Számomra messze a Like a Dragon: Ishin! volt az idei év egyik legjobban várt játéka, amit a nyelvi akadályok miatt korábban nem volt esélyem teljes egészében élvezni – a felújítás megjelenése viszont mindent megváltoztatott. A Fate-széria különböző epizódjai nálam eddig valamiért nem igazán voltak radaron (de pótolni fogom őket, becsszó), ám az említett Like a Dragon remake-en felbuzdulva, valamint a Fate/Samurai Remnant előzetesét meglátva azonnal szárba szökkent a szerelem. Na de miért is említettem meg az Ishin!-t ebben a kis bevezetőben? A válasz egyszerű: cikkünk alanya olyan szinten merített ihletet a Yakuza-sorozat eredetileg PS3-ra megjelent, edo-kori spin-offjából, hogy az már-már rosszul is elsülhetett volna, de szerencsére ügyesen tartja a távolságot, ötvözve azokat az elemeket, amiket még bevesz az ember gyomra hasonló esetben.
Volt egyszer egy Vadkelet
A sztori szerint az edo-kori Japánban járunk, boldogság és béke honol a szigetországban, mindenki elfeledte már a több évtizede történt véres küzdelmek sorát. Viszont titokban megkezdődik a harc hét pár mester és szolga között, méghozzá a "Vaxing Moon rituálé" keretében. Főhősünk, Miyamoto Iori az akarata ellenére keveredik a rituálé középpontjába Asakusában, hogy mesterként a Saber nevű szolgával (aki egy letűnt kor hőse) küzdhessen a győzelemért. A tét óriási, a győztes ugyanis bármit kívánhat, így a résztvevő párok (mi nem, mi kedvesek vagyunk) mindenen és mindenkin átgázolnak, hogy elérjék céljukat. A rituálé viszont nem tűr megalkuvást: csak akkor nyerhetünk feloldozást, ha meghalunk, ha a szolgánk meghal, vagy ha a többiekkel történik mindez – természetesen a mi kezünk által. A fentiek ismeretében kell átszelnünk Edo-t, miközben kalandosabbnál kalandosabb eseményeket érintve küzdünk a végsőkig – méghozzá rengeteg ármány és hátbatámadás közepette, melyek minden hasonló történetnek a sava-borsát képezik.
A Fate/Samurai Remnant tökéletesen beillik a manapság oly divatos akció-RPG-k sorába: valós idejű harcokat vívhatunk, miközben egy komplex fejlődési rendszer segítségével tehetjük erősebbé és képzettebbé Iorit, valamint a szolgákat. Itt már azért erősen megcsillan a Yakuza-hatás, kardforgatásunkat ugyanis többféle stílus határozza meg, melyeket a szituációhoz és az ellenfelekhez igazítva, szintén valós időben változtathatunk kedvünkre. Emellett természetesen a szolgák erejét is bevethetjük, kezdve azzal, hogy velünk harcolnak a csaták során, ám egy-egy combosabb támadásukat akár külön is bevethetjük, egy rövid időre pedig át is vehetjük felettük az irányítást, igazán fájdalmas csapásokat mérve ezáltal az ellenfelek végtelen hordáira. Amit mindenképp kiemelnék, hogy nagyon látványos az előmenetelünk: sokszor fogjuk érezni 1-1 fejlődési ugrás áldásos eredményét, miközben kardélre hányjuk a rengeteg ránk törő harcost – vagy éppen szörnyeteget.
RPG lévén természetesen a képességfa folyamatos fejlesztése is alap dolog, de személyre szabhatjuk példának okáért akár a kardunkat is. Ráadásul nem csupán kozmetikai beavatkozásról van szó, mivel emellett néhány passzív alaptulajdonságot is megváltoztathatunk, bizonyos alkatrészek pedig adhatnak egyéb plusz szorzót vagy épp kiegészítést. Nem árt tehát mindig résen lenni, odafigyelve ezekre a módosítható elemekre. A felsoroltak mellett érdekes mechanika még a leylan vonalak bevezetése – ezt a szegmenst leginkább egy területfoglalós társashoz tudnám hasonlítani. Ez a „kis” toldalék viszonylag hamar elengedhetetlen részét fogja képezni a csatáknak, így szintén fontos szemmel tartani, hogy merre, hány méter. Magára a tartalomra nem igazán lehet panasz, hiszen a történet alsó hangon is minimum 50 órát tesz ki, de ha azon túlmenően mindent felfedezünk, megnézünk és lenyomunk, bőven meg is duplázhatjuk ezt az időtartamot.
A Fate/Samurai Remnant elég pofásan néz ki, jól áll neki a cell-shaded grafika, ráadásul teljesen akadásmentesen futott a tesztváltozat – bár grafikailag azért nincsenek benne túlságosan megterhelő elemek, így ez nem olyan nagy eredmény. Az viszont már szabályosan zavaró, hogy mennyire üresek és élettelenek az utcák, plusz a járókelőkön is gond nélkül “átmegyünk”, ha mondjuk kontaktra kerülne sor. Értem én, hogy Switch-csen is el kell futnia a játéknak, de ezeket azért nem ártott volna javítani a combosabb portokban. Hangok szempontjából is remeknek mondható az összkép, bár az alap aláfestő zenét nem ártott volna kicsit variálni, mert 15-20 óra után már kezd idegesítővé válni. Emellett angol szinkron sincs, ami vélhetően sokatokat fog zavarni, mert kimondottan terebélyes mennyiségű az átvezető jelenet – és így az olvasnivaló is.
A negatívumok ellenére viszont azt kell mondanom, hogy kimondottan jól szórakoztam a játékkal. Technikailag rendben van, hibával sem nagyon találkoztam (nem mostanában írhattam ezt le), emellett pedig a történet is kellően magával ragadó. Kellő mennyiségű tartalom van benne, jó a kémia a főszereplők között, plusz egy csomó mellékes dolog is helyet kapott, úgymint a szobor faragás, a pengénk karbantartása, a mester nélküli szolgák egyedi kis sztori szálai és még sorolhatnám napestig. Ne is várjatok tovább, vessétek bele magatokat Edo felfedezésébe, és váljatok a rituálé győzteseivé, lehetőleg minél hamarabb!
