Far Cry 6 teszt – Viva Libertad!

Yara egy szelet az Édenkertből. A trópusi vidék buja, párás dzsungelekkel és forró tengerpartokkal szegélyezett, szívében pedig a legkülönfélébb vadállatok élnek. A Karib-tenger térségébe eső ország igen gazdag történelemmel rendelkezik: az évek során háborúk és belső viszályok tépázták, 1967-ben még egy forradalom is kitört, mely után Yara blokád alá lett vonva, ami által elvágták a külvilágtól. Akkoriban még Santos Espinosa, egy legendás gerilla volt hatalmon. Halálával azonban később a sziget gazdasága az összeomlás szélére sodródott, ezért kiírták a hivatalos választásokat. Így jött a képbe Antón Castillo (Giancarlo Esposito félelmetesen jó alakításában), aki ígéretet tett, hogy visszaállítja a térség 50 évvel korábbi állapotát. Egy új eljárásba kezdett, mely a termőföldeken lévő dohányt génkezelve olyasféle anyagot állít elő, mely állítólag segít a rák elleni küzdelemben: ez lett a Viviro. Sajnos ez az anyag extrém módon mérgező is egyben, ezért a betakarítása során rengetegen haltak meg. Az emberi erőforrásokat Antón parancsára kitaszított, vagy valamilyen formában megbélyegzett helyi lakosokkal pótolják, hasonlóan, mint ahogy Sztálin kezelte a pótolható katonákat a második világháborúban. Az emberélet többé nem számít. Mindez elnyomást és félelmet szült, az újabb forradalom első lángjai pedig ekkor lobbantak fel.

Ismeretlen ismerős

Mondhatjuk úgy is, hogy ráYara rúd a helyiekre. Főszereplőnk Dani Rojas, aki akár férfi vagy nő is lehet. Már az első percekben kitör körülöttünk a káosz, és menekülés közben átélhetjük, amint eluralkodik a környéken a pánik. Aztán bemutatkozik Antón és fia, Diego is, majd egy borzalmas tragédia után Isla Santuario holttestekkel teli tengerpartján térünk magunkhoz. Első feladatunk, hogy csatlakozzunk a helyi gerillákhoz, miközben a játék megtanítja nekünk az irányítást, a főbb újdonságokat, és persze rácsodálkozhatunk a sziget gyönyörű látványvilágára is, amint a szikrázó napfény megcsillan az azúrkék tenger víztükrén. Előnyben indultam, mert a próbakör keretén belül augusztusban már lejátszhattam az első szakaszt, szóval most már sietve csináltam meg az első pár küldetést, hogy minél előbb láthassam az újabbakat – nem is kellett csalódnom. Már nagyjából másfél óra után kaptam egy annyira zseniális missziót, hogy rögvest mosolyra húzódott a szám. Ha emlékeztek még a 2012-es Far Cry 3 kannabisz-felégetős, Skrillex & Damian Marley közös zenéjére lángszórózós küldetésére, akkor örülhettek, mert itt kapunk egy hasonlót, méghozzá egy szintén jól ismert dallal.

Mindezek után a térkép kinyílt, és Yara megmutatta igazi arcát. Kapunk 5 különálló régiót, amikből az elsőt (Isla Santuario) már említettem korábban. Ez tulajdonképpen a kezdő helyszín, az alapok elsajátítására szolgál. Esperanza a főváros, melyet Castillo igen komoly védelemmel látott el, szóval ide betérni a játék első szakaszában felér egy öngyilkossággal. Fontos kiemelni, hogy nem vagyunk behatárolva, és csak úgy, mint a Far Cry 5-ben, eldönthetjük, hogy a több nagyobb térség (az eddigiek mellett Madrugada, Valle De Oro és El Este) közül hol próbálunk szerencsét. Castillo hatalma megtörhetetlennek tűnik, de ha kellőképp legyengül, győzhet az ellenállás. Ehhez azonban legfőbb segítőit kell kiiktatnunk – igen, pontosan úgy, mint az előző részben a Seed-testvéreket. Én – és egyébként a Ubisoft is – azt javasolnám, hogy Madrugada (ami a dohánytermesztők földje volt korábban, mielőtt kényszerítve lettek a Viviro begyűjtésére) környékén kezdjetek, mert ez egy viszonylag egyszerű nehézéggel ellátott régió, plusz a hihetetlenül cuki tacskó, Chorizo is itt vár rátok. Ő az egyik Amigo a 6 közül, akit feloldhatunk, többek között Guapo, a krokodil és Chicharron, az anarchista kakas (!) mellett. Társaink néha elég hasznosak (ám korántsem annyira, mint a New Dawnban az emberi segítők), de továbbra is számolni kell azzal, hogy ha elesnek a harcban, akkor nekünk kell őket feléleszteni. A Far Cry 6 egyébként kétféle módban indítható: az Action Mode azoknak lehet kedvezőbb, akik már otthonosan mozognak az FPS-ek világában, míg a Story Mode azoknak, akik jóval kevesebb kihívással akarják szembetalálni magukat. Félreértés ne essék, utóbbi is képes megizzasztani az embert, de a tapasztaltabb FPS-huszárok egész nyugodtan essenek neki Action fokozatban!

