Elven Technics
A játék története, miután kelet-európai fejlesztőktől származik, kellően elvont, ráadásul nem ez a program erőssége, így nem is pazarlunk rá karaktert. A külcsín azonban fontos tényező napjainkban, úgyhogy inkább egyből a technikai részletekben merülnénk el. Alapvetően – első ránézésre – az Elven Legacy pont ugyanúgy fest, mint a kilencvenes évek derekán létező összes, kétdimenziós stratégiai játék, éppen csak teljesen 3D-ben pompázik, ezáltal ész nélkül ki- és beközelíthető, forgatható. A legtöbb RTS-ben ez átláthatatlansághoz, és habzó szájhoz vezet, azonban itt a köreinkre annyi időnk van, amennyit csak szeretnénk, így annyira nem zavaró a dolog. A hexa alapú táblán (amelyben a hatszögeket egy, az irányítópulton található gomb segítségével láthatóvá is tehetjük) hatalmas, az egységeinket jelképező figurákat láthatunk, amelyeket kedvünkre tologathatunk. A trükk a dologban az, hogy ha kellőképpen ráközelítünk ezekre a figurákra, akkor a bábut felváltja a valódi osztag és az embereink máris szám szerint képviseltetik magukat a csatamezőn. Ez azonban egyből előre is vetít valamit – a térképen megforduló lények sajnos nagyon kevés háromszögből épülnek fel, ezáltal néhány karakternél éppen csak sejtjük, mint magabiztosan tudjuk, hogy mit is akar ábrázolni. Ettől függetlenül a dolog nem vall kudarcot - amikor íjászaink nyílzáport zúdítanak a gaz ellen tömegébe, azok szanaszéjjel repkednek (amely attól függetlenül is látványos, hogy a végeredményt elnézve inkább úgy tűnik, gyilkos vesszők helyett kézigránátokat dobáltunk közéjük), a gyalogszerrel érkező katonák összecsapása kellő képzelőerővel a Rettenthetetlen című Mel Gibson-film legszebb pillanatait is felidézheti, a lovasroham alatt eltiport, és elsodort figurák dögösen festenek. A dolog, amely miatt az egész mégis inkább csak erősen közepes, az a tagadhatatlanul kelet-európai hozzáállás, amellyel nyugatra próbálták meg eladhatóvá tenni terméküket: egy-egy ütközetben gyakorlatilag annyi szín található, hogy az ember szeme ráfolyik a méregdrága LCD monitorra. A rikító zöld füvön vörös páncélba bújtatott lovagok, lilás-kékes öltözékben felvonuló mágusok, és a rózsaszín égbolt együtt olyan sokkoló összhatást kelt, hogy néha rossz nézni. A hangszerelés szintén nagyon hullámzó – a dallamok, amelyek felcsendülnek, egytől egyig döbbenetesen jól sikerültek, cserébe időnként egy-egy bennmaradt orosz dialektus, jó pár trehány szinkronszínész, és végtelenszer ismétlődő, minimális csatazaj rombolja az összképet.
Modern Fantasy General
Mielőtt bárki a tipikus 4X TBS-re vágyna, le kell szögeznünk, az Elven Legacy a körökre osztott stratégiai játékok fonalát kizárólag harci téren próbálja meg feszegetni. Ugyan akadnak "várostromok" – sőt, szükséges is egy-egy települést elfoglalni –, a program valójában vérbeli taktika, amelyben feladatunk az ellenség ledarálása. Mielőtt bárki elkeseredne a mikromenedzsment hiánya miatt, le kell szögezni: a harccal az Elven Legacy olyannyira remekül boldogul, hogy a favágás és kőbányászat hiányát kár volna a szemére vetni. Egyszerre adott számú egységet vihetünk magunkkal (amelyek a csaták során szinteket lépnek, ilyenkor pedig a játékos által választott perk segítségével erősíthetők), rájuk pedig éppen a fokozatos erősödés miatt úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Az, hogy a táj inkább csak terepasztal, nem lehet kérdés. Az elnagyolt területeken szinte minden hexa különböző körülményt jelent, ahol bizonyos osztagok bónuszokat, illetve levonásokat kapnak: a magaslatokról az íjászok hatékonyabbak, az erdőjárók fás terepen érzik magukat igazán előnyben, míg a lovasság természetesen a sík terepen tud érvényesülni. Minden egyes osztagunkkal egy körben kétszer cselekedhetünk: egyszer léphetünk, egyszer pedig támadhatunk – azonban alaposan át kell gondolnunk, hogy mit, mikor, és hogyan teszünk. Az Elven Legacy ugyanis nehéz – nem úgy nehéz, hogy az embernek többször kell belefognia egy-egy küldetésbe, hanem úgy, hogy szabályszerűen vért izzadhatunk a kampány során, ráadásul ha pazarlóan kolbászolgatunk a küldetések között, akkor a hadjárat közepén rádöbbenhetünk, hogy esélytelenek vagyunk, és bizony nem az adott küldetést, de az egészet kezdhetjük elölről. Ilyenkor az ember már legyintene – no de mégis, miért játsszam le újra ugyanazt? Hála az égnek a nagy elődből megmaradt a mesterséges intelligencia, és nem a többek között a Heroes-sorozatban megszokott fixen bekövetkező események rendszerébe botlunk: egy-egy küldetés mindig másképpen alakul, mint korábban, úgyhogy az ember hajlamos megbocsátani a nehézséget, már ha képes rá, hogy a fix feladatokat a változó reakcióktól függetlenül újra lejátssza, de úgy, hogy közben elfogadja: egy-egy feladat akár több óráig is elhúzódhat.
Dejà vu
Mi vettük a lapot – a Paradox nem akarja tudatni, hogy ez egy kiegészítő, ami nem is csoda, hiszen be kell ismerni, még ahhoz képest is nagyon sovány. A Fantasy Wars szemére vethető volt, hogy annyira szeretett volna klasszikus, régi vágású TBS lenni, hogy nem mert semmi újdonságot a műfajba csempészni, az Elven Legacy pedig még az alapjátékhoz képest sem nyújt szinte semmi érezhető újdonságot. Jó, vannak tündéink, meg meglepetésként orkjaink is, de ez talán egy foltba is belefért volna – még ha a kampány hosszú-hosszú időre leköthet bárkit. Kiegészítőként tehát csalódás, azok számára azonban, akik még életükben nem találkoztak vele, érdemes belefogni: a pompás kezelőfelületnek köszönhetően kezdőknek is tökéletes lehet, és hosszú hetekre nyújthat remek elfoglaltságot.
