valami, mert egy-két pillanattól eltekintve, amikor hirtelen helyről ugrik elő a reklámarc kislány vagy az üldözött sorozatgyilkos, én sem ijedtem meg. Valahogy nem izzad az ember keze, miközben fogja az egeret, hogy „jaj, vajon mi lesz a következő szobában”, mint például a Doom 3 alatt. Ennek oka részben az, hogy nagyrészt sima kommandósok vagy gépek ellen harcolunk, amik cseppet sem félelmetesek.
A sztori fordulatokban gazdag, részletes, sőt talán túlságosan is az. Első végigjátszásra sok kérdés megválaszolatlanul marad, akik pedig figyelmetlenek, azoknak lehet, hogy a főszál sem lesz tiszta. Ez részben az elbeszélési stílusnak köszönhető: üzenetrögzítők visszahallgatásával vagy elkapott rádióüzenetekkel tehetjük helyére a puzzle elemeit, de ezek mellett könnyű elsiklani. Ez ösztönözhet minket az újbóli végigjátszásra, és erre szükség is lesz, mivel a játék nagyon rövid: 5-6 óra alatt végigvihető.
Lassú, de mégis pörgős
A játékmenet gerincét az időlassítás adja. Nélkülözhetetlen segítség ez, ha kettőnél több ellenféllel harcolunk, már érdemes használni -- ráadásul nemcsak hasznos, látványos is. Az ellenfelek e nélkül tényleg gyorsak, de nem csak emiatt okozhatnak fejfájást, hanem remek intelligenciájuk révén is; ilyen MI-vel eddig kevés játék volt megáldva. Elvonják a figyelmünk, míg a társuk bekerít minket, az erősebb, páncélozott egységeket védik és fedezik, erősebb fegyvereknél merészebbek, puskával nem a szoba másik feléből, hanem közelről támadnak. Eleinte a főgonosz által életre hívott klónkatonák fognak ellenünk felvonulni, de később a több taktikát igénylő harci robotok és páncélozott egységek is megkeserítik életünket. Fegyverek terén nincsenek újdonságok: pisztoly (duplán is, ami valahogy egyik bullet time-os játékból sem hiányozhat), shotgun, többféle gépfegyver, extraként pedig rugdoshatjuk is az ellenfelet Chuck Norris nyomdokaiba lépve. Bár a pályák elég lineárisak, ha jobban körülnézünk, adrenalincsomagokra bukkanhatunk, melyek maximális életerőnket vagy az időlassítás idejét tolják ki.
Csillogó vér
A FEAR egyértelműen 2005 legszebb játéka, ez ránézésre megmondható. Tűéles textúrák mindenhol, a fémes részek megjelenítése, a víz és a vér tükröződése, csillogása, az árnyékok játéka akárcsak a valóságban. Az időlassítás effekt itt mutat a legjobban, nagyon jól néz ki; amikor lövöldözni kezdünk, a por és a vér lassítva szálldogál a levegőben. Nagyon tetszett a környezet rombolhatósága is: belépünk egy szépen berendezett szobába, üvegasztal, képek a falon, vázák. Jönnek a katonák, lövöldözés, robbanások; amikor vége harcnak, körülnézünk, és teljesen más kép fogad, mint amikor beléptünk: az üvegasztalnak annyi, a képek a földön, a falból darabok hiányoznak, mindenfelé vér és hullák. A játék során minden egyes helyszínt hasonlóképpen rendezhetünk át. Apropó, helyszínek! Igaz, hogy nagyon szép a játék, de szörnyen unalmas, ezerszer látott helyekre látogathatunk el: víztározóba, elhagyott iparterületekre, irodaházakba -- csupa olyan helyre, ami nem valami fantáziadús vagy érdekes.
A hangulathoz a hangok is hozzátartoznak, és ezek terén is minden rendben van: a fegyverek ropogása, az elhaló sikolyok, a visszhangok alaposan megdobják az élményt.
Everyone in the dark
Többszemélyes kiegészítő is jár a játékhoz, nem is akármilyen: az ismert módokat (DM, TDM, CTF) játszhatjuk a szokásos módon és időlassítással is, amit bármelyik játékos megkaphat, és amikor elsüti, mindenki lelassul. A FEAR multija szórakoztató és pörgős, ráadásul óriási piros pont, hogy teljesen ingyenesen le lehet tölteni, így bárki hozzáférhet és kipróbálhatja, ne adj Isten, rászokhat.
Nincs mitől félni
A Monolith folytatta azt, amit elkezdett: a FEAR 2005 egyik legszebb, legjobban összerakott játéka, még sokáig fogjuk emlegetni, szerintem a műfaj klasszikusai közé sorolhatjuk. Bárki, aki kicsit is érdeklődik az FPS-ek iránt, annak kötelező, kihagyhatatlan alkotás.