Négy keréken, négy lábon

Főbb célunk továbbra is az, hogy gyengítsük az adott térség hatalmát, amit különféle bázisok vagy ellenőrzőpontok elfoglalásával, mellék- és főküldetések elvégzésével tehetünk. A központi helyek elfoglalásnál azért nem kell hatalmas újdonságokra számítani, általában mindig az adott területen belül kell elvégeznünk egy-egy feladatot (szétlőni Viviro-tartályokat, vagy épp Antón képmását ábrázoló óriásplakátokat stb.) és ha az ellenfelek is elfogytak, jönnek a gerillák és automatikusan elfoglaljuk a helyet. Ezt érdemes is csinálni, mert nemcsak szépen fejlődünk általa, de az útmenti ellenőrzőpontoknál szöges útakadály is van, ami addig ott is marad, amíg el nem foglaljuk azokat. Higgyétek el, nem túl kellemes nagy sebességgel áthajtani rajtuk, mikor az ember épp sietne valahová. A korábban hamar unalomba fulladó kocsikázást ezek szépen fel tudják dobni, hiszen most már szinte 100-200 méterenként találkozhatunk valami érdekességgel, akkor is, ha a főúton száguldozunk. Ha megunnánk a kocsikázást, akár lóhátra is pattanhatunk, mert most már ezt is lehet. A ló egész gyors, viszont kb. 2-3 lövéssel kiszedhetik alólunk, szóval nem árt vigyázni rá. Szerencsére lépten-nyomon lovakba botlunk, akármerre is járunk, ami mondjuk, egy kicsit fura, de legalább mindig kéznél vannak, ha megfáradnánk a nagy gyaloglásban. Katonák és civilek is lovacskáznak az utakon, szóval érdemes óvatosan vezetni, nehogy felkenjük őket a szélvédőre. Immár rendelhetünk magunknak kocsit, amit egy gerilla mindig lelkesen ki is hoz. Ezek a járgányok fejleszthetőek és lőtornyuk is van, ha forróvá válna a talaj körülöttünk. Persze random kocsikat is elköthetünk, amiket leszállítva azok bekerülnek a garázsunkba. Vezetni a játékban továbbra is szórakoztató (bár a külső nézet sokszor fájóan hiányzik, főleg, ha elakadunk valamiben), Dani pedig néha énekelni kezdi a rádióban hallható dalokat, ami apróság, de nekem nagyon tetszett.

Egy jó gerilla elengedhetetlen barátja a fegyvere, amely segíti őt a harcokban. Kifejezetten jópofa, hogy arzenálunkat immár a legapróbb részletekig, teljes mértékben mi állíthatjuk össze. Variálhatjuk nemcsak a fegyvereink kinézetét, de akár még azt is, hogy milyen fajta töltényt lőjenek, sőt kis kulcstartószerű díszeket is aggathatunk rájuk, csak a poén kedvéért. Ami új, az a Supremo hátizsák. Ezek is fegyverként funkcionálnak, és szép nagy pusztítást lehet velük végezni, azonban idő kell ahhoz, hogy újratöltődjenek. Többféle változat is rendelkezésünkre áll az előrehaladás során, én szinte végig megmaradtam a legelsőnél, amely néhány rakétát lő ki a megadott célpontokra. Ez már csak azért is hasznosabb, mint mondjuk a méreglövő társa, mert például helikopterek ellen is bevethető. Az átlag ellenfeleket, de még a táposabb, talpig pajzsban lévő kollégáikat is azonnal szétkapja, viszont egy tank ellen már nem mindig hatékony. Ó, igen, immár tankok is vannak a játékban, amikkel nem érdemes nagyobb tűzerő hiányában összeakasztani a bajuszt, mert a robbanó löveg elég ártalmas az egészségünkre. Viszont a tankokat el is lehet lopni, és így már mindjárt megváltozik a felállás. A korábbi színes virágok- meg ilyen-olyan növények gyűjtögetését el lehet felejteni, most már a fejlesztésekhez szükséges nyersanyagokra kell vadásznunk.

Forradalmárok, sorakozó!

A gerilla-táborokba belépve a kamera TPS-nézetre vált, ami elsőre egy kissé fura lehet, de hamar meg lehet szokni. Csak úgy, mint a New Dawnban, a táborok itt is fejleszthetőek új helységekkel, legyen szó akár vadász-részlegről, egészségügyi sátorról vagy étkezdéről. Mindegyik bónuszokat és új holmikat kínál, szóval érdemes is bővíteni a kempingeket. Ezekbe egyébként nem csupán a munkapadok miatt érdemes visszajárni. Mellékküldetéseket oldhatunk fel, gerillákat küldhetünk ki adott missziókat elvégezni, dominózhatunk, sőt akár kakasviadalon is részt vehetünk, ami hatalmas poén. Yara egyébként kifejezetten csábít arra, hogy ne csak a tűzpárbajokkal megspékelt oldalát lássuk. A régiók nagyon színesek, változatosak, és tömve vannak felfedeznivalókkal. Visszatért a kincskeresés, ami az általam elvégzettek fényében sokkal érdekfeszítőbb háttérsztorikkal lett megáldva, mint korábban, de keresgélhetünk spray-flaskákat is a fegyvereink színezéséhez, vagy épp pendriveokat, amik új zenéket adnak hozzá a rádióban hallhatóakhoz. A zenei összeállítás egyébként kifejezetten változatos lett. Nemcsak az országra jellemző, népies melódiákat hallhatunk, hanem trap vagy épp pop dalokat is, a licencelt muzsikákról már nem is beszélve. A szinkron ismét csillagos ötös, a látvány pedig simán hozza az elvárt szintet. PS5-ön és PS4-en is teszteltem a játékot, és bár utóbbi már nem mai csirke, a Far Cry 6 abszolút korrekt látványt nyújt még rajta is. A Montana állambeli, hűvös Hope megye után egész kellemes ismét trópusi környezetben barangolni, erdős részeket felfedezni, vagy megmártózni a tengerben.

A Far Cry 6 összességében előrelépés a korábbi részekhez képest. Nem reformálja meg sem a szériát, sem a műfajt, de éppen annyi újdonságot tartogat, amennyi a rajongókat hosszú-hosszú időre egész biztosan le fogja kötni (amit aztán a DLC-k még tovább bővítenek). Yara nem csupán Kubára emlékeztet, de trópusi környezetével a Far Cry 3-ra is, Castillo pedig jól illeszkedik az eddigi részek főellenfeleinek sorába, még ha karakterét sikerült is tovább árnyalni az átlag sablon-gonosz karakternél, fia, Diego révén. Antón hiába tetszeleg apaszerepben, belül ugyanannyira romlott, mint Vaas vagy Pagan Min. Rémtetteit a kifordított értelemben vett felsőbb jó érdekében hajtja végre, és ezáltal pontosan olyan mértékben elvakult vezető lett, mint Joseph Seed. A Far Cry 6 – csakúgy, mint az előző részek – képes beszippantani az embert. Akár egyedül, akár kooperatív módban játszva szórakoztató élményt nyújt, és a nyílt világú, sandbox tartalmakkal megtömött térképe miatt vissza-visszahúz maga elé, hogy csak még egy ültetvényt foglaljunk el, vagy csak még egy mellékküldetést csináljunk meg a bezsákolható új ruházatért. Aki többet vár, az csalódni fog. A reform ideje nem most jött el, legalábbis még nem, de ez így is van rendjén. Pont annyit fejlődött a széria a 6. résszel, hogy úgy néz ki, a csúcsra ért. Innen már gyökeres változtatások nélkül nagyon nehezen lehet továbbhaladni, de ahogy az Assassin’s Creed, úgy talán a Far Cry is képes lesz megújulni egyszer. Addig viszont vár minket egy izgalmas forradalom, amit a széria rajongóinak vétek lenne kihagyni.